- Kicsim, mindent bepakoltál? – kérdezte anyám a táskámra nézve, ami úgy tele volt pakolva ruhákkal és egyéb dolgokkal, hogy egész életre elegendő lenne.

Vasárnap, délután egy órára végeztem a csomagolással, ugyanis előzőnap lusta voltam kikészíteni a dolgokat, amiket akartam vinni. Így minden erre a napra hárult. Én csak három felsőt és három nadrágot tettem be, de anyám, mikor belenézett a táskába és meglátta, hogy mennyi cuccot akarok vinni, azt mondta, hogy ez kevés. Így bebújt a szekrényembe és elkezdte kihajigálni a ruhákat, amiket még úgy gondolt, hogy hozzá kell tennem, mert mindenkép szükségem lesz rá. Egy idő után meguntam a repkedő ruhákat és egyéb darabokat, így felmentem a konyhába csinálni magamnak egy szendvicset. Mikor visszamentem azt hittem, hogy valaki más szobájába tévedtem. A drága anyám ugyanis egy utazótáskányi cucc helyett csinált hárombőröndnyit. Majd mikor meglátta az arckifejezésemet el kezdte sorolni, hogy mi miért kell.
- Nem elég egy pizsama, hisz egy hétre mész, legalább kettő kell, aztán kell legalább három hosszú ujjú. Oké, hogy most meleg van, de lehet eső is és hűvös, meg figyelembe kell azt is venned, ha összekened az egyiket, legyen tartalékod. Tudom, hogy tettél be kardigánt, meg a kedvenc bőrdzsekid, de az lehet, hogy nem lesz elég. Egyébként is az a dzseki elég vékony, több cuccot kell alá venned. Aztán kel rövidnadrágból, meg hosszúból is pót. Ja, és fehérneműből is tegyél többet a biztonság kedvéért. – Anyám meg csak folytatta és folytatta.
A végén már azt hittem, hogy hív egy költöztető céget, hogy vigyék át a holmiijaimat arra az egy hétre, amíg én Jennyéknél leszek. Jó, hogy azt nem mondta, hogy ceruzából is vigyél többet, ki tudja, mikor jön jól! Kezdtem magam egy kicsit rosszul érezni ettől az egésztől. Most komolyan az én anyám ilyen kattant, vagy mások is így viselkednek ilyenkor?
A lényeg, hogy hosszadalmas rábeszélés után sikerült pár dologról lebeszélnem és elmagyarázni neki, hogy nem a világ végére megyek (legalábbis az ő tudomása szerint), ahol nincs mosógép, amivel kimossák a ruhákat, vagy bolt, ahol vehetek ceruzát, ha elveszett. De még így is maradt egy nagy és egy kicsi bőröndöm, amivel majd beállíthatok Jensenékhez. Már előre látom az arcukat, amit vágni fognak, ha meglátják. Kész ciki! Főleg azok után, ahogy a múltkori este kifaggatta anyám Jensent. Azóta nem beszéltem vele, mondjuk, nem lepődnék meg, ha nem is akarna velem ezek után szóba állni. Végül is, csak enyhén mászott rá a kérdéseivel, amiért utólag meg is szóltam az anyám, persze csak miután elment Jensen. Ő meg csak annyit mondott erre, hogy csak kíváncsi volt. Ja, persze! Leellenőrizte, hogy kivel állok szóba.

- Csináljak neked valami kaját még, amit esetleg magaddal viszel, vagy most bekapsz? – tette a kezét a derekára és fújt egyet, miután sikerült nagy nehezen becsuknia a táskát. Nem lepődnék meg rajta, ha majd kinyitom minden, ami benne van, kizúdul belőle.
- Kösz anyu, de nem kell, nemrég ettem – mondtam, miközben az oldaltáskámba pakoltam kisebb apróságokat, mint pl.: telefon, zsebkendő, fájdalomcsillapító, egy üveg víz (ami mindig van nálam, ki tudja, mikor kell lehűteni). Úgyhogy még én is rendesen pakoltam mellé, ha nem lenne elég az, ami összegyűlt.
- Rendben. Lora mikor jön érted?
- Ha minden igaz bármelyik percben megérkezhet – néztem rá az órámra. Remélem így is lesz, mert nincs kedvem anyám idegességét tovább érezni, kezd engem is frusztrálni. Majd ebben a pillanatban hallottam meg egy ismerős dudaszót.
- Meg is jött – jelentette ki anyám. Fura, de kicsit úgy hatott, mintha örülne is neki.
- Igen – erősítettem meg benne boldogan. Megfordultam, odaléptem a bőröndökhöz és megpróbáltam felemelni, hogy felvigyen és hamarabb menekülhessek itthonról. Csakhogy a súlya végett ez nem sikerült olyan könnyen.
- Kakukk, megérkeztem! – rohant be Lora. – Segítsek?
- Azt meghálálnám – mondtam nyögdécselés közben, mert megemelni még mindig nem sikerült azt az átkozott bőröndöt.
- Uh, te mit raktál ezekbe? Követ? – kérdezte Lora, miután megpróbálta megemelni a legnagyobb bőröndöt. – Te, a Holdra mész ezekkel?
- Haha, nagyon vicces! Nem tudom, lehet, de inkább kérdezd meg az anyámat, hogy hova küld el ennyi holmival.
- Tudjátok mit, én viszem a kicsit, ti meg ketten a nagyot – ajánlotta fel a hatalmas segítséget, a drága anyám.
- Oké! – Így kettőnknek nagy nehézségek árán, de végül sikerült felcipelni a lépcsőn a hatalmas cókmókot, majd berakni a kocsi csomagtartójába. Csoda, hogy egyáltalán be lehetett tőlük csukni.
- Vigyázz magadra, ha valami baj van, csak hívj! Rendben? – kezdte el anyám a szokásosat, ha elmegyek itthonról. – És ne csinálj semmi hülyeséget!
- Rendben anya. Ne aggódj, tényleg minden rendben lesz – nyugtattam meg, majd megöleltük egymást és elindultunk Lorával Manhattanbe.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Lora már mikor majdnem ott voltunk.
- Egyelőre jól, még nem érzem, ahogy aggódik, ha erre gondoltál.
- Örülök neki. Nos, itt is vagyunk – állította le a kocsit.
- Kösz, hogy elhoztál. Ja, és mondd már meg Jennynek, hogy amint lehet, megyek hozzá – Közben igyekeztem kiszedni cókmókom a kocsiból.
- Rendben, ne aggódj, ügyes lány, el tud intézni mindent – tette a kezét a vállamra.
- Sziasztok, meg is jöttetek? – üdvözölt minket Jensen, majd nyúlt rögtön a legnagyobb bőröndért, hogy segítsen. Csakhogy ő nem szenvedett vele, úgy, mint mi, csak ki kapta a csomagtartóból, mintha egy könnyű párna lett volna. – Mi az? – kérdezte miután észrevette, hogy mi csak ott állunk némán és csodálkozunk rajta.
- Neked nem nehéz? – szólalt meg végül Lora.
- Nem egyáltalán, miért?
- Ja, semmi csak mi ketten alig bírtuk megemelni.
- Ja, most, hogy mondod kicsit súlyos – jött egy kicsit zavarba. Teljesen természetesnek vette, hogy bátran használhatja előttem az erejét, így Lora jelenléte nem is nagyon érdekelte.
- Tud róla – szólaltam meg végre én is.
- Hm? – nézett rám értetlenül Lora. – Ja, bocsi elfelejtettem, hogy szupererős vagy. Na jó, nekem még dolgom van, vigyázz magadra Sam és te is vigyázz rá Jensen!
- Úgy lesz, ígérem! – bólintott rá. Kicsit zavarta a helyzet. Főleg azt tartotta érdekesnek, hogy a barátnőm tud mindenről, az anyám viszont nem, de ez nem érdekel, nem fogok neki mentegetőzni emiatt. Ez az én magánügyem.

Miután Lora elment, Jensen odavezetett a nekem kijelölt vendégszobába, ahova lepakolta a táskámat. Majd azt az utasítást adta, hogy öltözzek át abba a ruhába, amit kiakasztott az ágy melletti szekrényre, amin egy elég fura darab lógott. Először mikor megláttam röhögésben törtem ki, azt hittem, hogy ez csak egy tréfa, de Jensen arca nem erről árulkodott. Így miután elhagyta a szobát jó kislány módjára, nagy nehezen beleugráltam abba a passzos hacukába, aminek elég fura színösszeállítása volt. Mégis tök jól mutatott, persze csak miután magamra öltöttem.
Ugyanis a nadrág és a hozzá tartozó kis kabátka kék volt. A felső alján, nyakán és az ujja végén kékeszöld színű csík futott. A nadrágomat meg egy ugyanilyen színű öv fogta meg, amin egy érdekes minta futott, Ananké felirattal. Kicsit fura volt, mégis tök jól mutatott, ment a kék szememhez.
Végül hosszú tükörben leskelődés után vettem a bátorságot és lementem a pincébe a srácokhoz.

- Húha! – szólaltak meg egyszerre.
Jensenen szintén egy hasonló színekben pompázó felső volt. Csak az övé felül világos és lefele sötétedő volt, illetve az anyaga is kicsit más volt, lezserebb. Illetve ő sötétbarna nadrágot viselt, azonos színű cipővel. Adamnek is más volt az öltözéke. Ő sötétebb kékeszöld pólót viselt, kék kardigánnal és hozzá farmerral.

- Mi az, csak nekem készítettek ilyen rucit? – kérdeztem, miután felmértem a terepet.
- Nos, egyelőre igen – adta meg a választ Adam. – De nézd, hozzád öltöztünk – viccelődött. – Különben is, tök jól nézel ki benne, úgyhogy nem panaszkodhatsz!
- Ah, de akkor is miért nekem, és miért ebben a színben? Kicsit kirívó.
- Nos, azért csak neked, mert egyelőre új vagy köztünk. Ez az anyag pedig golyóálló, így nem tudnak könnyen megsebesíteni téged. A másik az, hogy én szeretem a kéket. A fekete már olyan elterjedt, szinte minden jelenlegi szuperhős sötét cuccot visel. Az X-menben is hasonló van, a Fantasztikus négyesben viszont sötétkék.
- Mi az, te ilyen fantasztikus film buzi vagy? – kérdeztem csípőre tett kezekkel. Persze mindeközben észrevettem, hogy Jensen le sem veszi rólam a szemét. Lehet a szűk ruha miatt, bár az összkép jobban tetszik neki.
- Most mi az? Szeretem az ilyen filmeket, olyan mintha ők is ilyenek lennének, mint mi. Tudod? Néha kicsit kikapcsolódást jelent, ha megnézek egyet, mintha az egész világ ilyen lenne, aztán kinézek és meglátom a merő valóságot.
- Ja, ismerős – vágtam rá.
- Mindegy, hagyjuk! Indulhatunk, vagy még szöszmöszöltök? – nézett ránk Adam.
- Tőlem mehetünk! De mivel és hogy? – tettem fel a kérdést. Lehet, jobb lenne, ha nem kíváncsiskodnék ilyen maskara után. Tuti, hogy még van valami a tarsolyában.
- Hát ezzel! – rántotta fel Jensen a fehér leplet egy repülőgépről. Az én szám meg persze tátva maradt. Kívülről nem tűnt egy hatalmas gépnek, viszont belülről az volt. Négy ülőhely volt benne, egy kis folyosó, néhány lehajtható szék és rengeteg gomb, amit Jensen elkezdett nyomkodni. Arra már nem voltam kíváncsi, hogy mi mire való. Egy kisebb csoport is kényelmesen elférne ebben a gépben.
- Indulás! – mondta Jensen, majd beindult a gépezet.

Közben, hogy ki tudjunk innen valahogy menni, felülről egy csapóajtó nyílt ki, így ezen jutottunk ki a szabadba és már itt sem voltunk. Elindultunk a bevetésre.

Az utunk New Foundland szigetére nem volt olyan lassú ezzel a csodajárgánnyal. Bár többnyire lestem ki a fejemből, hogy teljen az idő, vagy csodáltam a kilátást a mellettem lévő ablakból. Nem mintha annyira változatosak lennének a felhők, innen fentről.

Jensen irányította a repülőt egész végig, így nem tudtam vele foglalkozni. Igazából nem akartam megzavarni, bár úgy tűnt eléggé jártas a levegőben való utazásban. Azonban néha napján ő is felszólalt, de többnyire Adamet csesztette jó baráthoz híven, vagy azt mondogatta, hogy jól van kislány, persze ezt sem nekem, hanem a gépnek. Azért volt, hogy megkérdezte jól érzem-e magam, mire én rávágtam, hogy igen és le is zártuk a témát. Adam szintén nagyon jól elszórakozott. Az elején még bújta a térképet és segített navigálni Jensennek, majd miután belefáradt bealudt. Fogalmam sincs, hogy hogyan tud ilyen körülmények között mély álomba szenderedni, mikor a légáramlat össze-vissza dobálta a gépet. Na jó, azért nem nagyon, de én, aki életében most először utazik, észreveszi az ilyen dolgokat, akaratán kívül is. Ő viszont meg sem moccant, úgy aludt, mint akit fejbe vágtak. Érdekes, mert boldog volt. Ha fenn van, nem ezt érzem rajta, többnyire feszült, fáradt, boldogtalan és sorolhatnám, most viszont teljesen nyugodt. Lehet, hogy valami szépről álmodik Sisivel kapcsoltban. Szerencsére nem kezdett el horkolni, mert akkor tuti, hogy valami a képében landolt volna.

- Jól vagy? – jött kicsit váratlanul Jensen kérdése. Talán, azért mert egy ideje már beállt a néma csend, csak a motor hangja hallatszódott, semmi más, és tulajdonképp arra számítottam, hogy már nem is szól hozzám. Mondjuk ennyi erővel én is kezdeményezhettem volna beszélgetést, de nem tettem.
- Hát nem vagyok teljesen jól, kicsit émelygek.
- Nem vagy hozzá szokva a repüléshez, igaz? – kérdezte még mindig az üvegen kifelé bámulva. Mi mást nézhetne ilyenkor? Egyébként teljesen beletrafált. Próbáltam behatolni az érzelmeibe, de nem sokra mentem, mintha direkt blokkolta volna. Nem tudom, hogy csinálja, de ezek szerint érezheti, vagy gondolja, hogy benne kutakodok. Csak annyit vettem ki, hogy szeretne most kicsit távolabb maradni tőlem és csak a bevetésre koncentrálni, nem akarja, hogy az érzelmei bármiben is befolyásolják.
- Tulajdonképp az is szerepet játszik benne, de kicsit ideges is vagyok. Úgyhogy még ez is rátesz egy kicsit.
- Kicsit?
- Na jó, nagyon. Nem vagyok hozzá szokva az ilyen veszélyes kiruccanásokhoz.
- Tudom, de nem kell idegeskedned emiatt, mert mi itt vagyunk, és ha valami zűr támadna, akkor megvédünk.
- Jó tudni – mondtam, bár valahogy nem hittem el. Nem hiszem, hogy pont én lennék az, akit meg kell védeni, tudok én magamra vigyázni. Inkább azoknak kell rettegniük, akik felidegesítenek. – Tudod, gondolkodtam és – nevette el erre a mondatomra magát. – Képzeld olyat is szoktam!
- Jól van na, be ne kapj!
- Kicsit nagy falat lennél – nevettem most már én is vele. – Szóval, valamit azért nem értek.
- Mi lenne az?
- Hogyha ez olyan nehéz és életveszélyes feladat, akkor, miért hoztatok el engem is ide? Hiszen én még egyetlen egy ilyen hasonló dolgon sem voltam és semmit sem tudok erről, hogy mit kéne csinálni, mikor mit lépjek, stb. Csak hátráltatlak benneteket.
- Ez nem igaz. Lehet, hogy még ebben kezdő vagy, de gyorsan megtanulod majd, hogy az adott helyzetbe mit kell csinálni, hidd el. Amúgy meg, nem foglak téged a legveszélyesebb helyzetbe bele küldeni, inkább majd a háttérben mozgatunk, már, ha ez kivitelezhető, de ezt mindig az adott szituáció dönti el. Egyébként meg láttam mire vagy képes, nem hiszem, hogy a testi épséged miatt annyira aggódnod kellene.
- Tudom, csak…
- Csak hidd el – vágott közbe és fejezte be a mondatom. – nem lesz semmi baj. – Azért jó tudni, hogy komolyan így is gondolja, és nemcsak üres szavakkal kábít engem. Bár az idegesség őt sem kerüli el, de ez természetes. Szerintem hármunk közül én vagyok a legizgatottabb és feszültebb.
- Oké, ha te mondod. – Inkább hagyom a témát. Kinéztem az ablakon és újra elmerültem a felhőkben.

- Hé, haver! Most már ideje lenne, hogy kinyisd a szemed, a szerelmed még megvár – bökte meg Adamet.
- Mi? Mi van? Mi a szarról beszélsz te itt? Már ott is vagyunk? – dörzsölte meg Adam a szemét és ásított egy hatalmasat. Csak tudnám minek ez a színjáték, tudom, hogy már egy ideje csak csukva volt a szeme és hallott mindent.
- Pár perc és leszállunk, szóval van még egy kis időd felfogni a történteket. – Nem hiszem, hogy arra szüksége lenne, mindennel tisztába van, legalábbis az utolsó pár perccel, de szerintem ez bőven elég.
- Rendes vagy, legközelebb majd a végén ébressz fel, ha kérhetem.
- Oké, majd akkor legközelebb úgy lesz.
- Bake, öltözhettem volna rétegesebben is – mondta Adam, miután meglátta a helyet, ahova leszállunk.

A terület nagy részét ugyanis hó borította, kivéve ott, ahová a magas fák miatt nem tudott eljutni. Miután kiszálltunk mindent jól szemre tudtam venni, már amennyire kibírtam nyitni a szemem a világosságtól. Bármerre néztem fák vettek körül, legalábbis azon a helyen, ahol mi bújtunk el. Kisebb dombok emelkedtek magasabbra, minden olyan magányosnak és elhagyatottnak tűnt, csak a szél süvítő hangját lehetett hallani a miénken kívül. Nem beszéltünk túl hangosan, nehogy feltűnjön valakinek, hogy itt vagyunk, legalábbis nekem ezt mondta Jensen, én meg engedelmesen követtem minden szavát, nem akartam itt új kislányként máris bajt csinálni. Azt is megemlítette, hogy figyelik a sziget nagy részét, ezért szálltunk le kicsit, vagyis sokkalta messzebb a célponttól.

- Bazdmeg, lefagy a tököm is! – szólalt fel Adam az előbbit, meg persze az illemet is figyelmen kívül hagyva. – Mondhattad volna, hogy melegebben öltözzek!
- Én mondtam is – csatolt fel egy bőrtartót keresztbe a mellkasán Jensen, melyek rejtették a kardjait. Így csak hátranyúlt mindkét kezével, kihúzta őket a helyükről és ott is volt. Adam is felfegyverkezett, hátra csúsztatta a fegyverét, a farához.
- Te, nem félsz, hogy esetleg ott elsül a fegyver?
- Nem, mert nincs kibiztosítva, olyan hülye szerencsére nem vagyok. Ha meg elsülne, legalább nem fáznék, amúgy meg te tudsz gyógyítani, úgyhogy nem aggódok – kacsintott egyet rám.
- Ha, ha, vicces.
- Na, akkor mindennel megvagyok, indulhatunk is a rejtekhely felé – jelentette ki Jensen, miután megnyomott egy gombot egy kis kapcsolón, mire a gép láthatatlanná vált. Az állam meg persze a földet verdeste. Azt hiszem, jobb lenne, ha ehhez megpróbálnék hozzá szokni. Mindezek után megfogta a kezem és elindultunk.

A kalauzolás feladta Adamre hárult, így ő ment elől, mi meg lelkesen a sarkában loholva követtük. A kezében egy GPS volt, amibe már előre betáplálta az adatokat, hogy könnyebben oda érjünk. Hol egy számomra meredek dombot másztunk meg, hol pedig a fák közt sétáltunk. Majd körülbelül egy jó két órás bolyongás után sikeresen oda értünk.
Az elénk tárult építmény számomra kicsit csalódást okozott. Arra számítottam, hogy majd valami szögesdrótokkal körülvett, hatalmas építmény lesz, de nem így lett. Magába egy kisebb dombba volt beleépítve a hely, és csak a hatalmas, szürke, fém bejárat látszódott ki, amit két emberke őrzött, pisztollyal a kezükben. Gondolom, ha nem fent, akkor a föld alatt történhet minden fontos dolog. Hogy ne vegyék az őrök észre, hogy itt vagyunk, hassal belefeküdtünk a hóba. Mázlimra én nem fáztam, mert a ruha olyan anyagból volt, ami nem engedte át ezt a hideget. Jensennel sem volt semmi gond, mondjuk az orra kicsit pirosra fagyott, de az még jól is állt neki. Adam viszont állandóan nyafogott. Mi jókat röhögtünk a beszólásain, persze azt sem hagyta ki, mikor bele kellet feküdnie a hóba.

- Na, most már tuti oda a szerszámom. Jensen még visszakapod!
- Én mondtam, hogy melegebben öltözz, arról nem tehetek, hogy egyik füleden be a másikon meg ki. Gondolom, miközben erre figyelmeztettelek, de Sisivel voltál elfoglalva.
- Én nem emlékszem rá, hogy mondtad volna.
- Hagyjátok már abba, úgy veszekedtek, mint a házasok! Mi lenne, ha mondjuk, odahaza fejeznétek ezt be? – szóltam végre rájuk, bár nagyon jót szórakoztam, de nem ezért jöttünk ide.
- Oké – helyeseltek mindketten. Adam viszont nem hagyta abba. Tervet kezdett szövögetni, hogy mivel tudná ezt visszaadni Jensennek, ha már otthon leszünk.
- Hogy jutunk be? – tettem fel ezt az egyszerűnek tűnő kérdést.
- Nos, erre úgy látszik, még ki kell találnunk valamit – mondta Jensen.
- Valamelyikünknek az erejét felhasználjuk, ennyi az egész – válaszolt Adam. – Ami azt illeti, én Jensenre szavazok, ő a jártas a fegyveresek kivégzésében, plusz ő csendesebb is és így észrevétlenül jutnánk be.
- Akkor ezek szerint egyre gondoltunk. – Majd Jensen feltápászkodott és már majdnem elindult, mikor megfogtam a kezét.
- Vigyázz magadra – mire ő megengedett egy mosolyt és elindult.

Olyan gyorsan ott termett a két katona előtt, hogy fel sem tudták fogni, hogy mi történik. A pisztolyukhoz akartak nyúlni, hogy csináljanak valamit Jensen ellen, de már késő volt. Szélsebesen előkapta mindkét kardját és szíven szúrta őket. Ezzel elintézve az első akadályt. Miután leellenőrizte, hogy tényleg nem élnek már, oda intette nekünk, hogy mehetünk.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.