A szívem egyre gyorsabban dobogott, az ajtó felől még mindig hatalmas dobbanások hallatszódtak. Körülöttem mindenki megdermedt és a zaj forrása felé fordult, majd hirtelen csend lett. Teltek a másodpercek és még mindig nem történt semmi, a hang nem tért vissza. A többiek csak vártak és elkezdtek védekező állásba beállni, majd csoportokba tömörültek. Úgy tűnt, hogy egy páran már megtalálták az összhangot az itt töltött idő alatt.

- Készüljetek! – intett oda nekünk Joan. – A professzor! – fagyott le hirtelen, mint aki teljesen elfelejtette és tűnt el egy pillanat alatt.
- Segítségre lesz szüksége. Aki teheti, még most elmenekül – mondta nyugodtan a mellettem álló Darren.
- Miért? Mitől kéne menekülniük?
- A professzor csak úgy hívja őket, hogy az őrzők. Elég lassúak voltak most – dörmögte az orra alatt, miközben még mindig mereven nézett előre. – Még most fuss el, ha menteni akarod az életed, mert később nem lesz már rá alkalmad.
- Nem azért jöttem ide, hogy most elfussak!
- Akkor készülj a halálra! – jelentette ki hidegen.

Egy hangos puffanás szakította félbe az eszmecserénket. Hirtelen ott termett mellettem Jensen, miközben szemből az eddig kiszabadított sorsfordítók menekültek felénk. Lehet, hogy csodálatos erők birtoklói, de ebben a pillanatban mindenki félt és rettegett attól, ami mögöttük volt, de Darren egyáltalán nem félt, hanem elindult az árral szemben. Az érzésekből, amik mellettem száguldoztak tudtam, hogy valami szörnyű lehet ott, de nem érdekelt. Úgy döntöttem követem őt és szembe nézek mindazzal, ami rám vár.
Futva tettem meg a távot, miközben Jensen is ott loholt mögöttem. Egyszerre értünk ki a ketrecek elejéhez, oda ahonnan pár perce elindultunk és egyszerre megdermedtek a lábaim. Darrennek a szeme sem rezzent, csak állt ott némán, nem különben Jensen is. Én vagyok az, aki mindig meglepődik, minden hülye apróságon. Bár attól függ, mi számít annak, mert szerintem ez nem.
A helyzet megfordult és most újra Joan került a professzor markába, akit újabb elektromos löketekkel tartottak féken a meneküléstől. A földön fetrengett és sikítozott a fájdalomtól. Reflexszerűen elindultam felé, hogy megpróbáljak segíteni neki, de Darren keze megállított.

- Te is oda kerülsz, ha még egy lépést teszel – figyelmeztetett, miközben nézte a kínzást. Úgy éreztem, hogy eléggé hozzá van már szokva ehhez, mintha miden egyes nap csak ezt látná.
- Ide jutnak azok, akik megpróbálnak túljárni az eszemen! Drága Joanom! Oh, drágám, az itt töltött hét év alatt nem tanultad meg, hogy ne húzz velem újat? De hát mindig is makacs és önfejű teremtés voltál – lépett a professzor a lány elernyedt teste mellé. Annyi áramütést vezettek belé, hogy teljesen elvesztette az eszméletét, de ők ennek ellenére sem hagyták abba.
Éreztem minden egyes ütést, ami a testét megrázta, így vele együtt éltem át miden egyes kínt. A végtagjaim elkezdtek zsibbadni, mintha több ezer tű szurkált volna mindenhol. Nem bírtam, összerogytam a fájdalomtól.
- Hagyják abba! – kiáltottam fel megtörve. Jensen szorosan átölelt és leguggolt mellém, próbált segíteni, de ez most nem sikerült neki.
- Ah, az átérzőnk – fordult felém Wayne, miután sikeresen felhívtam magamra a figyelmét. Intett egyet az alattvalójának és abba maradt az ostrom. Megkönnyebbülten vettem egy mély levegőt. – Kapjátok el a menekülőket, mind egy szálig! – mondta a szorosan mellette állóaknak.
A jelentéktelennek tűnő emberek futva rohantak a többiek után, majd végre megláttam, hogy kik is rejtőztek mögöttük. A helyüket nyolc, talpig érő, vörös csuklyás fazon vette át. Szemük sárgán izzott, forrtak a dühtől és a gyilkolás utáni vágytól. Izmaik egyszerre feszültek meg és vettek fel támadó pozíciót. Job lábukkal előre léptek egyet, testüket bedöntötték egy kicsit, kezüket maguk mellett megfeszítették. Első látásra olyan volt, mintha egymás klónjai lennének, de miután jobban megnéztem őket, láttam, hogy mindegyik más és más. Közel azonos nagyságúak voltak, a hajuk rövidre volt nyírva és mindegyiknek volt egy tetkója a nyakán.

- Hagy mutassam be nektek az én őrzőimet. Ők az én szemem fényei és a legfontosabb, hogy csak rám hallgatnak. Egy szóval tökéletesek – tártata szét mindkét kezét. – Amint látom sikerült összeismerkednetek Darrennel. Ritka egy kincs, nagyon ritka – töprengett el egy pillanatra a szavain, mintha valami nagyon zavarná és próbálná rá megtalálni a választ
- Ja – mérgelődött mellettem Darren.
- Kár, hogy egyedül maradtatok! – nézett le Wayne a még midig kábult Joanra és nevetett fel jóízűen. Szemmel láthatóan nagyon élvezte, hogy megint ő kerekedhetett felül rajta.
- Ki mondta, hogy egyedül vagyunk? – jelent meg a semmiből Adam egy halom sorsfordítóval az oldalán, köztük azzal a farkassal, akit kiszabadítottam. Majd egyre többen és többen csatlakoztak mellénk. – Úgy látszik, hogy többségben vagyunk – mosolyodott el a helyzeten.
- A látszat néha csal! Tudjátok, néha megdöbbenek azon, hogy attól, mert erővel rendelkeztek, mennyire is bíztok magatokban – kacagott fel saját szavai hallatán.
- Tudod, az ilyen senkiket egy kézzel elpusztítunk! Szóval igen, van okunk bízni! – mondta Adam dühtől forrva.
- Akkor miért nem tettétek már meg? Volt rá esélyetek, de ti eljátszottátok azt! – vágott vissza Wayne. – Komolyan ennyire hülyének néztek? Most nem állnék itt, ha nem tudnám, hogy semmi esélyetek ellenem. Nem értitek még mindig ugye? – mért sorra végig mindenkit, majd meg akadt a szeme egy bizonyos személyen. – Azt hiszem Darren nagyon is jól tudja, miről beszélek, elég régóta itt van ahhoz, hogy felfogja a dolgokat. Nem de?
- Sajnos – válaszolt közömbösen.
- Tudod, hogy örökre te leszel a kedvencem. Te sosem menekülsz el, mint a többi szenny és ritka egy tehetség vagy – merült el újra a gondolataiban.
- Nem hiszem, hogy te az örök szót használhatnád. Ember vagy, előbb döglesz meg.
- Csak szeretnéd! Nézz körbe ellenem sosem lesz esélyed! – tárta újra szét kezét, hogy tudtunkra agya mire is gondolt.
Döbbenten vettem észre, hogy körbe vettek minket. Teljesen el voltunk zárva, akárhova néztünk piros csuklyás őrzőkkel találkozott a pillantásunk. De volt benne valami érdekes. Előttünk, a mi oldalunkon és Adamek mellett is nyolcan voltak, se többen, se kevesebben.

- Hiába próbáltok meg küzdeni, a végzet mindig beteljesül. Az Istenek írják elő és határozzák meg. Lehet ellene harcolni, de a győzelem reménye nélkül. E célt szolgálják az őrzők, ők figyelnek ennek beteljesülésére.
- Csakhogy egy fontos elemet elfelejtesz! – emelte kicsit feljebb a hangját Darren, de még így is higgadtnak és közömbösnek hatott, mint aki tudja, hogy így is neki van igaza. – Te nem vagy Isten! Csak egy nyomorult halandó vagy, akit egyszer a pokolba jutatok. – vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Ez alatt nem a halálra gondolok, mert az számodra megváltás lenne, hanem annál sokkal rosszabbra és ezt tőlem kapod!
- Nem úgy látom, hogy esélyed lenne erre.
- A látszat néha csal! Nem, de bár? – néztek farkasszemet egymással.
- Próbálkozni persze szabad, hisz a remény hal meg utoljára, de azt hiszem ezzel te nagyon is tisztában vagy. Mióta is tartalak fogva? De lehet, az lenne a jobb kérdés, hogy mióta is létezel te?
- Éppen azért vagyok tisztában azzal, hogy a rossz sosem győzedelmeskedik. Te is tudod Wayne, hogy engem nem tudsz megölni!
- Ez sosem volt a szándékom, mindig is csak a tehetséged érdekelt.
- Valaki elmagyarázná valaki, hogy miről is beszélgetünk most? Vagy helyette akár a tettek mezejére is léphetnénk végre! – nyugtalankodott Adam.
- Nos, akkor lássunk egy kis bemutatót. Indulás! – jelzett a professzor Adamek közelében lévő csapatnak, akik habozás nélkül, rögtön meg is kezdték a támadást.

Egyszerre indultak el a piros csuklyások és vetették rá magukat a kiszemeltjükre. Olyan volt, mintha egy jól begyakorolt jelenetet játszanának le újra és újra. Nem voltak a másikra hagyatkozva, mégis szinte ugyanazt csinálták és hasonlóan támadtak. Olyan gyorsan mozogtak, hogy szemmel alig lehetett követni, csak arra figyeltem fel, hogy piros fénycsóvák suhantak ide-oda, majd újabb sorsfordítók estek össze a fájdalomtól. Úgy tűnt, mintha minden erőt birtokolnának, és nagyon jól ismernék a szemben álló felek erejének kijátszását. Semmi esély nem volt ellenük. Egy pillanat alatt sarokba szorították őket. Adamet térdere kényszerítették, majd az egyik köpenyes hátra húzva a kezét, szorosan tartotta.
Szörnyű volt mindezt végig nézni és érezni, de próbáltam erősnek mutatni magam, még ha a fájdalom egyre jobban össze is nyomott. Mindez csupán pár másodperc alatt játszódott le, szinte lehetetlen volt rá reagálni. Mire felfogta az elmém, hogy mi történik vége is lett.

- Próbálkozhattok, de az esély csekély – nevetett fel teljes erejéből Wayne. – Ellelünk nincs esélyetek. Minden egyes mutánsom DNS-be bele van építve az itt található, összes sorsfordító tehetsége. Így nemcsak részesednek a számtalan erőből, hanem el is tudják azokat hárítani. Könnyű szerrel elkapnak titeket, de nincs több időm elmagyarázni mindent. Szívesen folytatnám a beszélgetést, de rendbe kell tennem, amit ti sikeresen elrontottatok. – pillantott rám és Jensenre. – Kapjátok el őket, de élve kellenek!

Ekkor indult meg a támadás, melynek most már mi voltunk a célpontjai. Nem habozhattam tovább, nekem is harcba kellett szállnom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés