A szívem egyre gyorsabban lüktetett. Kezdett lassan úrrá lenni rajtam egy pánik roham. Fogalmam sem volt, hogy hirtelen mi akaszt ki ennyire, lehet a bezártság, vagy csak az elmúlt órák eseményei, de olyan volt, mintha egy kőzuhatag omolna a mellkasomra és szívná kifelé belőlem a levegőt.
Egyre gyorsabban pörögtek az események és én alig bírtam felfogni. Nemrég még mi voltunk a jó fiúk, akik azért jöttek, hogy megmentsék az adottságukról nem tehető sorsfordítókat az őket kínzó emberi lényektől. Akik valamely oknál fogva mindig azt hiszik magukról, hogy Istenek, hogy bármit megtehetnek, hogy ők az alfa és az omega, hogy ők bármikor elvehetik azt, amit természet ad és még csak lelkiismeret furdalást sem éreznek emiatt. Ilyen az emberi természet. Mindig mindent meg akar magyarázni. Nem tudja elfogadni, ha valami homályba marad és inkább a végsőkig megy érte, csak megtalálja rá a választ. Nem tudom, miért csináljuk ezt, talán nem is akarom rá tudni a választ.
De akkor mi mik is vagyunk? Ki és mi célból teremtett minket? Ha az emberek aljasak és galádak, mi minek számítunk? Félre sikerült kísérletnek, vagy szörnyetegnek, amit a természet véletlen alkotott és el kell pusztítani? Mi akarunk igazságot szolgáltatni az emberek galád tettei felett? Mi, akik most ugyanazt tesszük, mint ők? Ha így van, akkor mi sem vagyunk különbek és nem érdemeljük meg, hogy tiszteljenek minket.
Mindeddig úgy éreztem, hogy valami jót teszek azzal, hogy én ide jövök Jensennel és Adammel, erre az isten háta mögötti helyre. Hogy talán megmenthetem a testvéreimet, akik itt szenvednek bezárva, mint valami vadállat, akit el kell zárni a külvilágtól. De most így, hogy látom, mit csinálunk az itt talált emberekkel, kezdek meginogni. Tudtam, hogy az életünket kockáztatjuk, bár az enyém eléggé jelentéktelen, azzal is nagyon jól tisztában voltam, hogy veszélyes lesz és én egyáltalán nem vagyok hozzászokva az ilyen dolgokhoz. De az az elképzelés kimaradt, hogy hogyan ontjuk ki mások életét egy szempillantás alatt és ebben az a különös, hogy az erőnket még csak nem is használtuk. Mi van, ha még azt is bevetjük? Vagy legalábbis én. Én sem vagyok egy makulátlan személy, de eddig mindig sikerült időben leállítanom magam, vagyok másnak engem. Nem hidegvérrel és készakarva mondtam ítéletet valaki felett.

- Sam, jól vagy? – fordult felém Jensen, miután észrevette, hogy még mindig ott állok a túszaink előtt, teljesen ledermedve. A gondolataim annyira elkalandoztak, hogy teljesen kizártam a külvilágot egy kis időre és nekem fel sem tűnt.
- Igen, miért? – válaszoltam egy kicsit megkésve. Mi mást mondhatnék neki? Az igazat? Akkor mindenki látná, hogy habozok és a végén ezt kihasználnák.
- Mert már egy ideje szólongatlak, de te meg sem rezdültél. Valami baj van?
- Csak… csak tudod kicsit elbóbiskoltam, de nincs semmi. Jól vagyok. – fordultam felé és próbáltam kibökni valami értelmes választ erre. Persze messze állt az igazságtól, de ő szerencsére nem érzi azt, ami most bennem lezajlik, bár részben látja rajtam és sejtése is van a dolgokról, de addig jó, míg csak sejti és nem tudja.
- Biztos?
- Teljesen – bólintottam egyet és próbáltam magammal is elhitetni ezt, hátha jobban leszek tőle, vagy elvonja a figyelmem.
- Most nem állhatunk meg, de nemsokára mindennek vége, ígérem – jött oda hozzám Jensen és fogta meg a jobb kezével az enyémet, miközben a balban még benne tartotta szorosan a kardját. A figyelme egy pillanatra sem lankadt, miközben mélyen belenézett a szemembe. Egyszer szeretném megfejteni, hogy miért ennyire nyugodt, még most is. De az a pillanat nem most lesz, az biztos. Talán egyszer elmondja nekem, már, ha lesz erőm megkérdezni tőle, és ha lesz egyszer.
- Hé, az Isten szerelmére, gyertek már, nem maradhatunk itt! – förmedt ránk Joan, miközben a keze között szorongatta a professzort.
 Több sem kellett nekünk, elindultunk Jensennel. Én meg megpróbáltam magam mögött hagyni a gondolataimat. Miután kiértünk, Jensen felvett egy jó nagy vasdarabot a sarokban heverő rossz csövek közül, aminek egyik végét a falba a másikat pedig a kilincsbe nyomta teljes erejével. Majd elővett egy újabb csövet, amit már a falba vágott bele. Úgy csinálta, mintha szivacsba nyomta volna bele, semmi erőfeszítést nem láttam rajta. Ilyenkor ámulok hatalmas erején, és hogy én ebből semmit sem érzek, mikor hozzám ér.
- Így, egy darabig ezzel tuti el lesznek. Ne felejtsd el becsukni a szád – kacsintott rám édesen.

Jobbra, lefele vezetett egy rozoga, már rozsdásodó lépcső, azon haladtunk le két szintet. Néha meg-megálltunk, mikor megjelent pár arra sétáló ember és vártuk mikor kell esetleg lecsapni rájuk és eltűnni szem elől, de szerencsére erre nem kerül sor. Sietnünk kellett még mielőtt tényleg mindenki észreveszi, hogy itt vagyunk. Mikor elkezdett nyöszörögni a doki, Joan elővett egy piszkos kendőt a zsebéből és bekötötte a száját vele. Olyan gyorsan szedtük a lábunkat, ahogy csak lehetett. Követtük Joan minden egyes utasítást, mert el akartuk kerülni az esetleges feltűnést, még mielőtt elérnénk a célt. Miután leértünk a megfelelő szintre, egy szűk, nyirkos és mocskos kis alagútba keveredtünk, ami állítólag nagyon biztonságos, mert mindenki azt hiszi, hogy nincs használva. Wayne doktor egyre jobban fészkelődött már és nyugtalankodott, hümmögött valamit, de nem lehetett érteni, így Joan szabaddá tette egy kis résnyire a száját.
- Innen nem jutnak ki élve – mondta felháborodottan, majd Joan neki vágta a fejét a falnak. Elég nagymértékű dühöt folyt magába, főleg a doktor irányába, amit meg is értek, úgyhogy nem csodálom, ha ilyeneket művel.
- Azt majd meglátjuk! – válaszolt rá ingerülten.

Már egy jó ideje szinte teljes sötétben mentünk, mire egyre élesebb fény lett látható a folyosó vége felé haladva. Ahogy robogtunk egyre előrébb és egyre jobban felfogtam, hogy tényleg itt vagyok és mi is történik, annál idegesebb lettem. De próbáltam leplezni, nem akartam még én is nyűg lenni a nyakukon.
Joan élvezte, hogy most nála van a vezető szerep és ő készítheti ki azt, aki eddig kínozta. Adam teljesen élvezte az egészet, sőt egyre jobb formába volt. Ahogy vált veszélyesebbé a terep, ő annál több energiát halmozott fel magában. Nem is ismertem rá. Fura volt, hogy boldogság egyik formája és az élvezet hogyan jelenik meg benne. Furcsa volt pont ezt, pont itt érezni. Jensenből pedig még midig a nyugalom sugárzott. Bár az utolsó beszélgetésünk óta sikerült rá vonnom a figyelmem és most már azért mocorgott, és nyugtalankodott egy kicsit, mert nem érzem jól magam itt. Miért mit várt? Hogy majd a boldogságtól fogok ugrálni a nyakába? Vagy, hogy köszönetet mondok neki, amiért két embert is megölt a szemem láttára?
Belemerültem a gondolataimba, majd arra figyeltem fel, hogy elkapja a kezemet és belefúrta az újait az enyémbe. Amennyire engedte az a kis tér, annyira közel jött hozzám. A vállunk teljesen összeért, átvettük egymás ütemét és egyszerre tettük meg a lépéseket a kiút felé haladva. Csönd volt, nagyon is, szinte hallottam az egyre gyorsabban verő szívét. Az illata kábító volt, vettem egy mély levegőt és beszippantottam, amennyire csak tudtam. Az egész testem átjárta egy kellemes, nyugtató érzés. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ő itt van velem és nem hagyná, hogy bármi bajom essen és ennek a tudata nagyon jól esett. A tekintettem még mindig előre meredt, próbáltam össze szedni magam ez után a mámor után, de ő csak egyre jobban közeledett hozzám. Éreztem, ahogy szeme végig pácázza az arcomat, amitől teljesen elöntött a forróság. Nem bírtam tovább, elfordítottam a fejem és felnéztem rá. A tekintettünk összeforrt, egyszerre kezdet elfogyni a levegő a tüdőmből, és kezdtem úgy érezni, hogy meggyulladok. Egyszer csak Jensen kitépte a kezét az szorításomból és felszisszent egyet halkan, hogy nehogy mások meghallják mit tettem.

- Ne haragudj – fordítottam el gyorsan a tekintettem róla, nehogy észrevegye a szemembe egyre jobban gyűlő víztömeget.
De ő nem adta fel. A derekamra vezette szépen lassan az imént megforrázott kezét, amitől végig futott egy kellemes érzés rajtam, majd oda hajolt hozzám és a fülembe súgta halkan:
- Semmi baj, nem történt semmi – a kezével szorosan magához húzott és egy csókot lehelt az arcomra. Mintha tudná, mit érzek, vagy mire gondolok. Szinte minden lépésemet, érzésemet kitalálja, vagy csak ennyire leolvasható az arcomról?
Nem engedett el, egy pillanatig sem, ezek után. A keze még mindig a derekamat fogta, mint egy támasz. Jobb is volt, mert ha elveszi, lehet össze is csuklok. A gyomromban a kis szárnyasok össze-vissza repkedtek, szédültem a csókja óta és még mindig a könnyeimmel küszködtem. Ő az utolsó ember a világon, akit bántani akarok, még is pont vele teszem ezt. Nem tudom miért és hogyan, épp ezért idegesített ennyire.

Szerencsére a többiek a mi kis jelenetünkből semmit nem vettek észre és mire mi is kijózanodhattunk volna már meg is érkeztünk az útvesztő végére, amit egy sokkal szélesebb és teljesen kivilágított folyosó vágott el. Mindannyian követve Joan példáját, hisz ő itt a jártasabb, elhúzódtunk a baloldalra és szorosan neki támaszkodtunk a falnak. Nehogy észrevegyenek minket a fegyverrel járőröző őrök.

- Oké, én még mindig nem tértem teljesen észhez, ráadásul én vigyázok most a doktorra is, így a ti dolgotok most, hogy elintézzétek őket – suttogta Joan. – De ha kérhetem hang nélkül már! – nézett Adamre.
- Rajtad a sor most Sam. Lássuk mit is tudsz! – vonta fel a szemöldökét Adam.
- Ugyan rám már nem is mered bízni őket. Túl sok lenne már neked a vér mi? – mordult fel hirtelen Jensen. Mintha én ezt nem tudnám megtenni! Ha ennyire nem bízik bennem, akkor nem tudom, hogy minek kért meg rá, hogy eljöjjek. Elvégre a hasznomat még egyáltalán nem látom.
- Én is meg tudom csinálni! – kezdtem el nyafogni, mint egy kislány. Na jó, azért annyira nem, de egy kicsit dühös lettem.
- De még nem tudod irányítani rendesen az erődet – vágott vissza Jensen.
- Akkor mondd, mit kell tennem! – nyaggattam tovább. Fújt egyet dühében, majd bólintott egyet. Tudja, hogy nem adom fel és ennyivel nem intéz el engem.
- Jól van, de figyelj! Vegyél egy nagy levegőt és koncentrálj rájuk, lásd az arcukat magad előtt – jött oda teljesen mellém, miközben ezeket mondta. – Eleveníts fel egy kis haragot, félelmet és minden rosszat, amit most hirtelen tudsz, ami eszedbe jut és irányítsd rájuk. Csak rájuk koncentrálj. Próbáld meg irányítani az életüket, a lélegzetvételüket, a gondolatukat, az ereikben futó oxigént, de csak épp annyira, hogy ne essen bajuk.

Én szorgalmasan követtem minden egyes szavát. Behunytam egy pillanatra a szememet, majd újra kinyitottam és már csak ők lebegtem előttem. Arra az estére gondoltam, mikor Brian rám mászott és helyette majdnem Davidet jutattam egy másik helyre. Nem tudom, ez hogy ugrott be itt és most, de elborította az agyam a düh és már csak arra lettem figyelmes, hogy Jensen megfogja a kezem és ijedten szólongat a nevemen.

- Sam! Sam! Hagyd abba! – fordult velem szembe hirtelen Jensen, két kezébe vette az arcom és rá vonta a figyelmem. – Jól vagy?
- Sikerült? – kérdeztem tőle egy nagy lélegzetvétel közben.
- Túlságosan is – fordult az őrök felé, akik már a padlón feküdtek összeesve.
- Ne aggódj, még élnek, de alig van pulzusuk – állapította meg Adam, miután a nyakuknál ellenőrizte a pulzusukat.
- Nem baj, nekünk pont ez kell. Szép volt Sam! – mondta elismerően Joan. Majd elindult a doktorral az ajtó felé.
- Rendben leszel? – érdeklődött Jensen.
- Igen – mondtam, bár szerettem volna ezt hinni. Kicsit remegtem és levegő után kapkodtam, de rendben voltam.
Jensen szorosan megfogta a kezem és elindultunk mi is. Mikor elhaladtam a két, földön heverő ember mellett, összeszorult a gyomrom. Abban a pillanatban sajnáltam őket. De a cél vezet minket, így nem hátrálhattam meg. Egy percig sem inoghatna meg a bizalmam, sem az erőm, úgyhogy figyelnem kell!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.