- Ja, de ezt eddig mindössze egyszer csináltad! És mi lett belőle? – kérdezte szemrehányóan. – Majdnem megölted magad!

 Egy biztos, Adam és Jensen rengeteg mindent éltek már át együtt. Számos bevetés, harc, győzelem és ellenfél halála áll mögöttük. Mögöttem viszont? Fel tudok bármit is mutatni, hogy esetleg megállnám a helyem egy csatában? Nem! Ha megkérdeznék, hogy volt-e már esetleg valami hasonlóban részem, hát nem kellene sokáig gondolkodnom a válaszon, rögtön rábökhetném, hogy nem. Nem hiszem, hogy az iskolai zaklatás beletartozna ebbe a körbe, még csak a közelében sincs. Hiszen ott, jobb esetben, nem nyomnak fegyvert a képedbe, vagy nem azzal a céllal mész oda, hogy megölj valakit. Itt viszont, még lehet, ez is meg fog történni.

- Na jó, igaz, de akkor is képes vagyok rá! – vallotta be nagy nehezen Adam. – Igaz, kicsit még gyakorolnom kell, hogy profi módon tudjak járni a szellemek között, de ez már csak idők kérdése. Semmi több! – mondta büszkén, az én problémám meg még mindig itt lebeg a levegőben. Nem akarok és nem is tudok ölni szándékosan! Egyszerűen felfordul a gyomrom, ha rágondolok. Képes vagyok rá, de a lelkem túlságosan is gyenge, ahhoz, hogy elviseljen egy utána lévő bűntudatot.
- Tudjátok az egy dolog, hogyha úrrá lesz rajtam az erőm és akaratomon kívül bántok valakit. Az meg megint más, ha tudatomban vagyok annak, amit cselekszem. Nem vagyok rá képes, egyszerűen nem. Nem akarok másokat bántani, így is sajnos volt már rá példa, melynek nyomát azóta is hordom magamon. Nem tehetek róla, de ha úgy nézzük, túlságosan is jó kislány vagyok ilyen téren – vallottam színt, nagy nehezen. Végül is ezzel tisztába kell lenniük, hogyha azt akarják, hogy velük menjek.
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond! – Jön már megint ezzel Jensen. Miért jön mindig ezzel a szöveggel? Mert nem az a legfőbb célja ezzel, hogy én elhiggyem. Talán magát akarja meggyőzni e felől. - Mi nem vagyunk gyilkosok! – kacagott fel. Ezen mi olyan röhejes? Mert én marhára nem tudok rajta kacagni. Lehet, hogy ő így fog fel egy élet elvesztését, de én nem. Oké, lehet, hogy akit ő megöl, megérdemli, de mégis csak egy élet, amit elvileg mi nem vehetnénk el. Mégis mindennap döntünk sorsok felett. – Mi is csak akkor bántunk valakit, ha védjük magunkat. Oktalanul nem kezdek el gyilkolni.
- Ami azt illeti, minden sorsfordító szenved, mire rájön, hogyan működik az ereje – vette át a szót Adam. – Vannak, akik elfogadják és megtanulják kezelni, így a saját javukra fordítják. Ez a jobbik eset. Viszont vannak olyanok, akik nem tudják, vagy nem akarják ezt kitanulni. Így ők megőrülnek, esetleg megölik magukat, mert nem tudják ezt a terhet elviselni. Mondjuk, van olyan erő, amit én sem tudnék elviselni, de ezt hagyjuk. Mi szerencsére a jobbik verzióba tartozunk, reméljük.
- Fogjuk rá – mondtam. Kinek mi a jobb. Már megint itt van. Tökidegesítő, hogy nem látom. Szerencsére lehet tudni, hogy körülbelül merre található Sisi, mert Adam olyankor a semmit lesi. Nem is tudja, hogy a szeme mennyire tükrözi, hogy milyen mély érzelmeket táplál ezután a szellemlény iránt. Nekem a hideg futkos a hátamon, ha érzem a jelenlétét, de ő megbízik benne és szívből szereti, ennél fogva én köteles vagyok elfogadni a jelenlétét, még akkor is, ha kételyeim vannak vele kapcsolatban.
- Adam, hogyan látod a holtakat? Mármint úgy értem, hogy milyen formában jelennek meg, esetleg úgy, mint mi? – Ha már nem látom őket, legalább tudjam, körülbelül, hogy festhetnek. Ez a rész nagyon érdekel, nem tudom miért. Talán, mert szeretném tudni, hogy az a szellem, aki épp a közelemben van, hogyan jelenik meg. Úgy, mint egy fehér lebegő semmi, mint a régi filmekben, esetleg emberi alakban. Tuti, hogy valami ilyesmi lehet, máskülönben Adam egy ködfelhőbe lenne szerelemes. Az ilyen esetekre tuti igaz lenne, hogy a szerelem vak!
- Mikor hogyan. Van, amikor csak egy árnyat látok. Róluk tudom, hogy ők azok, akik nem hajlandók elfogadni azt a tényt, hogy meghaltak. Vannak olyanok, akik emberi mivoltukban látszódnak, de úgy, ahogy meghaltak. Mint például egy késsel a gyomrukban, vagy lyukkal a fejükön… Vannak, akik természetes halállal távoztak. Róluk néha nehéz megállapítanom, hogy élőek-e, vagy sem. Fiatal koromban velük volt a legtöbb gondom. Élőnek hittem a legtöbbet és úgy viselkedtem velük, mint egy normál emberrel. Gondolhatod, milyen mikor a haverjaid azt kérdezik, hogy te meg kivel beszélgetsz, mikor nincs ott senki sem. És persze vannak még azok is, akik elfogadták, hogy nincsenek többé. Nekik az emberi alakjukat halványszürke aura veszi körül, úgy, mint Sisit. – Azt hiszem beletrafáltam abba a témába, amiről a legszívesebben mesél. Persze, míg nekem ezt mondta egy bizonyos pontot nézett, vele szemben. Az ő kis szellemét, aki némileg zavarban volt. Szellem létére elég intenzív érzései vannak, ez hogyan lehetséges?
- Volna még egy kérdésem. A szellemek tudnak érzéseket táplálni, úgy, mint mi? – Végül is ezt csak ő tudja nekem megmondani. Ha igen, akkor nem kéne több jelenlétét is éreznem?
- Nagyon ritkán igen, miért? – fordult immár felém. Felkeltettem a figyelmét. Kíváncsi lett, hogy mit érzek. Új dolgokat nyithatnék meg előtte, amit titkol. Ez megijeszti, de egyben akarja is, még is valami mindig visszatartja.
- Csak kíváncsi voltam rá. Ennyi az egész – ködösítettem egy kicsit, ne kérdezősködjön tovább. Úgy sem lenne kedvem most válaszolni a kérdéseire.
Vajon Adam tudja, hogy mit érez Sisi? Erre azért már nem kérdezek rá, egyszer úgy is kiderül. Mondjuk ez a szellem alapjába véve is elég érdekes. Számos olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami szinte lehetetlen.

1. Még holtan is van ereje, állítólag. Bár ezt nekem elég nehéz elhinni, vagy talán nem is akarom elfogadni. Mert elég szar tudni, hogy halálom után sem lesz nyugtom! Ha ez így lesz, valakinek szétrúgom a valagát, az tuti!
2. Érzem, hogy jelen van és ez nagy dolog! Ennyi erővel érezhetném a többi szellem jelenlétét is, de nem! Eddig soha nem volt ilyen! Csak az ő jelenlétét érzem. Ez miért van így?
3. Olyan érzelmei vannak, mint bármely másik emberi lénynek. Igaz, kést nem lehet beledöfni, vagy jól megszurkálni. De szerelmes! Elvileg az, hogy egy ilyen lény érez, elég ritka! Nagyon ritka! Lehetne ez is a neve, mert eléggé fura egy nő.

- Akkor vasárnap este indulunk innen – szakította félbe töprengésemet Jensen. Azt hiszem Adammel lesz még egy kis problémám, mert valamit nagyon akar tőlem, vagyis az erőmmel kipróbálni, csak még nem biztos a dolgában. Nem baj, én várom a pillanatot, amikor elém áll a kívánságával.
- Rendben, de ezt nem viszem! – adtam vissza a kardot neki.
- Én a helyedben hoznám, de te tudod! Nem szólok bele – tette vissza a helyére.
- Majd meglátom. Akkor vasárnap találkozunk – köszöntem el tőlük és próbáltam szélsebesen eltűnni.
- Várj, hazaviszlek! – rohant utánam Jensen. El is felejtettem, hogy nem a közelben lakom. Úgy látszik, mostanság minden ki esik a fejemből. Kezdenék szenilis lenni?

- Szia! – köszöntem el ismét Jensentől, legalábbis a mai napra. A többiről még inkább ne beszéljünk.
Épphogy beértem a házba, megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Lora neve villogott. Nem sokáig bírta.
- Épp most érkeztem haza – Nem vártam, meg míg beleszól valamit, ugyan minek, úgyis tudom, hogy mit akar, legalább nem várakoztatom tovább. 
- Igen? – vette elő a meglepődött hangját. Szerintem már vagy fél órája azon gondolkozott, hogy felhívjon-e. – Akkor mesélj!
- Ennyire sürgős? Nem tudsz vele várni holnapig? – huppantam le ez ágyamra, a bungalómban.
- Igen, ennyire, úgyhogy mondd!
- Akkor röviden a lényeg. Elvitt Jensen a lakásába, ami egyébként Manhattanben van. Megismerkedtem Adammel, illetve az ő szellemével, Sisivel. Megmutatta Jensen a titkos kis szobáját, ami tele van fegyverrel, kütyükkel stb. Illetve megbeszéltük, hogy akkor vasárnap este indulunk – fejeztem be a történetet kicsit már fáradtan. Reggel hajnali ötkor keltem, ma meg még két tornaórám is volt, úgyhogy egy csöppet ki vagyok. – Ja, és törheted azon a fejed, hogy mit fogok beadni anyának. Mert én még mindig nem találtam ki semmi hihetőt!
- Manhattanbe? – kérdezett vissza.
- Mi az, te az egészből csak ennyit fogtál fel? – Jellemző. Leragad annál az információnál, ami őt érdekli és utána nem is tágít.
- Minden egyes szót felfogtam. És most mondhatsz nekem, egy nagy köszönömöt, mert kitaláltam a kifogásod. Remélem elég jó lesz – mondta elégedetten. – Szóval ilyenkor jó, hogy van még egy nagyon jó barátnőnk, aki nemrég jött haza a rokoni látogatásából. Ne aggódj, semmiről sem maradtál le! Ma érkezett haza és még ki kell pakolnia, meg minden egyéb dolgát el kell intéznie. Mondta, hogy úgy tervezte, hogy majd holnap elénk jön suli után és mi örömünkben ráugrunk, de én lelőttem a meglepetését a telefonhívásommal. Mindenről beszámoltam neki, meg persze arról is, hogy kéne valami stabil alibi. Úgyhogy ő lesz az indokod! – Nem kell ahhoz a közelemben lenni, hogy tudjam, most mennyire elégedett azzal, hogy kitalált nekem egy indokot.

Egy gond kipipálva. A másik, hogy anyám hogyan reagál majd a dolgokra. Ha elmegyek itthonról pár napra, állandóan agyon aggódja magát, hogy ugyan mi történhet az ő kislányával. Nem csodálom. Mindig problémát okozok, ha elmegyek és szerintem ez sem lesz kivétel. Persze, mindez is az erőm számlájára írható. Annyira tud idegeskedni, hogy én több száz kilométerre is megérzem! Na, ez van, ha egyke az ember és mondjuk nincs egy bátyja, aki már kitaposta előtte az utat, vagy esetleg vigyázna rá. Mondjuk arra, hogy ilyen messzire mentem, még nem sokszor volt alkalom, akkor is a nagyit látogattam meg. Még azt sem mondhatta, hogy valami gonosz, bajkeverő egyeddel vagyok, vagy valami.

Csak simán rokoni látogatóban voltam, de anyámat egész nap ette az ideg. És akkor én érezzem magam jól? Mert ezt mondta, mikor elköszöntünk egymástól. Úgyhogy alig vártam, hogy megnyugodjon, és ne érezzem ezt. Azért aggódtam, mert anyám is azt tette. Ez sem normális!

- Szóval jól figyelj minden egyes szóra, amit most mondok neked! – fordítottam vissza a figyelmem Lora a tervére. – A szünetet Jennynél fogod tölteni. Régóta láttátok egymást, (pontosan egy hónapja) szeretnél vele tölteni egy kis időt. Ráadásul, mivel annyira sokáig távol volt, sok anyagról lemaradt. Segítesz neki bepótolni a tanulni valót, készültök a vizsgára is. Tudod, úgy tesztek, mint a jó kislányok, akik az egész szünetet végigtanulják. Na, az tuti, hogy én nem fogom ezt csinálni! Nem is lesz idő rá. Visszatérve az előbbiekhez, szülő felügyelet is lesz, ha még jobban idegeskedne anyukád – nevette el magát. – Otthon van Jenny bátyja, valamint az apukája is. Az anyukája ott maradt Kensesben ápolni a nővérét. Ja, illetve Jen unokahúgai is itt vannak, úgyhogy ezt is tálalhatod. Remélem elegendő lesz!
- Húha! Ti aztán nem vesztegettétek az időt! Ja, amúgy, köszi! - mondtam a plafont bámulva. Ha ők ketten összedugják a fejüket, valami mindig kisül belőle. De legalább emiatt nem fáj már a fejem.
- Szia, kincsem! Beszélhetnénk? – toppant be az anyám, csak úgy, kopogás nélkül.

Nem nagyon érdekelte, hogy a telefon a fülemnél, ami arra utal, hogy fontos eszmecserét folytatok épp valakivel. Leült az ágyam szélére, jobb kezét rá tette az ágyamra, hogy támaszt nyújtson neki, majd keresztbe tette lábait. A kedvenc sötétkék kosztümjét viselte, amit akkor szokott felvenni, ha fontos vevővel van találkozója. Az anyám ugyanis ingatlanügynök, immár nyolc éve. Azóta, mióta az apám meghalt. Van, amikor nem megy neki olyan jól a ház eladás és bosszankodik, hogy miből fogja kifizetni a számlákat. De a végére mindig profin megoldja a helyzetet. Általában ilyenkor dolgozik a legjobban. Az utóbbi pár hónapban, viszont már alig volt itthon, annyira jól megy neki az üzlet. Ráadásul azt tervezi, hogy alapít egy saját céget és ezért mindent meg is tesz most.

- Figyelj Lora, mi lenne, ha később visszahívnálak, vagy majd holnap találkozunk a suliban – kezdtem az elköszönést, mert ezek szerint anyám nem mozdul innen egy tapodtat sem! – Szia!
- Jaj, ne már! Pont most… - de már nem tudta befejezni a mondanivalóját, mert elnyomtam a telefonom, majd némára is vettem. Tudtam, hogy ennyivel nem tudom lerázni, úgyhogy még a párnám alá is becsúsztattam. Még a villogását se lássam.

Kíváncsi vagyok, hogy mit akarhat az anyám! De talán jó alkalom lesz most ez, hogy elmondjam neki a dolgokat. Csak adja az isten, hogy jól fogadja!

- Nem zavarlak sokáig. Csak kíváncsi vagyok rá, hogy ki volt az a helyes srác, aki hazahozott téged? – kérdezte teljes meglepetésemre. Na, pont erre nem számítottam. Valahogy még sohasem beszélgettünk a pasikról. Mondjuk eddig eset sem volt rá, hogy egy srác hoz haza, így indokot sem adtam neki erre. Ez még számomra is kicsit kellemetlen.
- Jensennek hívják és a múltkori bulin ismerkedtünk össze – találtam ki gyorsan.
- És most ti randizgattok? – A kíváncsisága hajtja, tudni akarja hányadán is áll a helyzet. Nem is tudom, hogy erre mit is mondhatnék neki. Semmi bajom Jensennel, helyes srác, kedves, aranyos. Ha esetleg arra vetemedne, hogy elhív, szívesen mondanék neki igent, úgy is tetszem neki. Legalábbis abból gondolom, ahogy néha érez irántam. Például a hazafele úton végig zavarban volt, szavakkal küszködött, amikor csak lehetett, rám pillantott a szeme csücskéből és az érzelmei is erről árulkodtak.
- Igen – vágtam rá gyorsan. Végül is miért ne? Remélem ezzel abba is hagyta a faggatózást! Bár lehet, hogy csak még jobban rátettem a tűzre.
- És mennyire komoly ez köztetek? – Hát az is csak egy remény volt, hogy nem lesz több kérdése felém. 
- Nem tudom, miért? – Na, erre meg most mit mondjak neki? Azt, hogy bocs anya egyáltalán nem komoly, csak tudod, ő is olyan, mint én. Mármint sorsfordító. Ja, és a hétvégén egy életveszélyes kirándulásra megyek vele és nem a szomszéd kisvárosba. Ezt? Szerintem helyben szívrohamot is kapna!
- Csak azért – emelkedett feljebb és vette elő a már jól begyakorolt, hé, kislányom, vegyél most komolyan, fontos dologról beszélek nézését. Mintha annyira meg tudna vele hatni. Számtalanszor bevetette már ezt nálam, de soha sem használt. Úgy is érezem, hogy valójában, hogy gondolja. Amióta nincs köztünk apa, meglágyult a szíve. Előtte viszont az ellenkezője volt, bár még akkor sem az a hű de szigorú anya. Inkább csak az aggódó, mint most is. – Ha sor kerülne a dologra, akkor ugye védekeztek majd?
- Jesszus! Anya! – pattantam ki hirtelen az ágyamból. Ez hideg zuhanyként ért. – Mire gondolsz te?
- Jól van, na! Csak tudod, esetleg, ha – kezdett el dadogni. Ő sincs hozzászokva ehhez a fajta beszélgetéshez. Egyke vagyok, úgyhogy velem tapasztalt meg minden anyai bajokat.
- Ezt a dolgot rögtön felejtsd is el! És ezzel zárjuk is le ezt a témát! – állítottam le gyorsan, még mielőtt rosszabbal jönne.
- Oké, csak ennyit akartam. Már nem is zavarlak tovább! – indult az ajtóm felé.
- Várj még! – jött ki hirtelen a számon. Most vagy soha! Nem nagy dolog, csak elmondom neki és kész. Majd lesz valami! – Ülj vissza, kérlek, szeretnék mondani valamit.
- Már elkéstem a kérdésemmel? – viccelődött, de erre én csak felhúztam a szemöldökömet. Szép is lenne. De ha már smárolás közben bántok valakit, milyen lenne, ha szeretkeznék is az illetővel? Gondoltam bele.
- Nem! Másról akarok veled beszélni! Csak hallgass végig és kérlek, ne szólj közbe! A tavaszi szünetről lenne szó, tudod a jövő héten kezdődik… - majd előadtam neki mindent, amit Loráék kitaláltak, persze kicsit szebben tálaltam.

Anyám szerencsére nem szólt közbe, de mindegy volt, mert észleltem az érzelmi ingadozásait. Főleg azoknál a pontoknál akadt ki, mikor azt mondtam, hogy egy hétig távol, nem jövök haza, de ne aggódjon nem lesz semmi bajom. Aztán bevetettem, hogy már nemsokára tizennyolc vagyok, hogy jó lenne ez a kis távollét, meg Jennel lenni. Nem mintha olyan messzire mennék, csak a szomszéd kisvárosba. Legalábbis elvileg ott leszek. Meg persze, hogy azért a tanulást sem fogom elhanyagolni, mindennap fel fogom hívni, meg nagyon, de nagyon fogok magamra vigyázni. Még jó, hogy nem tudja a valóságot! De legalább ezek a dolgok hatottak rá és erre megkönnyebbült.

- Huh – vett egy nagy levegőt. – Tudod, hogy nem nagyon szeretem, ha elmész! Sőt egyenest utálom!
- Igen tudom, tisztába vagyok vele – vallottam be.
- Semmi kifogásom az ellen, hogy elmenj. Csak ismerlek és tudom, hogy mindig bajba keveredsz, de ha annyira szeretnél el menni, akkor semmi ellenvetésem. Ismerem Jennyt, illetve a szüleit is, úgyhogy ha akarsz, menj – egyezett bele nagy megdöbbenésemre.

Azt hittem, hogy tovább fog tartani a győzködése. Tulajdonképp azt hittem, hogy majd térden csúszva kell könyörögnöm, de szerencsémre ez nem így lett. Azért érződött rajta, hogy nincs megnyugodva. De próbálkozik, még ha néha ez lehetetlen is, de ez számomra bőven elég!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.