Most már végre teljesen úgy éreztem, hogy egy vagyok a csapattal. Nem pedig egy különálló lány, aki inkább hazamenekülne, hanem ellenkezőleg, egy csaj, aki harcol a testvéreiért és az életéért. Ennél jobb érzés még sosem fogott el. Úgy éreztem, hogy most valami jót és hasznosat teszek az erőmmel, másokért. Illetve, hogy egy pillanat alatt végezni tudok minden egyes, mocskos őrzővel. Maga a puszta erő járt át.

Jensen miután látta, hogy felénk indulnak, gyorsan elém ugrott és a közelében lévő piros ruhásokat a falnak dobta. Szinte a kisujját sem kellett hozzá mozdítania. Az egyik ilyen maskarás pont a professzor feje felett ütődött a falba, mire Wayne megfordult és csodálkozva nézett vissza le, a bejárattól. Kővé dermedt és próbálta a szemével követni az eseményeket, miközben érzelmei egyre gyorsabban váltakoztak. Meglepődött, hogy milyen sikeresen védekezünk, örült, hogy új küzdelem elé állítjuk a szeme fényeit és félt, hogy mi lesz akkor, ha ezt így folytatjuk tovább és a terve kudarcba fullad.

A Darrenhez közeledők még mielőtt odaértek volna összeestek, minden ok nélkül. A következők már becsukott szemmel közeledtek felé, de Darren harci tudásával nem tudtak versenyezni. Akármilyen erősek, fürgék és különleges erők birtokában voltak még így sem voltak jók, mert egycsapással leterítette őket. Úgy tűnt, mint aki már évek óta ezt tervezi, mintha tudta volna a gyengéjüket (már ha van olyan), és azt, hogy mit várhat tőlük. Lenyűgöző volt és egyszerre félelmetes, mégis egyre szimpatikussá és visszataszítóvá vált számomra Jensen. Érdekes az, hogy egy valaki milyen érzéseket tud kiváltani a puszta viselkedésével, ha nem vesszük figyelembe a vele társuló szexi külsőt.

Én meg kezdőként próbáltam megküzdeni az egyetlen egy csuklyással, de az izzasztó menetnek látszódott.
Lassan és kecses léptekkel indult el felém. Szinte láttam, ahogy a gondolataiban egyre több és több lehetséges megoldást futtat le az életem elvételéről. Egyre szörnyűbbek követték egymást, de mindegyikben a lényeg az volt, hogy hosszan szenvedjek és ő kiélvezhesse ennek minden egyes pillanatát.
Egy elmebeteg, szadista közeledett felém. Sárga szeme csak úgy világított a vágytól, hogy megkaparintson. A kezei ökölbe szorultak, megfeszült teste harcra készült. Egészen a talpamtól a fejem búbjáig végigmért, majd újra visszatért bizonytalanságot tükröző tekintetemhez. Arca merev volt és komor. Tekintélyt és meghajlást követelt fellépése, de ez az, amit én nem fogok neki megadni. Küzdök, amíg erőm és energiám engedi, engem nem fog megtörni!
Hiába próbáltam keresni is bármit, ami meggyengítené, az érzelmei nem árultak el semmit sem. Én is csak egynek számítottam a többiek közül, akiket hidegvérrel legyilkolt. Olyan volt, mintha egy élő szobor állt volna meg tőlem két méterre. Hosszan nézett és mérlegelte a mozdulatlanságomat, de nem jutott semmire, csak várt. Arra várt, hogy majd én nekirontok és ő egy szempillantás alatt elkap. De nem így lett.
Levette piros csuklyáját és a földre dobta, jelezve, hogy most már készen áll és kezdődhet a harc, de én még mindig nem mozdultam. Részben, mert fogalmam sem volt, hogy most mit is kéne csinálnom, mert harcolni ugyebár nem tudok, de ez most nem hiszem, hogy annyira sok előnyt jelentene, egy olyan mutáns ellen, akinek mindenféle ereje van. Másrészt még életemben nem csináltam ilyet, úgyhogy azt sem tudtam, hogy hogyan is kéne nekikezdeni az egésznek. Valahogy ennek a résznek a felvilágosításáról elfeledkezett Jensen. Nem mintha vártam volna, hogy esetleg odaböki, hogy ha mellesleg egy őrző akar megtámadni engem, akkor hogyan kéne reagálnom, vagy esetleg megölnöm. Oké volt, amikor meg kellett küzdenem valakivel, vagy jól elnáspángolnom, de az más volt, mert az ember volt. Én meg előnyben részesedtem az adottságom miatt. Így úgy döntöttem, hogy várok.
Teltek, múltak a másodpercek és a vetélytársam egyre türelmetlenebb lett, majd megtörte a köztünk lévő tétlenséget mély, hátborzongató hangján.

- Kezdjük kislány, nincs nekem erre időm – ugrott neki a nyakamnak hirtelen, minden erőfeszítés nélkül.
A jobb kezét szorosan átkulcsolta a nyakamon és felemelt, majd teljes erejéből nekinyomott a mögöttem lévő ketrec rácsainak. Hallottam, ahogy a gerincem roppan egy hatalmasat és elöntött a félelem. Miért pont ezt a módját választotta annak, hogy végez velem? Simán lebéníthatott volna az egyik erejével, vagy belém szúrhatta volna az egyik karmát. Mégis úgy döntött, hogy inkább a puszta kezét alkalmazza nálam. Ez lenne számára a megfelelő kínzás, vagy a java még csak ezek után jön?
A reccsenés hallatán azt hittem, hogy ott maradok, hogy már nem tudom mozgatni a végtagjaim. ( Bár lehet ez még így is kegyes lenne, mert élek. ) De szerencsére éreztem, ahogy a lábam még mindig ugyanúgy viaskodik a levegőben és próbálja tökön rúgni az illetőt. ( Ha már ez az egyetlen védekezés, ami eszembe jut és nem mellesleg pasi az illető, akkor miért ne próbálnám ki? )
A levegő kezdett elfogyni a tüdőmből, a fogása egyre szorosabb lett, úgy éreztem, hogy rögtön összetöri a légcsövem. A kezeimmel védekezésül rögtön oda nyúltam és próbáltam lehámozni magamról a mancsait, de erre semmi esélyem sem volt. Megpróbáltam még levegő után kapkodni, de a félelmem egyre több oxigént emésztett, ami az ájulás határához sodort. Ekkor megszólalt egy férfihang a fejemben: Csak koncentrálj, menni fog! Emlékeztem vissza Jensen szavaira.
Nem játszhattok tovább, az időm egyre fogy, és az életemről van szó. Egy utolsó leheletnyi levegő után kaptam, mindkét kezemmel szorosan megfogtam a csuklóját és behunytam a szemem. Most már nem volt nehéz a pánikomat elfelejteni és átadni a dühömnek az irányítást. Éreztem, ahogy a lábam egyre gyorsabban közeledik a talaj felé. A támadóm erős fogása csúszott lefele a nyakamról, így egyre több mámorító levegő juthatott vissza a tüdőmbe. Először a tehetségét kezdtem elvenni tőle, majd haladtam tovább. A kezemet végigcsúsztattam a felkarján, megérintve az arcát, majd ott hagyva azt, és most már az életét kezdtem elvenni tőle. De nagyon erős volt, a nyakamon még mindig éreztem szorítását, ami egyre jobban gyengült. Egyre jobban áthatott az élete és most már ő próbálkozott meg kiszabadulni a tartásomból, de nem engedtem meg neki. Soha senki nem bírta még ilyen sokáig, de mentsége legyen, hogy ő nem egy közönséges ember, hanem egy őrző, több száz sorsfordító tehetségével. Viszont a korábbi bátorsága és önbizalma, a biztos siker felől, kezdett megtörni. A korábbi vágyálmai a szenvedésemről már rég a múlté lett. Most ő került az én helyzetembe. Egyre szaporábban vette levegőt, a félelem kezdett elhatalmasodni rajta. Mikor már nem bírta tartani magát térdre kényszerült, a keze a derekamra csúszott, a szeme elveszítette korábbi színét és barnára váltott. Az arca megtörtnek és megviseltnek tűnt, elvesztette korábbi félelmetes vonásait, kezdett emberivé válni. Ahogy hagyta el az élet, úgy nőtt bennem az intenzív erő és energia tömkelege. Sohasem éreztem magamban ennyi fájdalmat, bosszút, szomjat egy másik lény halála iránt és ez csak nőtt.
Nem engedtem a szorításomon, de az ő keze már maga mellé esett. Teljesen elfehéredett, behunyta a szemét, és mint egy lepel hullott a földre, de én mellé térdeltem és nem hagytam abba, míg csak tényleg el nem hagyta az élet apró kis szikrája is. Felálltam és a többiek felé vettem az irányt, akik még mindig hősiesen próbáltak helyt állni.
Jensen újra és újra teljes erejéből vágta el magától a rátámadó őrzőket, akik a falat áttörve repültek egy következő helyiségbe, de meg se koccant nekik, minden karcolás nélkül tértek vissza a harcba.
Darren csinálta a legjobban. Épp mikor felé közeledtem láttam, hogy nekivágták egy ketrecnek, melynek egyik kiálló vasa a gerincén keresztül fúródott belé és a hasánál talált kiútra. Azt hittem, hogy végeztek vele, de ő még mindig élt. Pillanatok alatt kiszedte magából és rögtön össze is forrt az a hatalmas seb.
Adamnek volt a legnehezebb megbirkóznia a csuklyásokkal. Végül rájött, hogy néhány szellem megidézésével kicsit megzavarhatja a figyelmüket, így ő is nyugodtan át tud alakulni kísértetté, így csupán egy árnyat próbáltak becserkészni, ő pedig jót szórakozott rajtuk.
Én pedig egyre csak közeledtem feléjük, miközben átjárt az újonnan szerzett hatalmas erő és kezdett úrrá lenni rajtam a féktelen düh.

Megteltem erővel, a korábbi félelmem teljesen eltűnt. A szívemet kezdte uralni a düh és a vágy. Úgy éreztem, hogy a tűz felemészt, mintha lángnyelvek nyaldostak volna. A mellettem lévő ketrecek sorra elkezdtek olvadni, miközben elhaladtam mellettük.
Egyszerre hagyta mindenki abba a küzdelmet, mikor odaértem. Fülsüketítő sikítások telítették be a helyet. Földre hulltak mind, a jók s a rosszak. Csak egy valaki volt talpon, én. Kínt és gyötrelmet küldtem mindenkire.

- Sam! –üvöltött fájdalmában Jensen. Ez hogy lehetséges? Lehet, ennyire erős lennék, hogy rá is kihat? – Hagyd abba, megölsz minket!
- Nem hall minket, a tudatán kívül van most – nyögte ki nehezen a szavakat Darren.

Nagyon is tudtam, hogy mit csinálok és mindent tisztán hallottam. Csak egy gond van, ha a dühöm átveszi a szerepet, addig nem tudom leállítani, míg ki nem élem magam és távozik el minden fájdalom.

- Sam! – kiabálta Jensen egyre fájdalmasabban, miközben négykézláb kúszott felém.
A hangja még így, keservesen is annyira nyugtató és gyönyörű volt. Olyan érzés támadt rám, mintha két részre szakadtam volna.
Az egyik felem pusztítani akar és mindent eltörölni, a harag irányította minden egyes tettem. A másik részem üvöltött és ki akart törni a kalitkájából, ami fogva tartja. A vágy és a boldogság csodálatos hangjához akart menni, szorosan hozzábújni, hogy végre elmúljon ez a pokoli gyötrelem. Az emlékek csak úgy röpködtek a gondolataimban. Képek, mikor másoktól majdnem elvettem az életet, a vágy, ami elöntött, mikor megöltem az egyik őrzőt, az a szenvedélyes csók a szobámban, Jensennel. Hiába próbáltam megtalálni magamban az egyensúlyt, nem ment, mert mikorra találtam volna egy kis fényt, újra elborította a sötétség.

       -     Tudod kezelni, nem az erőd az, aki irányít téged! – ért elém Jensen, majd felállt szépen lassan és óvatosan, amennyire az erejéből telt, de láttam rajta, hogy mennyire szenved.

Ő az egyetlen, aki ilyen jól viseli ezt. A többiekben már alig volt szusz, de ő még talpra tudott állni, megszorítva a lángokban álló kezem. Annyira közel jött hozzám, hogy az arcunk szinte összeért és mélyen belenézett a szemembe.
– Csak vegyél egy nagy levegőt és próbáld megtalálni, hogy honnan ered az erőd – Próbált erősnek mutatkozni, de éreztem milyen fájdalmat okozok neki. A puszta érintésem égette. De újra elfogott az a nyugalom, amit az első találkozásunkkor éreztem. Láttam, hogy kezdi végre meglelni az erejét.

- Tudom, hogy honnan ered, főleg azokból ott – pillantottam a földön kínlódó őrzőkre.
- Koncentrálj rájuk és mindenki mást engedj el! – találta meg ismét a tekintetem. Azt akarta, hogy csak rá figyeljek és minden mást zárjak ki. Ügyes.
- Rendben, megpróbálom – nyögtem ki nagy nehezen a szavakat.

Behunytam a szemem és az érzelmekre koncentráltam, amik körbevettek. Próbáltam őket elkülöníteni és a többit, amit nem oda illőnek tartottam, elengedni. Így már nem volt olyan nehéz, sőt elég könnyű volt. Pillanatok alatt ráéreztem a titkára, olyan volt, mintha a színeket kellett volna szétválasztanom a feketétől. Az őrzőktől elszívott életben nem lehetett mást érezni csak a rosszat és a fájdalom minden egyes formáját. Viszont a többiekben ott volt a remény, vagy a boldogság egy kis szeletkéje, vagy bármi más, ami szép és jó.

- Nagyon jó, csak így tovább – suttogta a szavakat Jensen. Keze szorosan fogta az enyémet és egy pillanatra sem engedte el, pedig tudtam, hogy azok még mindig forróak. – Már nem sok van hátra! – Egyik keze most már az arcomat simogatta, ami egy érzelmi löketet indított el bennem és távozott. Mintha áram futott volna végig a testemen, de a kezek, amik oly nyugtatóak voltak, már nem érintették az arcomat.
Egy hatalmas puffanást hallottam és kinyitottam a szemem. Jensen volt az, amint nekicsapódott a falnak, jól behorpasztva azt. Szélsebesen rohantam oda hozzá, nem foglalkoztam azzal, hogy mi van körülöttem. Csak egyvalami érdekelt, az ő épsége. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bármilyen sebet is ejtenék abban a személyben, aki csak segíteni akart, és akiért jelenleg a szívem oly sebesen dobog.

- Nagyon sajnálom. Jól vagy? – kérdeztem tőle ijedten, miután odafutottam hozzá.
- Kösz, jól. Most már legalább tudom milyen, ha én csinálom ezt valakivel. Nem egy kellemes érzés az biztos és a füled is úgy cseng utána, hogy az nem igaz.
- Tényleg minden rendben? Nem tört el semmid, vagy kaptál agyrázkódást? – kérdeztem, ami hirtelen eszembe jutott.
- Persze, ne aggódj, kő kemény vagyok – nevetett egyet, majd a karjaiba húzott és megcsókolt, olyan szenvedélyesen, hogy alig kaptam levegőt, de nagyon élveztem. – Büszke vagyok rád!
- Kösz – vörösödtem el. – A kezed? – teljesen vörös volt, szerintem másodfokú égési sérülést okoztam neki.
- Mihelyst a gépben leszünk, majd bekötözzük – mondta nyugodtan, miközben a számat ízlelgette.
- A többiek! – világosodtam meg hirtelen, majd megfordultam és körbenéztem.
Az összes, természetfeletti erővel rendelkező, elpusztíthatatlan őrző holtan hevert, piros leplük takarásában. A többiek szerencsére ép bőrrel megúszták és kérdőn bámulták a mi jelenetünket. Azt már inkább nem is részletezem, hogy milyen rombolást végeztem, meg persze a többiek is. A helyiség végén egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan fény szivárgott be a szabadból. Valószínűleg ezt én csinálhattam, csak nem emlékszem rá.

- Oké, van még egy kis dolgunk! – csapta össze a kezét Adam. – Elmondom a tervet. Én és még egy pár sorsfordító elmegyünk és elhozzuk Joant, majd ezekkel a klassz kis gránátokkal felrobbantsuk az egész kócerájt. Ti pedig – nézett ránk egy hatalmas vigyorral az arcán, mert még mindig csak ott ültünk a porban, egymás ölelésében. – Azon a szép lyukon, amit Sam csinált kimenekítitek az összes sorsfordítót és a gépnél találkozunk! Ezzel elérjük egymást – nyomot egy wakitokit a kezembe.
- Én tudom, hogy merre találjátok, elvezetlek benneteket – vállalkozott lelkesen a feladatra Darren.
- Nem lenne jobb, ha mi is mennénk veletek? – kérdezte Jensen, miután sikerült feltápászkodnunk.
- Sam állapotára nézve nem hinném, hogy most ez lenne a legjobb. Inkább szívjatok egy kis friss levegőt, nélküled is meg tudom magam védeni.
- Azt hiszem ez most tényleg jó ötlet, kiszámíthatatlan vagyok még – adtam igazat Adamnek.
- Igyekezzünk! – vágott közbe Darren.
- Húsz percetek lesz – mondta Adam.

Ezek után mindenki elindult a saját irányába. Annyit tudtunk, hogy igyekeznünk kell, bár a mi dolgunk tűnik a legkönnyebbnek és a leghamarabb elintézhetőnek.
- Oké, akkor kövessetek minket! – adta ki a parancsot Jensen.
- Én elmegyek egy pár sorsfordítóval a többiek után – szólalt meg egy normális kinézetű srác.
- Rendben, de tudod, csak húsz perced van, sőt már annyi se. A gépünk nem messze van – nyújtott oda neki egy nyomkövetőt Jensen, amin pirosan villogott a hely, ahova mennie kell. – Itt találkozunk.
- Rendben! – azzal el is tűnt.
- Akkor indulás! – fogta meg a kezem Jensen és vezettük ki a szabadba a többieket.

A repülőhöz vezető út gyors volt és zökkenőmentes. Mire mindenki beszállt a repülőbe Adamek is visszatértek Joannal az oldalukon, aki most már a saját lábán érkezett. A srác is épségbe idetalált, egy-két új jövevénnyel az oldalán, akit sikerült előkerítenie.

- Gyerünk, nem sok időnk van! – mondta Adam Jensennek a fedélzeten, aki rögtön el is foglalta a helyét és beindította a repülőt.

Amilyen gyorsan csak ment elrugaszkodtunk a felszíntől és már a levegőben is voltunk. Egy hatalmas robbanás és füstfelhő jelezte, hogy a földalatti barlangnak teljesen vége. Így végre az egész helyet a hátunk mögött hagytuk és elindultunk a jó öreg New York felé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.