Benn voltunk, legalábbis az ajtó mögött. Haladtunk előre egy viszonylag szűk, régi folyosón, ahol világítás is alig volt, mert már a neoncsövek nagy része kiégett és összevissza pislákolt. Csak a folyosó végén lévő liftnél volt normális fény, így tudtuk, hogy merre kell menni. Úgy tűnt, hogy csak ez az egy lejárat van, de mikor odaértünk megláttunk balra egy lelakatolt ajtót, amire az volt, írva, hogy vészkijárat. Gondolom, ez is ugyanoda vezet, csak nem használják, vagy direkt vonták ki a forgalomból.

- Inkább menjünk erre – törte szét a puszta kezével Jensen a lakatot. Szinte semmi sem maradt belőle, csak pár morzsa. Nem semmi.

 Ahogy gondoltam, az ajtó mögött egy lépcsősor vezetett lefelé, csakhogy meglepetésemre felfelé is lehetett menni, igaz csupán egyetlen emeletnyit. Azért fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehet ott fent, csakhogy a mi irányunk más felé vezetett, úgyhogy elindultunk lefelé a lépcsőn.
Én mentem középen, előttem Adam, aki időközben kezébe vette a pisztolyát és kibiztosította. Látszott rajta, hogy már elég jártas az ilyen bevetős dologban. Szorosan a fal mellet ment, maga előtt tartva a fegyverét, az ujja pedig a ravaszon volt. Jensen mindvégig mögöttem jött. Neki is, mint Adamnek volt valami biztonságot nyújtó eszköz a kezében, ha az erejük nem lenne elegendő. Csak én voltam az, aki kivételezik, és egyre rosszabbul érzi magát emiatt. Ahogy haladtunk lefelé a végtelennek tűnő lépcsőfokokon, körbe és körbe, egyre jobban úrrá lett rajtam a rosszullét. Kavargott a gyomrom attól, ahogy láttam, hogyan végez ki csak úgy, simán, rezzenéstelenül két embert is Jensen. Még csak védekezni sem tudtak, már meg is haltak. Vajon én is ilyen lennék, vagy vagyok? Oké részben érthető, hiszen meg kellett tenni, hogy bejussunk, de akkor is, mikor elmentem mellettük egyenest sajnáltam őket. Végül is semmit nem tettek ellenünk, elég lett volna őket leütni, vagy egy hosszabb időre elkábítani, arra még én is képes lettem volna, de nem, meg kellett őket ölni. És mindeközben Jensen mit érzett? Semmit. Azóta is kutatom a lelkiállapotát, de semmi különös, ideges egy kicsit, de azon kívül megbánást, a történtek miatt nem érez. Gondolom, a rutin lehet ennek az oka, vagy csak egyszerűen megtanulta, hogyan reagáljon a gyilkolásra. Egy részről ijesztő és a hideg futkos tőle a hátamon, másrészről viszont jól is jön ilyen alkalmakkor. Adam meg magasról tesz az egészre. Ugyan mit is érdekelné őt, hiszen a többségét úgyis látja szellemként.
Ahogy egyre lejjebb értünk, úgy süllyedtem én is, kétségbeesés öntött el teljesen. Nem éreztem kész magam erre az egészre, egyáltalán nem gondoltam normálisan végig a dolgokat, mikor igent mondtam rá, csak mentem a saját fejem után. Ezekkel a halálesetekkel nem is számoltam, nem törődtem azzal, hogy másoknak árthatunk, hogy akár én is veszélybe sodorhatom őket a kétségeim miatt, amik most hirtelen elöntöttek. Sosem voltam klausztrofóbiás, de most úgy éreztem, hogy hirtelen túl kicsi lett körülöttem minden. Egyre nehezebben kaptam levegőt, a szívem hevesen dübörgött, kezdtem szédülni és ordítottam volna, de nem tehetem. Legszívesebben még most megfordultam volna és itt hagytam volna az egészet, de a lábam nem engedelmeskedett, csak tette a lépéseket és nem állt meg. Nem álltam meg, mert az agyam tudja, hogy mit ígért és a vérem is hajtott előre. Előre egy ismeretlen cél felé.
Mindvégig néma csendben loholtunk lefelé, fogalmam sincs, hogy hány emelet lehetett, amit megtettünk, egy azonban biztos, mélyen a föld alatt voltunk. Már majdnem azt hittük, hogy ez egy végtelen labirintus, mikor előbukkant végre egy ajtó mellettünk. Ez is, mint az előző le volt zárva, de Jensen újra megoldotta a problémát. Lassan lenyomta a kilincset és résnyire kinyitotta, hogy fel tudja mérni a terepet. Hogy tudja, így kezelni az erejét? Egyik pillanatban darabokra tör valamit, amit ember képtelen lenne, a másikban pedig már ugyanúgy viselkedik, mint bárki más. Csodálom, hogy ennyire ura tud lenni a képességének. Mondjuk, ha azt nézzük, neki egy kicsit könnyebb, bár neki is ugyanúgy vannak rejtett képességei emellett, mint például, hogy rajtam tud segíteni, ha már nem bírok magammal. Ha úgy nézzük, akkor kiegészítjük egymást.

- Nem látok senkit sem – suttogott, majd kitárta az ajtót és bementünk.
- Te Sam, észlelsz valakit? – Megfordult, hogy én is megerősítsem a döntésében. Ez fura, hogy csak úgy használhatom az erőmet és még segítséget is tudok nyújtani vele. Jó érzéssel tölt el.

Egy hatalmas raktárhelyiségbe léptünk be, ahol régi autók voltak letakarva és jó pár, biztosan lezárt láda. A kocsik árnyékában suhantunk előre, hogy még csak véletlen se bukjunk le. Egyszer csak vége lett a kocsisornak és megláttuk a kijáratot a túloldalt, de megálltunk és nem mozdultunk.

- Hogyan tovább Adam? – kérdezte Jensen.
- Nem tudom, Sisi, Sisi! – kezdte el hívogatni a szellemét, aki persze nyomban ott termett. A hideg meg persze, nyomban futkosott a hátamon. – Azt mondja Sisi, hogy miután kimentünk az ajtón, jobbra kell menni, ott majd megint egy lépcsősoron lefelé, arra állítólag nem járkálnak. – Jensen nyomban el is indult.
Ez a nőszemély egyre furább nekem. Még azt is megálmodta, hogy merre kell menni, vagy mi? Azért ne mondja már nekem, hogy ezt is annyira meg tudja mondani! Most már viszont nem hárman, hanem négyen vagyunk, nem mintha Sisi, olyan nagy segítség lenne, még jó, hogy őt legalább nem látja senki, csak Adam.
Egy biztos, Sisi jól mondta, hogy arra nem járkál senki, így biztonságosan leértünk egy következő szintre, ahol viszont már emberek mászkáltak ide-oda. Valami laboratórium szerűségnek tűnt a hely. Szerencsére mi olyan folyosóra lyukadtunk ki, amit egyáltalán nem figyeltek, így el tudtunk bújni a falnál lévő szekrények mögött.
Viszont, amit láttunk, az szörnyű volt. Két böhömnagy állat, lefogva, valami különleges bilinccsel a kezén hurcolt be egy fekete hajú, vékony lányt.

- Ne! Ne csinálják ezt! – ordibált a lány, a három fehér köpenyes alaknak, de őket, ez mit sem érdekelte, csak folytatták egymás közt a csevegést.
Közben a két fazon kezénél, lábánál, sőt a derekánál fogva egy ágyhoz szíjazta a lányt, aki még mindig kétségbeesetten kiabált és próbált kiszabadulni, sikertelenül.
- Ne! Ne csinálják! Esküszöm, ha kiszabadulok innen, mindenkit megölök! Maguk semmirekellő, szarháziak! – Rájött, hogy semmit sem ér már el azzal, ha könyörög, úgysem figyelnek rá és úgysem engedik el. - Azért vagyunk mi, hogy megöljünk minden ilyen semmirekellő, szemét embert, rohadt mocskok! Egyszer úgy is mi vesszük át az irányítást, mert nekünk végzetünk van, méghozzá az, hogy leigázzunk minden szemét embert! – folytatta tovább a szitkozódást, de még mindig nem érdekelt senkit.
Majd a fehér köpenyesek odafordultak az asztalhoz, ami előttük volt monitorokkal és számítógépekkel, amik fura számokat és kiírásokat mutattak. Sajnos nem lehetett rendesen látni, hogy mi volt rajta. A lány mindeközben ordibált és próbált kiszabadulni, becsukta a szemét és eltűnt, majd pár másodperc múlva újra ott volt kikötözve. Újra és újra megpróbálkozott vele, de nem ment vele semmire, minden egyes próbálkozásánál áramot vezettek bele. Mi meg még mindig csak ott néztük az egészet, ki akartam onnan jönni, de Jensen lefogta a kezem.

- Várj még! Majd a megfelelő pillanatban támadunk. – Mire én duzzogva visszavonulót fújtam, de ha sokáig akarja még nézetni ezt velem, akkor én nyírom ki őt, de nem direkt, csak az erőmnek nem tudok megálljt parancsolni.
Egyszer csak elindult egy nő a lányhoz, injekcióval a kezében, amivel valamit be akart adni neki, csakhogy sikerült kivernie a lánynak a kezéből. Nem foglalkozott tovább vele, az egyik fehér köpenyes megnyomott egy gombot az előtte lévő gépen és a lány mellett lévő sok gép, és az azokon lévő kar, elindult lassan felé. Ő meg csak üvöltött és üvöltött tovább.

- Gyerünk már! – dühödtem be, mert már nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved.
- Rendben, én elintézem a két fickót, te a lányt, Adam meg a többit – osztotta ki a szerepeket Jensen.

Majd előléptünk a rejtekhelyünkről, mire mindenki meglepődve minket figyelt. Miután feleszméltek, hogy én a lány felé haladok rögtön előugrott a többi őr, fegyverrel a kezében és indult a támadás. Zűrzavar lett és ment mindenki a saját feje után. Jensennek nem volt könnyű legyőznie a két izomkolosszust, hosszú verekedésbe keveredtek, mert nagyon jól állták Jensen kitanult ütéseit, de végül beadták a derekukat és a földre kerültek. Adamnek sem kellett több, előrántott két pisztolyt, amit eddig a dzsekije alatt dugdosott, (hogy mikor tette azt oda jó kérdés) majd elkezdett visszalőni a ránk támadókra. Iszonyatos hangzavar támadt, mindenkire lőtt, akire tudott, a segédek, meg az orvosok menekülni próbáltak, de csapdába estek, én meg a lányt próbáltam kiszabadítani.

- Ne aggódj, kiszedlek innen valahogy! – Próbáltam a szíjakat kicsatolni, de nem ment, a tűk meg egyre csak közeledtek, valamit tennem kell! – Pillanat és jövök, csak keresek valamit – Gyorsan odarohantam Jensenhez. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, veszélybe is sodorhattam volna magam. A lövöldözés kellős közepén én rohangálok, ráadásul Jensen épp harcolt valakivel, így őt nem tudtam hívni. – Add ide a kardod.
- Mi?
- Nincs időm elmagyarázni, csak add ide!
- Tessék, de két szemed rá! – Egy óvatos mozdulattal felém csúsztatta, majd folytatta tovább a küzdelmét. Visszarohantam, és amilyen gyorsan csak tudtam szétvágtam minden szíjat, így sikerült kiszabadítanom a lányt.
- Kösz – mondta a lány, remegő hangon. – Be kell zárni minden ajtót, hogy ki ne szökjenek! – mondta, majd el is tűnt a szemem elől. – Bocsi, csak ezt el kellett intéznem – tért hirtelen vissza, majd lóbált meg előttem egy kulcscsomót. – Amúgy Joannak hívnak.
- Sam.
- Nos Sam, készen állsz a harcra?
- Gyerünk – válaszoltam, bár ebben nem voltam olyan biztos. Észre is vette rajtam, hogy kicsit hezitálok. Őszintén, kicsit megijedtem.
- Volt már harcban részed? – kérdezte, miközben egy épp neki támadó hapsinak törte el pillanatok alatt a nyakát. Senki sem gondolná erről a vékony, ámde magas lányról, hogy ennyi erő lakozik benne. – Bocsi, de szemét volt velem, megérdemelte, hogy kinyírjam. Vigyázz, mögötted! – kiáltott rám Joan, majd mire megfordultam ő már elintézte a rám néző veszélyt. – Segítesz nekem?
- Miben? – Ugyan miben tudnék, gyorsabban mozog, minthogy azt én fel tudjam fogni.
- Nos, a dokikat, meg a segítőket egy helyre kellene terelni és lekötözni őket, hogy még csak véletlen se érezzék jól magukat. Segítesz ebben?
- Igen, persze – Majd kettéváltunk. Legalább segítek neki valamiben és nem lábatlankodok.
Bár nekem fogalmam sem volt róla, hogy mit teszek, főleg azt nem értettem, hogy minek kell, elindultam és a kezembe gyűjtöttem minden dolgot, amiről úgy gondoltam, hogy jó a lekötözéshez. Joan közben összegyűjtött mindenkit, aki vele olyan szörnyen bánt és nem érdemelte, hogy éljen, megölte, majd a többieket leültette egy sarokba, ahova menekülhettünk a lövöldözéstől. Miközben ő ott állt, mint egy őr, vigyázva arra, hogy senki se tudjon elszökni, én odakötöztem mindenkit a falnál futó, vastag csővezetékhez.

- Segítsen, ez egy őrült – suttogta a fülembe az egyik fehérköpenyes.
- És az, amit maguk csináltak vele, az mi volt?
- Az kutatás, ami az emberiség továbbhaladását szolgálja – mondta felháborodottan.
- Miben? Arra mutat példát, hogy hogyan kell kínozni másokat? Mert ez kétlem, hogy bármi előrehaladást is mutatna, sőt inkább visszatérést az embertelenséghez!
- Maga hölgyem, tudja, hogy mik ezek? Mind az egytől egyig nem más, mint egy félresikerült állat – nézett Joanra. - Semmi másra nem képesek, csak a gyilkolásra.
- Nem! – ordítottam rá. – Mi is emberek vagyunk, úgy, mint bárki más, csak olyan tehetséggel és erővel, amiről maguk, halandó emberek csak álmodoznak! És, ha még egy szót mer szólni, én ölöm meg! – hagytam ott és léptem vissza Joanhoz. Nem tudom miért, de amit mondott nagyon felidegesített.
- Kész vagyok minddel.
- Akkor nem kéne egy kicsit segítenünk a barátaidnak? – fordult a mögöttünk harcoló srácok felé.
- Szerintem megoldják ők.

Adam lenyűgöző akrobatikus mozdulatokkal tüntette el a rá lövöldözőket, egyik pillanatról, a másikra. Hol egy asztalra ugrott fel és játszotta a hőst, hol pedig a padlót felnyalva igyekezett búvóhelyet keresni. Olyan gyorsan tudta kicserélni az üres tárt a pisztolyából, hogy az ellenségeinek tátva maradt tőle a szája.
- Na igen, ezt csináljátok utánam! – szólt közbe, majd folytatta tovább.

Jensennek pedig egy nagydarab hapsival kellett megbirkóznia, akivel elég nehezen ment eleinte a küzdelem. Először fegyver a fegyver ellen küzdött és így próbálták legyűrni a másikat, de egyenlő félnek bizonyultak a közelharcban. Majd Jensen már ráunt az egészre, hátracsúsztatta a tokba a kardját ás átváltott a puszta erejére. A nyakánál fogva emelte fel a majd százötven kilós férfit és vágta neki a falnak. Akkorát puffant, hogy mindenki arra irányította tekintetét, de már csak egy hatalmas horpadást láttak a falban és egy földön fekvő, kába embert.
- Na, így kell ezt csinálni! – ütötte össze a két tenyerét, mint aki jól végezte dolgát.
Sikeresen, sebesülés nélkül legyőztek minden akadályt. Egyelőre.

- Látom jól elvoltatok. Ők kicsodák? – jött oda mellénk Adam.
- A fogva tartóim – jött a válasz Joantól.
- És mit kezdünk velük? – csatlakozott Jensen is.
- Itt hagyjuk őket, a nagyszájút viszont visszük magunkkal – mutatott az illetőre, aki az előbb lehordott minket. – Ugyanis ő itt a vezető, vele bárhova be tudunk jutni és gondolom, valahogy ki is akartok innen kerülni.
- És hova akarunk mi bejutni pontosan? – kérdeztem.
- Oda ahol a többi sorsfordítót tartják. – mondta Adam.
- Nemcsak én vagyok itt az egyetlen. Pár szinttel lejjebb, árammal vezetett ketrecekbe zárva, számos sorsfordító van még. Valamennyin kutatásokat végzett Wayne professzor.
- Miért? Mire kellettek? – érdeklődtem tovább.
- Számtalan ok miatt, de erről a professzor többet tud mondani. Nemde?
- De. Nos, hogy világosan lássanak, például hogyha ki tudnánk vonni az erejük tulajdonságát és alkalmazni tudnánk őket, akkor akár a legsúlyosabb betegségeket is meg tudnánk gyógyítani, mint például a rákot. Vagy azzal a tulajdonsággal, ami Joannek is van, vissza lehetne utazni a múltba, így számtalan dologra választ kapnánk. Képzelje el, mennyi jó dolgot lehetne ezekkel cselekedni a Földön.
- Már nem azért, de előbb még el akart pusztítani minket!
- Igen, mert vannak, akik mindezt rossz célokra használják fel és pusztítanak vele. Ezért kell mindenkit alaposan kivizsgálni és leláncolni – áradtak a szavak a professzor szájából. Ez a már körülbelül negyven felett járó, középtermetű, kissé ősszülő fazon úgy beszélt, mintha ő lenne Isten és az ő kezében lenne minden élet. Csakhogy minden egyes szava hazugság volt. Egy leheletnyi jóságot sem éreztem benne, minden egyes tettét és szavát a gyűlölet és az uralkodás utáni kényszer hatotta át.
- Ez mind hazugság! – szólaltam fel, mikor már nem bírtam hallgatni, amiket kitalált.
- Persze, hogy az. Csak az erőm tulajdonsága kell neki és a vérképünk, majd ha sikerült mindenkitől kinyernie ezt, végez velünk. Szívből gyűlöli a magunk fajtákat, csak a tervéhez kellünk neki.
- Milyen terv? – érdeklődött Jensen.
- Miután megszerezte a tulajdonságunkat létrehoz egy fegyvert ellenünk, amivel bármilyen erővel rendelkező sorsfordítót meg tud ölni. És, ha ez a fegyver elkészül, akkor az egész világ tudtára akarja adni, hogy mi létezünk, és ellenünk akar fordítani minden egyes embert. Tulajdonképp egy hadjáratot akar indítani, amiben elpusztítana minden különleges embert, függetlenül, hogy gyerekről, vagy nőről van szó. Erről álmodozik.
- Szép. Maga egy szemét! – mondtam.
- Nincs tovább időnk a tétlenségre, minden kérdésetekre válaszolok útközben, de sietnünk kell, míg a többi őr észre nem veszi, hogy mi történt itt. El kell intéznünk a dolgokat és ki kell innen juttatni mindenkit! Mármint a rokonainkat. – mondta Joan, közben odament Wayne-hez, fölrángatta és elindult vele az ajtó felé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.