Mint, akivel semmi sem történt, haladtam tovább Jensennel az oldalalmon, majd megálltunk egy hatalmas szürke ajtó előtt, amin semmi kilincs, vagy valami ahhoz hasonló dolog nem volt. Viszont a jobb oldalt, a falon meg akadt a szemem egy fekete, nagy táblaszerű kütyün, amin zöld fények futottak összevissza, mintha mindent érzékelne, ami körülötte folyik. Joan megfogta a doktor kezét és szorosan rátapasztotta erre, majd az ajtó egy pillanat alatt szétnyílt előttünk. A vezetőnk tapasztaltan rögtön be is ment, még mindig szorosan maga mellett tartva Waynet, át nem adva senkinek egy pillanatra sem, majd mi is követtük a példáját. Alig hittem el, amit belépve láttam.
Azt gondoltam, hogy annál rosszabbat nem is láthatok, mikor két ember fekszik a földön, a halálán, az én erőm által. Amikor Jensenék azt mondták, hogy sorsfordítókat tartanak fogva egy Isten háta mögötti helyen, akkor nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet.

- Ez szörnyű! – mondta ki végül helyettem Jensen.
- Ez az, haver! – ámult el ezen Adam is. Ezek szerint ez még nekik is újdonság.

Én meg csak álltam ott fent és éreztem, ahogy a gyomrom tartalma egyre inkább ki kívánkozik belőlem, de az inkább úgy gondolta, hogy benn marad és tovább súlyt engem. A következő pillanatban Joan felnyomott egy nagy kapcsolót mellettünk, amivel újabb sor szörnységeknek lettünk tanúi.
Egy hatalmas tér tárult elénk, ahol tömve, egymás hegyén, hátán különbféle ketrecek voltak. Az állatkalitkákból minket figyelők bámultak belépésünk óta. Mindannyian nyugtalanok voltak látva, hogy az egyikünk kezei között szorongatja azt az embert, aki ide jutatta és ezt tette velük. Egytől egyig szenvedtek a szörnyű fájdalomtól, amit okoztak nekik. Voltak olyanok, akik már a halálukon voltak és azért imádkoztak, hogy végre jöjjön el az ítéletük és tűnjenek el egy örök útvesztőbe. Éreztem itt néhány fiatal egyedet is, akik még csak pár napja vannak itt és azt sem tudják, hogy mi vár rájuk, és hogy hogyan is kerültek ide. Emellett iszonyatos bűz is megcsapta az orrunk érzékeny részeit.
A feszültség folyton nőtt és nőtt bennem. Testem minden egyes része érezte azt a kínt, azt a mérhetetlen fájdalmat és poklot, amit ők is. A szívem majd szétszakadt, a hányinger egyre rosszabb lett és én erőmtől megfosztva estem a padlóra. Közben éreztem, ahogy egyre jobban nő bennem a düh és kezd megint úrrá lenni rajtam az erőm.

- Nyugodj meg. Vegyél egy mély levegőt – térdelt le mellém Jensen és próbálta menteni, ami menthető.
- Sokra megyünk vele! – mordult fel Joan.
- Nem tehet róla, hogy átérzi, ami itt folyik! – védett meg Adam.
- Ha létre tudod hozni, akkor el is tudod fojtani az erődet. Sam figyelj ide, csak próbáld meg! Higgy nekem, erős vagy, mindenre képes vagy, menni fog! – tette most már a kezét a hátamra, miközben én még mindig négykézláb hevertem a rácson. Mély levegőt vettem Jensen tanácsára és megpróbáltam ellensúlyozni minden érzést, ami most rám tört. Újra felelevenítettem a csókját, amit a szobámban adott, a meleg kezét, ami még mindig az enyémet fogja, a gyönyörű szemét, amitől elvörösödöm. Minden egyes szép és kellemes pillanatot, amióta velem van, és lám, sikerült.
- Kösz – fordítottam felé a fejem szépen lassan.
- Csak gyakorold és egy idő után már nem győz le, hanem te fogod irányítani – nyomott egy csókot a homlokomra, majd belém karolt és felsegített.
- Oké! – egyeztem bele, majd szorosan átkarolt. Jól esett, hogy ő ennyire nyugodt, pont erre van szükségem. Így, remélve, hogy ő nem tud róla vettem kölcsön egy kicsit belőle, de csak pont annyit, amennyi számára egyáltalán nem káros. Míg mellettem van, nem lehet baj.
- Nincs több időnk, már valószínű, hogy keresnek minket! Ki kell szabadítani mindenkit! – adta ki az utasításokat Joan.
- Akkor hajrá! – villantotta fel Jensen a kardját.

Mindkét oldalon pár foknyi lépcső vezetett le, így kettéváltunk és elindultunk a társaink megmentésére. Miután leértem láttam, hogy Joan kikötözte a professzort a lépcső aljához, ezzel megkönnyítve a saját helyzetét a mentés közben, majd csatlakozott Adamhez. Jensen nagy lendülettel vetette bele magát és kardjaival egyszerre szabadított ki egy halom sorsfordítót, majd miután észrevette, hogy tehetetlenül állok ott, a kezembe nyomta az egyik kardját és maga mellé húzott.

- Gyerünk! – adta a jelet az induláshoz.

Folytatta az útját és immár puszta kézével széttörte a lakatot a ketreceken, vagy pedig azokban tett kárt. Élvezte, hogy következmény nélkül pusztíthatja a dolgokat. Én meg a bal oldalán haladva törtem el a zárakat az éles kardjával. Ő csak nevetett a meglepődött arcomon, amit én sem bírtam megállni röhögés nélkül és felszabadultan nevettünk a másikon. Örülök neki, hogy próbálta elterelni a figyelmem, mert, ahogy haladtunk befelé annál több szenvedés tárult elém.
Megviselt emberek a földön hevertek a fájdalomtól. Mert külsőleg legalábbis úgy néztek ki, még ha különleges képességük is volt, nem sokan tértek el tőlük. Persze voltak kivételek és ezen meg is lepődtem, bár már hozzá szokhattam volna az ilyen dolgokhoz.
Miközben haladtam mellettük nem figyeltem, hogy esetleg milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, viszont néha megakadt a szemem egy-két különös teremtményen. Volt egy kéken világító fura fazon, aki sárga szemeivel ölhetne is. Egy csáp kezekkel rendelkező lány, akinek már össze-vissza volt kötözve szinte mindene. Egy félig cápa fiú egy akváriumban. De a legkülönlegesebb számomra egy zöld fazon volt, aki a térdét felhúzva, a kezeit szabadon lógatva rajta, lazán ült a ketrecében. A gerincén tüskeszerű, kiálló bütykök futottak. Csak három úja volt a kezén, lábán, amin a megsárgult körmök élesre voltak reszelve. Az arccsontja erős volt, fogai élesek, amik bármikor szétharaphatnák a nyakadat. Elképzeltem, ahogy erőt és félelmet kelt másokban, de most csak egy megtört és elfáradt teremtést láttam. Piros szemeivel rám nézett, miután észrevette, hogy én bámulom őt, ami kicsit idegessé és rémülté tett. Várt, hogy mit fogok tenni. Azt hitte, hogy új lány vagyok, akit érte küldtek, de látva, hogy eltörtem a lakatot meglepődött.

- Szabad vagy! – Világosítottam fel a tettemről, ha nem értené, de ő nem mozdult. A többiek rohantak egy másik kijárat felé, ő meg még mindig csak itt ült és mereven bámult rám. Én nem foglalkoztam vele tovább, tudtam, hogy még sokan várnak rám és nem akartam annyira leszakadni Jensentől. Így folytattam az utamat tovább.
Megálltam, mert hirtelen pár ketreccel arrébb egy hatalmas farkas morgott vissza. Nem értette mire ez a nagy felhajtás, és hirtelen nem tudta, hogy hova tegyen engem. A rosszakkal, vagy esetleg a jókkal vagyok-e. Majd hátrált egyet, legalábbis amennyit tudott és bólintással beleegyezett a segítségbe. Gondolom valamilyen ösztöne súghatta neki, hogy nem bántom, vagy most kiszabadítom és rám ugrik. Pillanatok alatt kiszabadítottam, szépen lassan kibattyogott nagy mancsaival, majd hálájának jeléül megnyalta a kezemet és már ott sem volt.

- Miért segítesz? – kérdezte egy mély hang mögülem. Mikor megfordultam láttam, hogy a zöld fazon a tulajdonosa ennek a kicsit szokatlan hangszínnek.
- Mert ezért jöttem – böktem rá gyorsan.
- Nos, köszönöm – mondta komolyan, miközben tekintette engem firtatott. Idegesítő volt, ahogy néz, olyan volt, mintha mindent látna, és nem lenne rajtam semmilyen ruha nemű.
- Van valami gond? – termett hirtelen mellettem Jensen.
- Nem, nincs semmi, csak megköszöntem a segítséget. – mondta szépen lassan, minden egyes szót szépen kihangsúlyozva. Fura volt, olyan érzést keltett, mintha nem is ebből a századból jönne. – A nevem Darren – nyújtotta a kezét Jensen felé.
- Örvendek, én Jensen vagyok, ő pedig Sam. Ha akarsz, akkor segíthetnél nekünk, mert időnk fogytában vagyunk, és elég sok van még hátra. Plusz minden egyes segítség kincs számunkra – mondta higgadtan és kimérve Jensen. Ő is furának tartotta az előttünk álló alakot, de ugyanakkor érdeklődött is iránta és még többet meg akart tudni róla.
- Oké, benne vagyok – majd el is tűnt és folytatta, amit mi elkezdtünk.
Rápillantottam Jensenre, hogy tudja, rendben vagyok és folytathatjuk. Egyre messzebb voltunk a bejárattól és én végre kezdtem élvezni a dolgot, azonban egy hatalmas puffanás jött az ajtó irányából és megzavarta a munkákat. Hirtelen megálltunk és arra fordultunk, majd újabb puffanások jöttek, újak és újak. Joan hirtelen ott termett előttünk rémült arccal.

- Megtaláltak! – mondta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés