Egymással szemben álltunk. Bennem csak úgy futkostak a gondolatok. Nem tudtam mit csinálni, csak ott álltam dermedten és lestem ki a fejemből. Mit kereshet itt? Vajon mit akar tőlem? Meg akarja köszönni a tegnapot, már ha emlékszik valamire, vagy esetleg kíváncsi rá. Míg én tiszta ideg voltam, ráadásul rá segített ez az iszonyatos fejfájás is, addig ő teljes nyugalomban állt előttem. Ezt éreztem tegnap is, mikor megfogta a kezem, meg, mikor megkéselték és a halálán volt. Tény, hogy ideges volt, de nem annyira, mint egy normális ember, akiből egy éles vágóeszköz áll ki. Nem félt, még csak nem is aggódott a miatt, hogy esetleg abban a pillanatban elvesztheti az életét. Melyik ember ne aggódna e miatt? De az előttem álló Mr. Ismeretlen teljesen békés volt, mintha teljesen biztos lenne a dolgában, és előre tudná a válaszokat a fel nem tett kérdésekre.

- Te mit keresel itt? Honnan tudtad hol lakom? – támadtam le hirtelen, mert már nem bírtam a bennem gyűlő feszültséggel. Remélem nem emlékszik semmire a tegnapból és nem azért jött, hogy zsaroljon, vagy még rosszabb, elvigyen egy helyre, ahol mindenféle kísérleteket csinálnak rajtam. Erre az elméletre bele is remegett a testem. Ilyenkor mért nincs a közelben egy kés, vagy valami? Túlságosan lefárasztottam magam tegnap, nem tudnám most használni az erőm, bár nem érzem rajta, hogy rám akarna támadni, vagy bármi egyéb. Nem lehet, hogy most meg ilyeneket gondoljak róla, mikor tegnap még úgy oda voltam érte!
- Ne aggódj, nem akarlak bántani, csak beszélni akarok veled! – tett néhány óvatos lépést felém, felemelt kezekkel. A tiszta fényben még jobban szemre tudtam venni a megmentőmet. Sötétkék, koptatott farmer volt rajta, egy fekete rövid ujjúval, ami feszes izmain-kellőképen megfeszült. Sötét haja ide-oda állt, de pont így állt neki jól. Szemeiben, mintha a tenger, gyönyörű, tiszta, kék vízét látnám. – Sajnálom, hogy csak így beállítottam hozzád, tudom illetlen, csak tegnap nem tudtam bemutatkozni, mert mire felébredtem, te sehol sem voltál. A nevem Jensen Brown – lépett oda hozzám és nyújtotta ki a jobb kezét, de én még mindig nem mozdultam, csak álltam ott, némán. Nem fél tőlem! Annak ellenére, hogy tegnap a szeme láttára majdnem megöltem egy embert, semmi félelmet, vagy bármely hasonló érzést nem táplált irántam. Miért? – Oké! – tette el a kezét a zsebébe, majd várt egy kicsit, hátha reagálok valamit, vagy legalább megszólalok, de nem így történt. – Beszélhetnénk a tegnapról? – bújt ki a szög a zsákból.
- Ugyan mit kéne beszélnünk róla? – hallattam végre a hangomat. Próbáltam úgy tenni, mintha nem is tudnám, miről beszél. Mégis mit mondjak neki, ha megkérdezi: bocsi, de hogy lehet, hogy még élek? Hiszen most holtan kellene feküdnöm valamelyik hullaházba, arra várva, hogy valaki azonosítja a holttestem. De nézd meg, itt álok előtted épen és egészségesen, ez hogy lehet? Ja, és hogy tűnt el a sebem? Már csak ez kellett nekem. Eddig nem sok mindenkit gyógyítottam meg, de azok nem jöttek vissza, hogy zaklassanak, hál isten. Mégis mit akarhat tőlem? 
- Köszönöm, hogy meggyógyítottál – jött a váratlan válasz Mr. Ismeretlentől. Hiába tudom most már, hogy mi a neve, nekem akkor is ismeretlen, még ezek után is, mert nem tudom hova tenni a reakcióját. Az érzései megfejthetetlenek számomra. Tudta, hogy így fogok reagálni arra, hogy egyszer csak beállít az otthonomba. Semmi sem volt számára meglepetés, mintha mindenről világos képet adtak volna neki, hogy mit mondjon, mit csináljon.  – Figyelj, nem akarlak bántani, csak beszélni akarok veled a képességedről.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél! – váltottam inkább a hangnememen és indultam el a nyitott bejárati ajtó felé. Ha valami történik, legalább halják a kiabálásom, bár nem biztos, hogy az jó nekem. – Most jobb lenne, ha távozna! – pedig olyan kedvesnek tűnt. Lehet tegnap tévedtem, mikor azt hittem, meg kell mentenem az életét. Nem, az nem lehet! Nem bánhatom meg, hogy ezt tettem vele, hisz megérdemli! Egy részem örült neki, hogy ilyen nyugodt, még akkor is, mikor tudja, milyen veszélyes lehetek. Szívesen itt tartanám és kifaggatnám, hogy miért ilyen kedves és nyugodt, de a másik részem, pontosabban az eszem, inkább meg akar tőle szabadulni.
- Rendben, elmegyek – jött teljesen közel hozzám, hogy újra érezhessem bódító illatát. – De előtte mutatok neked valamit.
Lejjebb tűrte kezével az inge nyakát, majd jobbra fordította a fejét. Mikor megláttam, hogy mi van a nyakán, azt hittem ott halok szörnyet. Ez nem lehet, ilyen nincs! Ez csupán véletlen! Végig húztam a mutató újam a nyaka és kulcscsontja közötti részen, ahol a tetkója volt, de még így sem hittem el, amit látok. Ez tényleg valóság lenne, vagy csak az ábrándjaim közül az egyik?

- Gondolom neked is van – fordította vissza a fejét.
- Igen – a szavak alig jöttek ki a számon, torkom egyszerre csak kiszáradt, fejem egyre jobban hasogatott. Levettem a karkötőmet a jobb csuklómról, ami takarta ugyanazt a tetoválást és megmutattam neki. Ananké, ez volt mindkettőnk bőrére írva.
- Most már beszélhetünk? Vagy még mindig azt akarod, hogy elmenjek? – tekintette még mindig az arcomat fürkészte. Keresete a jelet, hogy vajon, melyik pillanatban esek össze a döbbenettől, vagy a soktól, ki tudja már. 
- Beszéljünk – csuktam be az ajtót és indultam vissza a kanapé felé. Le kell ülnöm és át kell gondolnom mindent. A tegnapi nap és most ez is, túl sok! Ezek szerint nem vagyok egyedül? Vagy pusztán véletlenműve az egész? Biztos az.
- Ne aggódj, régen én is ugyanígy ledöbbentem, mikor meg tudtam, hogy nem vagyok egyedül – foglalt szorosan mellettem helyet Mr. Ismeretlen. Az ő közelsége valahogy jobban lekötött hirtelen, mint az, amit mondott. - Nem csak te rendelkezel természetfeletti erővel.
- Szóval vannak mások is? – kérdeztem, miközben próbáltam felfogni, az eddigieket. Eddig vajon mért nem találkoztam senki hozzám hasonlóval? Lehet ők is ugyanúgy bujkálnak, mint én? Vagy nekik könnyebb? Tettem fel a kérdéseket magamnak.
- Szerte a világban vannak olyanok, mint mi. Nem tudom még, hogy hol és hányan vagyunk, de ez egy örök rejtély marad, mert mindenki máshogy él. Van, aki felmeri vállalni ezt és elmondani arra alkalmas embereknek, és van, aki inkább elfolytja. Néha összetalálkozok pár sorsfordítóval, de többnyire hamar tovább állnak. – válaszolta meg az összes fel nem tett kérdést. Honnan tudja, miről akarok hallani? Olvasna a gondolataimban?
- Sorsfordító? – mindössze ennyi volt, amit meg tudtam jegyezni.
- Igen, így hívnak minket. Tudod mit jelent a tetoválás a kezeden? – húzta végig az úját a csuklómon, mire újra elállt a lélegzetem. Hogy csinálja ezt velem?
- Annyit tudok, hogy Ananké a végzet istennője – próbáltam összeszedni magam, hogy ne látszódjon, mennyire zavarba hozott. - A görög mitológia szerint a két térde közt forgatja a világ tengelyét. Legalábbis ennyit találtam a neten róla, de mást nem tudok. Annyira nem akartam bele mélyülni a témába.  – mondtam miközben mélyen a szemébe néztem és próbáltam megfejteni. Vajon milyen ereje lehet? Szerencsére a fejem már nem hasogat annyira, de a szédülés még mindig nem múlt el. Még egy pont az erőm rosszabbik oldalának.
- A lényeget tudod. Tulajdonképp a végzetet az istenek írják, határozzák meg az emberek számára. Ananké az elkerülhetetlen sorsot, végzetet jelenti. Harcolhatsz a végzeted ellen, de nem kerülheted el – hallgattam a meséjét. Bár ő sem sokkal többet, mondott, lényegében ezt én is tudtam.
- És nekem mi a sorsom? – szegeztem neki a kérdést, hátha ő meg tudja mondani. Bár lehet, hogy én már tudom rá a választ. – Szenvedni, mert bármikor megölhetek egy ártatlan embert? Szerinted ez isteni adomány? Mert szerintem marhára nem!
- Nem tudom mi a sorsod, nem látom mások sorsát – mondta még mindig higgadtan. Szerintem ez fog az agyamra menni. Hogy lehet valaki ennyire békés? Bár van benne valami jó is, így tudja kezelni a kitöréseimet. Olyan, mint amikor valami rossz felé tartanál és lenne egy kötél, ami állandóan visszahúzna, ha már túl veszélyes lenne.
- Neked is ugyanolyan tetkód van, ezek szerint neked is van valamilyen képességed? – érintettem meg a másik kezemmel a kézfejét. Tetszett neki és tudta, hogy jót tesz nekem ezzel, így a szabad kezével is megérintett. Néztük egy pillanatig a másikat.
- Igen, természetesen. Bár mindenki másmilyen adottsággal rendelkezik. Az én erőm kicsit más a tiédtől, szuper erős vagyok – nevette el ezen magát - Tudod, az a egy kézzel felemelek egy teherautót helyzet, meg persze ezt az erőt áttudom alakítani mássá is. Egy veszélyes fegyverré, vagy esetleg segítséggé, ha valakinek erő kellene, mint neked tegnap.
- Akkor hogyhogy tegnap majdnem meghaltál? – húztam el tőle a kezemet és csúsztam kicsit távolabbra.

Az egész csak átverés lett volna? Nem hiszem el, hogy képes volt rá! Akkor azért volt mindvégig olyan közömbös. Tudta, hogy nem fog meghalni. Ez nem lehet igaz, hogy ennyire hülye voltam és nem vettem észre. És én még azon gondolkodtam, hogy mi lesz vele, hogy meg ne haljon, ha már segített nekem. Most meg miatta vagyok ennyire rosszul is, mert minden energiámat rá pazaroltam, ahelyett, hogy kinyírtam volna David haverjait. Most meg itt ül mellettem és azt akarja mondani, hogy minden átverés volt? Na, nem az tuti, hogy, ha ezt meri mondani, megbánja. Az én saját életemet is kockáztattam miatta és kiderül, hogy tulajdonképp a semmiért tettem?
 Éreztem, ahogy egyre több indulat gyülemlik fel bennem és kezd megint úrrá lenni rajtam. Fogalmam sincs, miért tört ez ilyen hirtelen rám, mert többnyire nyugodt vagyok, kivéve, ha szórakozni akarnak velem.

- Sam, ne csinálj semmi hülyeséget! Vegyél egy mély levegőt és nyugodj meg! Nem szabad, hogy az erőd uraljon téged, te uralod őt! Minden rendben lesz semmi sem fog történni! - mondogattam magamban. – Nem éri meg, nem veszthetem el a fejem!
 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.