Suli után, ahogy mondta Lora, meglepett minket Jenny az iskola előtt. Így végre megint közösen meglátogattuk a kedvenc helyünket, a Joest.

- És tényleg belement? – fordult felém hitetlenkedve Jenny.
A kedvenc fekete szűkszabású nadrágja volt rajta, egy újonnan beszerzett barna hosszított rövid ujjúval, amin lepkék voltak kirakva kis fehér kövekkel. Pont passzolt a ruhája a világos barna egyenes hajához. Amikor megláttam egyből megjegyeztem neki, hogy milyen jól néz ki, meg hogy nekem is hozhatott volna egy ilyen felsőt, mert imádom a pillangókat. Újabban ez az egyik mániám. Szerencsémre barátnő révén gondolt rám is, úgyhogy nekem is beszerzett egyet, szürke színben. Nagyon örültem neki, hogy eszébe jutottam neki. Persze, Lora sem maradt ajándék nélkül. Ő egy farmer mini szoknyát kapott, amire már egy éve ácsingózott, így alig várja, hogy felvehesse és mutogathassa majd másoknak.

- Komolyan! Nekem is kellett egy kis idő, mire sikerült felfognom – Próbáltam közben kiszedegetni a számból a hajamat, amit a szél kedvesen belefújt.
Kellemes tavaszi idő volt, a nap már szabályosan sütött, lágy szellő kacérkodott, frissen ültetett cserepes virág illata érződött mellőlem. Mindenfelé fiatalok mászkáltak a bandájukba tömörülve, kéz a kézben sétáltak a friss párok, akik még a rózsaszínfelhőtől nem látnak mást, csak egymást. Egyre jobban gyűltek és gyűltek az emberek. Már megint nem tudtam az erőmmel mit csinálni, egyre jobban éreztem másokat és mire egy kis levegőhöz jutottam volna jött a következő löket. Úgy éreztem, hogy megfulladok, egyre jobban feszített valami belülről. Nem tudom, hogy meddig vagyok képes visszafogni magam.

- A Joe’s mióta lett ennyire felkapott? – Észrevette Jenny is a hirtelen bezúduló tömeget.
- Amióta teljesen felújították. Új pizzákat raktak a menübe, szereztek be új biliárdasztalokat, foteleket, bulikat rendeznek, és még sorolhatnám tovább – világosított fel minket Lora. Körülbelül három hónapja voltunk itt utoljára, úgyhogy volt idő a változásra.
- Elmenjünk? - kérdezte Jenny látva, hogy egyre jobban fehéredek. Nem csoda, nem is éreztem magam jól. Főleg a mögöttem ülő srác érzelmeitől nem. Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen csak elegem lett mindenből.
- Már nem azért, de attól, hogy magadat őrlöd belülről, nem oldod meg a dolgokat! Mi lenne, ha elmondanád az állítólagos haverodnak, hogy szemét volt az tőle, hogy elkobozta a lányt, akit kiszemeltél! Ja, és persze esetleg neki sem ártana elmondanod, hogy nagyon tetszik neked! – fordultam hátra, hogy beolvashassak neki, mert már tényleg elegem volt belőle. Legszívesebben leütöttem volna valamivel. Az ilyen elfojtott érzelmek a legrosszabbak, mivel mindig én vagyok az, akire a legnagyobb hatással van és még ki is mondom őket.
- Mi? – bökte ki. Na, ennek sincs esze az tuti! Ennyire lenne képes? Én legalább értelmes mondatokat fűztem össze. Ő meg kiböki, hogy mi? Oké, lehet, hogy egy kicsit sok voltam neki, de akkor is.
- Semmi, jönnek a haverjaid – biccentettem a közelgő csoport felé. Baa! Ugyan mi lenne? Nem csodálom, hogy mindig elkoboznak előle valamit, sosem el ki magáért.
- Ismerlek? – kérdezte felemelt hanggal. Na, az hiányozna még nekem!
- Nem, hál istennek! – fordultam vissza a mi asztalunk felé. Jenny meg Lora viszont úgy néztek rám, mintha nem is ismernének. Vagy egy nem normális ülne velük szemben. Ez az első ilyen eset volt, úgyhogy bizonyos szempontból érthető.
- Na jó, szerintem még most lépjünk le! – emelte fel a táskáját a földről Lora. Az akkor arra jövő pincérnek oda intet, majd oda adott neki nyolc dollárt a csokis kávékért, amit itt készítenek el a legjobban, az egész városban. Legalábbis nekünk ez ízlik, máshol túlságosan megcukrozzák, vagy felhígítsák, vagy kevés kakaót tesznek bele, ezáltal olyan, mintha kávét innék. Részben ezért is ez a törzs helyünk. Bár lehet változni fog ez is ezek után.
- Mi volt ez? – kérdezte Jenny a kocsi felé haladva.
- Semmi, csak már elegem volt a gyerekből! Ti nem éreztétek azt, amit én! Különben is nem nyomtam falnak, vagy szívtam el az életét, csak spontán lebasztam! – védtem meg magam. Végül is kárt nem tettem benne, csak nem fényeztem az egóját, ennyi az egész. 
- Oké, nekem mindegy – fújt visszavonulót Jenny, majd beszálltunk Lora mellé a kocsiba és elindultunk hozzám.

Az egész hazavezető úton csak lestem ki a fejemből, úgyhogy semmit sem fogtam fel abból, amit Jennyék beszélnek. Néztem a városban rohanó embereket. Egyetlen egy ember sem volt, aki megállt volna egy pillanatra (kivéve azokat, akik a piros lámpa miatt kéntelenek voltak erre). Mindenki tartott valamerre, másokkal sem foglalkozva haladtak a kitűzött cél felé. Csoda hogy szinte mindig tiszta ideg vagyok? Ezektől az emberektől ne lennék az? Ki ne lenne az? De most komolyan? Mást nem is lehet érezni bennük! Nem boldogok, nem türelmesek, nincsenek megelégedve az életükkel, azt hiszik, hogy ők a világ legpechesebb élőlényei a földön, és nem egy ilyen van. Néha a falnak tudnék menni tőlük! A nap nagy részében csak nyafognak és sanyargatják magukat, persze ebből senki sem vesz észre semmit, mert ez bennük zajlik le. Persze az sosem jut el a tudatukig, hogy ők azok, akik ezen változtathatnának! Részben ezért is utálom New Yorkot. Régebben mondtam anyáéknak, hogy költözzünk el innen, mert nem bírom, de nem tettük. Mindig az volt rá a válasz, hogy ide köt a munkám, és hogy nehéz, illetve fárasztó lenne az állandó beutazgatást megoldani. Aztán mikor alkalmunk lett volna rá én mondtam nemet, mert akkora már, úgy ahogy beilleszkedtem az iskolába és összeismerkedtem Lorával és Jennyivel is. Nem akartam újra előröl kezdeni mindent, egy új városban.
Az elkalandozásomból Lora hangja ébresztett fel:

- Megérkeztünk – állította le a motort a kocsibejáró előtt.
- Ja, oké! Bejöttök? – fordultam a ház felé. Várjunk csak! Vendégem van?  Megint ugyanazt a nyugodtságot érzem. Csak nem Mr. Ismeretlen van itt?
- Nem, még haza kell szállítanom Jennyt. – hallottam meg, kicsit késve.
- Majd találkozunk. Szia! – köszöntek el és léptek le, bár a figyelmem ekkor már rég máshol volt.

Hogy jutott be? Mit keres itt? Miért érzem a szobám közelében?
Gyors léptekben haladtam a bejárathoz, majd kitártam az ajtót. Ahogy gondoltam sehol senki. Jobbra a nappali cseng az ürességtél, így balra vettem az irányt, a szobám felé. Amint haladtam lefelé a lépcsőn láttam, hogy tárva nyitva az ajtóm, bár már biztos voltam benne, hogy ott van. Nem vette észre, mert nekem háttal állt és az ágyam felett lévő rajzokat bámulta.

- Szia, te mit keresel itt? – vontam rögtön kérdőre.
- Szia! – mondta meglepődve. Ebbe mi olyan fura? Végül is én lakom itt, ez meg az én szobám, tán csak megkérdezhetem tőle, hogy mi járatban van. – Bocs, hogy bejöttem. Körülbelül fél órája vagyok itt. Reméltem, hogy itthon talállak majd, de anyukád volt csak itt. Ő mondta, hogy még oda vagy a barátnőiddel, de nemsokára haza érsz, és hogyha akarlak, akkor megvárhatlak téged. Amint látod e mellett döntöttem. Ja, az ajtó meg nyitva volt és kíváncsi voltam rá, hogy mi van itt lent. Ne haragudj, hogy csak így betörtem meg minden! – hadarta el gyorsan a magyarázatát. Kicsit zavarban is volt és ez tetszett.
- Aha. Nos, amint látod ez az én kis bungalóm, ahova nem szeretem, ha idegenek csak úgy beteszik a lábukat! – basztam le. Végül is, azért tudja, hogy nem akárki jöhet ide, bár őt szívesen beengedem, de erről neki nem kell tudnia. Egyébként, tényleg nem csípem, ha illetéktelenül betérnek ide, bár ez most nem zavart. Éreztem rajta, hogy teljesen meglepődött a betoppanásomtól, ráadásul még egy kis lelkiismeret furdalása is volt, amiért csak úgy bejött ide. Úgyhogy ez elnézve neki. – Amúgy miért is jöttél? – vágtam le a táskámat a forgószékemre és dőltem neki az ajtó mellett lévő íróasztalra. Még jó, hogy nemrég csináltam rajta egy kis rendet.
- Csak, gondoltam meg nézem, hogy vagy és megkérdezem, hogy akkor tudsz e velünk jönni – szedte össze nagy nehezen a gondolatait. Fordítok, a lényeg, hogy látni akart, mert olyan fura érzés lappang benne, amit rég nem érzett. Ráadásul már egy kicsit kezdtem neki hiányozni is. Jó mi? Én meg élveztem a helyzetet.
- Értem. Nos, köszönöm jól vagyok és mindent elintéztem, úgyhogy megyek veletek – néztem rá komolyan. Azt hittem ott pukkadok meg a röhögéstől. Szegény nem tudott mit csinálni, annyira izgatott lett. A kezeit a zsebébe tette, mert már nem tudott velük mit kezdeni, a lábával toporzékolt, a szeme ide-oda járt és érzelmileg sem volt már olyan stabil. Én meg még tettem ott neki a durcát.
- Foglalj csak helyet – mosolyogtam végre rá. – Nem harapok!
- Tudom, csak – ült le az ágyamra én meg szorosan mellé. – csak nem így akartam a látogatást, meg nem állt szándékomba téged megsérteni.

 A keze immár a térdén volt összekulcsolva, a lába persze még mindig le-föl járt. Nagyon aranyos volt, ha ezt lehet mondani egy férfira. Mert ő már nem egy pasi, vagy srác az én szememben, hanem egy érett férfi. Talán azért is vonzz annyira, vagy, mert olyan jól néz ki. A fehér hozzá simuló pólója nagyon jól kihangsúlyozta az izomtól duzzadó kezét és mellkasát. A sötétkék farmerja mintha rá lett volna szabva, pont ott simult és azt emelte ki, amit kellett. Azért a hátsója meg kapta a szememet, miközben háttal állt nekem és meg kell mondani, hogy nem utolsó. Ha osztályoznom kellene egy tízes skálán, mindenkép maximális pontszámot kapna érte. Nem beszélve az illatáról, ami az egész szobámat bejárta és már-már teljesen elkábított. Nem az az erős parfümáradat, hanem az a kellemes, férfias kis szösszenet, ami behatol az érzékszervedbe és nem távozik onnan egy jó darabig. Nem tudom miért, de a szívem egyre gyorsabban kezdett verni és láttam, hogy az ő mellkasa is egyre gyorsabban emelkedik. Olyan volt mintha egyszerre lélegeztünk volna. Teljesen ledermedtem.

Alig bírtam magammal. Az egész testemet átjárta a tűz és a vágy iránta. Á takartam ölelni, majd megcsókolni, de nem mertem! Féltem, hogy vele is azt teszem, mint Daviddel vagy Billel.
 Bill volt az első fontosabb srác az életemben. Ő is az osztálytársunk volt még anno tízedikben és őt is ugyanúgy furának tartották a többiek, hogy miért, máig nem tudom. Talán az lehetett az oka, hogy barátkozott velem. A lényeg, hogy elkezdtünk randizgatni. Egyre jobban kezdtük egymást megkedvelni, majd elértünk ahhoz a kritikus csókjelenethez. Épp néztük este nála a csillagokat, kinn feküdtünk a füvön, egy takarón, mikor megtörtént. Csakhogy nem úgy sült el, ahogy terveztem. Az apróbb csókoknál nem volt semmi, mikor viszont belemélyültünk volna és a nyelvünk vette volna át a szerepet, akkor jött a baj! Kezdtem elszívni az életet Billből, de ezt már csak akkor vettem észre, mikor már alig kapott levegőt és teljesen elsápadt. Nagyon megijedtem, majd elfutottam. Nem magyaráztam meg neki, hogy ez miért történt. Próbált többször is magyarázatot kérni, de én elhidegültem tőle, úgyhogy a fő indok, amiért szétváltunk én voltam. Ezek után ő tartott engem furának, majd vége lett az évnek és eltűnt. Állítólag a családjával együtt elköltöztek egy másik államba.
 Nekem nem az érintésem a halálos, mint az X-menben Vadócnak, hanem az, amit akkor érzek. A szívemben ekkor kettő, vagy több ember érzése nő (az enyém és az adott illetőé). Mihelyst megérzem a másik vágyát, dühét, fájdalmát, boldogságát stb. úrrá lesz rajtam és egyre többet és többet akarok belőle. Nem magát az életet veszem el először, hanem ezt az érzést és csak utána a többit. De ezt az érzést akár örökre is száműzhetem. Ha túléli, soha többé nem érez szerelmet, fájdalmat az illető, olyan lesz, mint egy gép. Persze minden esély meg van arra, hogy ezt is meg tanulhatom kezelni, de eddig még nem akadt jelentkező, akin gyakorolhatnám.
 
 Némán ültünk már egy ideje Jensennel az ágyon. Máskor ezt a csendet, vagy azt a két kék szempárt, aki engem kutat, kínosnak érezném és idegesítene, de most nem így van! Élvezek minden egyes pillanatot, de a vágyam még mindig nem csillapodott, sőt egyre csak nő! Nem tudtam, hogy mit tegyek, így a szívemre hagyom, hogy a szívem vezessen. Végre egyszer az életben azt teszem, amit ő mond és nem az eszem.
Így megérintettem hideg kézfejét, majd lassan haladtam felfelé a válla irányába. Láttam, ahogy az érintésemre libabőrös lesz, így folytattam tovább. Éreztem, ahogy feljebb haladtam, hogy megfeszül az izma. A tekintetünk összeforrt. Belülről ő is égett a vágytól, de habozott is. Félt egy kicsit a következményektől, hisz látta mit tettem Daviddel. Mégis egyre közelebb hajolt hozzám, annyira, hogy az orrunk már teljesen összeért, majd megcsókolt. Beleborzongtam az érintésébe és kívántam, minden egyes porcikámmal. Elöntött a forróság, melegem volt, úgy éreztem, hogy lángolok! Ebben a pillanatban húzódott el tőlem! Az első pillanatban azt hittem, hogy vele is az történt, ami Billel. Majd megláttam, hogy körülöttem minden megperzselődött, az ágyammal szemben lévő ablak bepárásodott és Jensen levegő után kapkod.

- Jól vagy? – kérdeztem megijedve. Jesszus, remélem nem tettem vele semmit!
- Ne aggódj, nekem semmi bajom – fogta meg az arcom, hogy megnyugtasson. – De azt hiszem, hogy új ágynemű huzat kell majd. – Egy kis szünet után leesett, hogy mit mond. Ugyanis a takaróm, a párnám mind fekete foltosak voltak, valószínűleg azt is megégettem.
- Szerintem is! – nevettem el magam. – Nem tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok! – Körülnéztem a szobámban és észrevettem, hogy jó pár műanyag dolog, mint pl.: a ceruzatartóm, megolvadt egy kicsit. – Szerintem mást is kell vennem.
- Uh! – látta meg ő is. – Nos, ha szeretnéd, akkor ezt is megtaníthatom kezelni. Mármint, hogy ne égess szét mindent csókolózás közben!
- Azért húztad el a fejed, mert megégettelek? – kapcsoltam.
- Hát, ami azt illeti nem csak a csókod, de a kezed is égetett egy kicsit – mutatta meg a kezem nyomát a vállán.
- Sajnálom! – szegtem le a fejem. Tényleg nem akartam bántani. Ő az utolsó ember a világon, akivel ezt tenném, hogy miért, én sem tudom! Eddig fogalmam sem volt, hogy ilyen érzelmeket táplálok iránta. Az első pillanattól kezdve szimpatikus volzt nekem, ezt az érzést mégis elnyomtam magamban. Nem akarom bántani!
- Ugyan, én élveztem! – érintette meg az állam, amivel sikerült kikényszerítenie, hogy ránézzek.
- Örülök. Nem akartalak bántani, mármint
- Tudom, mire gondolsz! – vágott a szavamba. – Ne aggódj, engem nem tudsz olyan könnyen bántani! Tudod, szuper erős vagyok, így ezzel meg tudom akadályozni, hogy elvedd az életem, legalábbis egy darabig igen. Úgyhogy, nyugi nincs semmi baj! De, amint már mondtam neked, megtaníthatom neked, hogyan kezeld az erőd! És ha azt megtanulod, akkor ezt jól fogod irányítani.
- Rendben, akkor már kezdődhet is az óra! – hajoltam közel az arcához, hogy még egyszer megcsókoljam, de abban a pillanatban becsapódott a bejárati ajtó. – Anya! Nem láthatja meg, hogy mi történt itt! – álltam fel gyorsan.
- Miért? – kérdezte Jensen értetlenül.
- Mert ő nem tud a képességemről! – fogtam meg a kezét és húztam magam után. Amilyen gyorsan csak lehetett felmentünk. Szerencsére anyu sem a szobám lejárata előtti előtérben, sem az előszobába nem volt.
- Anyu! – kiabáltam el magam.
- A konyhába vagyok! – jött a hang a hátsó szoba felől, ahova egy kis folyosó vezet. Így oda vettük az irányt.
- Gombás, sonkás pizzát hoztam vacsorára, remélem jó lesz? – mondta, miközben a tányérokat vette ki a mosogató feletti szekrényből. – Oh, szia! Te még itt vagy? – vette észre Jensent, miután megfordult felénk.
- Igen, de már megyek is.
- Ja, nem azért! Csak ha tudtam volna, hogy eddig maradsz, akkor több kaját hozok. – vett elő egy újabb tányért.
- Á, nem kell! Tényleg nem akarok tovább zavarni! – mondta zavarában, bár ez a helyzet már inkább engem zavar. Főleg, mert tudom, mire megy ki a játék!
- Nem zavarsz! Ragaszkodok hozzá, hogy velünk vacsorázz! Szeretném közelebbről is megismerni a lányom udvarlóját. – Na, ez volt az, amit reméltem, hogy nem mondd ki! De tessék, most aztán főhet e miatt is a fejem. Köszi, anyu, örök hála!
- hm, persze, akkor maradok – mondta végül Jensen boldogan. Azt már élvezi, ha én zavarba vagyok.
- Kislányom, megterítenéd az asztalt? Mindjárt jövök, csak átváltom a ruhám valami kényelmesebbre, amit bátran leehetek. A kosztümömön kicsit rosszul mutatna egy esetleges pizza folt – mondta, miközben szélsebesen kiviharzott a konyhából.
- Ne haragudj az előbbiért – kezdtem el mentegetőzni, miközben szedtem elő az evőeszközöket a fiókból. – Csak tudod, mikor múltkor hazahoztál anyám meglátta és egyből összeboronált minket. Én meg úgy voltam vele, ha ebben a hitben hagyom, majd leszáll rólam, de nem így lett.
- Semmi gond – dőlt az asztalnak és tette keresztbe a kezét. – Tényleg. Egyébként meg az is lehetek, ha akarod – mosolyodott el.
- Huh, anyu, gyors voltál! – jelent meg hirtelen az ajtóban. Szerencsémre nem halotta, amit Jensen, vagy én mondtam.
- Bizony, éhes vagyok, úgyhogy gyerünk, evésre fel! – ültetett le minket az asztalhoz.

A hasunk telítése közben anyának természetesen be nem állt a szája! Szerencsére akkor kérdezett, amikor már lenyelte a falatot. Persze nem arra volt kíváncsi, hogy milyen volt a napom, vagy mi újság a suliban, esetleg hogy mit nézünk este a tévében. Nem ez, hanem Jensen érdekelte.

- És hány éves is vagy? – Első kín.
- Huszonnégy – jött a válasz.
- Huh, nem vagy egy kicsit idős? – Második kín. Persze én szóhoz sem jutottam, mert vagy Jensen szólalt meg, vagy anyám nem engedte.
- Ezt mindenki maga dönti el. Igaz hét év van köztünk, de én nem érzem, hogy annyira idős lennék a lányához. Nagyon jól megértjük egymást Sammel és részben szerintem ez a korom miatt is van. Mármint, sokkalta érettebb vagyok, mint a Sammel egy idős srácok. – Ügyes válasz és igaz is. Ezt gyakorolta? Vagy csak sokszor tették már fel neki?
- És mivel foglalkozol? Vagy tanulsz valamit? – Harmadik kín.

Ami azt illeti, nekem már megvan az esti tévéműsorom. Csak ülök az asztalnál anyám jobbra mellettem, Jensen a bal oldalamon, anyámmal szemben. Még nagyon a fejemet sem kell mozgatnom, elég, ha hallgatom, amit beszélgetnek.

- Nos, a munkám kicsit összetett. Mivel apám cégeit igazgatom. Persze nem mindet, csak egy párat vállaltam el, mint pl.: számítástechnikai cikkeket forgalmazó és gyártó vállalatát, illetve egy-két bevásárló központot. Úgyhogy az időm nagy részét ezek veszik el. – Most már legalább tudom, hogy honnan az a sok cucc a házába. A faggatásból legalább én is még több dolgot megtudtam róla, azon kívül, hogy olyan, mint én.

Ez a kis kérdez-felelek a desszert végéig tartott. A vége fele azért már kezdtem magam rosszul érezni, amiért szegény Jensen ezt kapta. Mondjuk, semmi ingerültséget, vagy unalmat sem éreztem rajta, miközben anyám feltette ezeket a kérdéseket. Sőt tényleg boldogan válaszolt mindenre és egyáltalán nem volt számára teher. Ilyen is ritkán van, vagy soha! Néha elkaptam a tekintetét és éreztem rajta, hogy még élvezi is a helyzetet, hogy engem zavar ez az egész.
Miután teljesen végeztünk anyám elégedetten távozott és otthagyott minket a mosatlannal. Utána még beszélgettünk egy kicsit, főleg a vasárnapról, majd elköszöntünk egymástól, én meg kimerülve dőltem bele a megperzselődött ágyamba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés