Minden történés után a hazafelé vezető út tűnt a leghosszabbnak, vagy csak én éltem meg annak. Vártam már, hogy végre földet érjünk, haza menjek a kis bungalómba és elterüljek a pihe-puha ágyamon, de egyelőre ez csak egy csodaszép álomkép volt a fejemben. A valóságban egy közepes méretű, kecses vonalakkal megáldott repülőbe szűkölködtünk a kevés hely miatt, de nem panaszkodhatunk, mert így is elfértünk. Voltak, akik miután megtudták, hogy New Yorkba tartunk megkérték Jensent, hogyha lehetne, akkor Washington közelében tegye le őket. Ő persze illedelmesen beleegyezett. Gondolom, örült neki, hogy kevesebb személyt kell majd elhelyeznie magánál, illetve a repülő is könnyebb lesz majd, nem beszélve a több oxigénről. Néha, kicsit jobban félek a kelleténél és a túlzsúfoltság ezt váltja ki belőlem.
Ezt a végtelennek tűnő utazást próbáltam kitölteni és gyorsabban elmulasztani, ahogy csak tudtam, így felálltam a kényelmes székemből és elindultam a gyengélkedőnek kinyilvánított sarok felé.

- Szia! Hogy érzed magad? – ültem le a matracon heverő Joan mellé.
- Kösz, még élek. Eléggé kicsinálta a szervezetem az a sok áramütés, de egy nap és kimegy a szervezetemből és újra futkoshatok térben és időben. – Hanglejtésén érződött, hogy mennyire élvezi az adottságát, és azt, hogy ennyire szabad tud lenni. Nagyon rég volt már, hogy korlátlanul járt a világban.
- Kimegy a szervezetedből?
- Igen. Tudod, én úgy tudok helyet változtatni, hogy a szervezetem energiát, vagyis áramot termel. Persze nem olyat, mint, amit az átlagember ismer és állít elő, hanem annál sokkalta nemesebbet és tisztább erőt. Eddig érted?
- Igen, mondd csak tovább – hallgattam figyelmesen minden egyes szavát és próbáltam elképzelni, ami még sikerült is. Ilyenkor örülök neki, hogy nem vagyok olyan kötött.
- Engem tulajdonképp ez az erő tart életben, és ha ezt ilyen szar, földi sokkolóval keverik, az kinyír. Ez olyan, mintha a színtiszta aranyat kevernéd, valami mocskos vegyülettel, aminek következtében az arany teljesen elveszti a nemességét és tiszta értékét. Tudom ez nem éppen a legjobb hasonlat erre, sosem voltam jó kémiából, vagy bármi másból, de talán így érthető valamennyire.
- Ami azt illeti nagyon is értem. Szóval addig, míg nem tisztul ki teljesen a szervezetedből
- Addig nem tudom használni az erőmet, legalábbis normálisan nem és e mellett iszonyatosan rosszul érzem magam – fejezte be a mondatom. – Ezt az erőt akarta Wayne is megszerezni, de szerencsére nem jött rá, hogyan tudná tiszta mivoltában megőrizni. Még meg sem tudtam rendesen köszönni, hogy megmentettél tőle.
- Ugyan nem tartozol köszönettel, ezért jöttünk és örülök, hogy véghez is tudtuk vinni.
- Akkor is! A szabadságomat köszönhetem neked és a barátiadnak, meg persze mások is mondta szépen lassan, miközben elnehezedő szemei egyre gyorsabban csukódtak lefele, míg nem mély álomba zuhant.
Hirtelen egy pamut takarót dobott valaki a kezembe. Mikor magam mellé néztem egy zöld lábat láttam, egyből tudtam, hogy ki volt az. Óvatosan betakargattam Joant és a körülötte lévőket megkértem, hogy egy kicsit csendesebben beszélgessenek.

- Kimerült – haladt mellettem Darren. – Neked is kéne már pihenned, rengeteg energiát vesztettél a harc során. Senki sem büntet meg azért, ha egy kicsit elszundítasz, mint Adam.
- Én rá érek aludni akkor is, ha majd hazaértünk – visszabattyogtam a székembe, mert éreztem, ahogy a lábam alatt meginog egy kicsit a talaj. Igaza van Darrennek, tényleg szükségem lenne egy kis pihenésre, de ezt most egyáltalán nem akartam. Felkeltette a figyelmemet a Darrennél érzett kíváncsiság, aki még mindig tétovázott mellettem, majd úgy döntött, hogy leül mellém a földre. Így pont szemtől-szembe láttuk egymást. – Kérdezhetek valamit? – kezdtem el én végül a kíváncsiskodást, ha már ő nem mondja ki, hogy mit is akar.
- Persze, nyugodtan – mondta, miközben piros szemei engem firtattak.
- Miért érdekellek annyira? – igaz nem ez volt az, amire a legjobban kíváncsi voltam, de bemelegítésnek ez is megteszi, a többi pedig majd jöhet utána.
- Mert megmentettél.
- És még? – folytattam tovább, mert hallani akartam a valódi választ.
- Ezt nem értem, mire gondolsz?
- Mást is érzek benned, csak ez nem lehet a válaszod. Mindenki mást megmentettünk, még sem viselkednek úgy, mint te.
- Igaz, annál kicsit összetettebb, de reméltem, hogy ennyivel megelégszel majd.
- Tévedtél.
- Most én kérdezek – húzta fel a térdét maga elé és fonta körbe rajta kezeit.
- De nem is válaszoltál a kérdésemre!
- Dehogynem, az imént. Arról már nem tehetek, hogy ez a te kíváncsiságod nem elégítette ki eléggé.
- Ah – csak ennyi jött ki a számon, sarokba szorított. Teljesen lefagytam a szavaitól, feldühített, de valahol tudtam, hogy igaza van. – Oké, akkor kérdezz – adtam meg magam végül.
- Jól hallottam, hogy átérző vagy? – vágta rá rögtön.
- Igen – legszívesebben reflexből visszakérdeztem volna, hogy miért, de eszembe jutott, hogy óvatosnak kell lennem vele és figyelnem a szavaimra, mert nagyon jól kicsavarja őket.

Megpróbáltam az érzelmeiből megtudni a válaszokat a kérdéseimre, amiket feltettem volna neki, de blokkolt! Egyszerűen leblokkolta! Minden egyes próbálkozásomat elhárított, amiből esetleg jutottam volna is bármire. És megvilágosodtam! Szörnyű érzés volt rájönnöm, hogy mindvégig ezt csinálta velem. Csak is abba láthattam bele, amit ő megengedett. Se többet, se kevesebbet. Így rá kényszerített, arra, hogy kimondjam, amit akarok.

- Milyen erőd is van tulajdonképpen? – erre ő elmosolyodott. Mi olyan mulatságos ezen? Az, hogy itt szenvedek, hogy valamit kiszedjek belőle?
- Azt hittem, hogy már rá jöttél.
- Hát nem!
- Nos, akkor kénytelen vagyok elmondani. Hasonló a képességem, mint a tiéd, csak az enyém elég összetett, ha ez a megfelelő szó erre. A gyakorlatban ez úgy nézz ki, hogy, ha valaki a szemembe néz, képes vagyok meglátni azt, amitől a legjobban retteg az adott illető és azt ki tudom rá vetíteni, mint egy képzeletet. Az adott egyed mindeközben azt hiszi, hogy az a valóság. Így pillanatok alatt megölöm, de csak akkor látom mások félelmét, ha én azt akarom. Nem kell tőlem félned – mondta miután észrevette, hogy kerülöm a tekintetét. – Téged sohasem bántanálak.
- De miért hasonló az enyémhez a képességed?
- Mert ez az illúzió akkor hatásos, ha mellé az érzelmeket is táplálom. Azt, amit akkor érezne, ha a valóságba lenne. De beszéljünk most kicsit rólad, miért is jöttél ide? – váltott témát gyorsan. Csodáltam, hogy egyáltalán ilyen sokat mondott magáról.
- Hogy megmentselek benneteket – mondtam egy kis szünet után.
- Ez az, amit mindenkinek mondasz, de mi a valóság?
- Nem tudom, csak így éreztem helyesnek. Valami azt súgta, hogy jönnöm kell. De ha már itt tartunk, rólad mi az igazság?
- Mire gondolsz?
- Miről beszélt akkor a professzor? Honnan tudsz ennyi mindent? Miért ilyen a külsőd? Ha hasonló az erőnk, akkor rád miért volt hatással, miért nem tudtad hárítani? – bukott ki belőlem minden, mintha nem tudtam volna kordában tartani a gondolataimat. Én magam meglepődtem a viselkedésemen. – Ezt te csináltad?
- Nem könnyebb így, hogy kimondtad azt, amit szerettél volna megtudni?
- Szóval te voltál.
- Nagyon könny irányítani az érzelmeidet.
- Megköszönném, ha velem többet nem szórakoznál! – emeltem fel a hangom rá. Idegesítetett és féltem is egyszerre a személyétől, amit valószínűleg ő is érzett és rögtön abba is hagyta a kutatást.
- Sajnálom, rossz ártalom. Még fiatal vagy – jelentette ki.
- Ezt meg, hogy érted?
- Fiatal vagy ahhoz, hogy ekkora hatalmad legyen, kezdő vagy ahhoz, hogy blokkolj, mégis annyi erőt érzek benned, mint éltem óta még soha senkiben. Pedig én már sok minden megtapasztaltam a hosszú idők alatt – merült el gondolatainak tengerén, teljesen kizárva mindent, elfelejtve, hogy ott vagyok előtte.
- Miért hány éves vagy? – térítettem vissza a jelenbe.
- Mit számít a kor? Az csak egy szám, ami jelöl valamit.
- Miért van az, hogy nem tudsz normálisan válaszolni a kérdéseimre? – nyomta fel bennem a pumpát újra. Valószínűleg a fáradtság tesz most ilyen ingerülté, de minden esélye meg van annak is, hogy ő maga.
- Mert néhány teljesen értelmetlen. Sokat kell még tanulnod Samantha, ha egy kicsit türelmesebb lennél és megpróbálnád az erődet is használni mindenre megkapnád a választ és nem tennél fel ilyen jelentéktelen kérdéseket.
- Ilyen öreg vagy? – nevettem el magam.
- Örülök, hogy jót mulatsz rajtam.
- Bocs, de szerintem eddig ez volt a legegyszerűbb kérdés, amit feltettem neked és te inkább prédikálsz helyette. Már rég lezártuk volna az egészet, ha mondtál volna rá valami jelentéktelen számot, a te megfogalmazásoddal élve.
- Kétszázötven, ha ennyire érdekel.
- Oh – döbbentem le. – Az hogy?
- Halhatatlan vagyok. Legalábbis eddig azt hittem.
- Hogy lehet, hogy én tudok neked ártani?
- Nem tudom, én is keresem még rá a választ.
- Két perc és landolunk! – kiáltott fel Jensen. – Öveket bekapcsolni, vagy kapaszkodni!
- Hol vagyunk? – érdeklődtem.
- New Yorkba, pontosan Manhattan felett most már – világosított fel Jensen. Nyitottam volna egy újabb kérdésre a számat, de Darren megelőzött.
- Rám figyeltél, eléggé lekötött a beszélgetésünk, meg persze elég fáradt is vagy, azért nem vetted észre a gyors megállót Washington határánál.
- Ah – fordítottam a fejem Jensennek felé, majd körbe vittem a tekintetem. Kicsit kevesebben lettünk, de még így is szűkösen vagyunk. Szerencsére Joan még mindig aludt, ráadásul egy segítővel is gyarapodott. Így biztonságban tudtam.
- Találkozhatunk még? – kérdezte Darren. – Szeretnék még többet megtudni rólad, de csak ha nem tartasz veszélyesnek.
- Rendben, még jó pár kérdésemre nem válaszoltál.
- Valamire nem is fogok, ezt fogadd el.
- Itt vagyunk! – kiabált ujjongva Adam. – Kiszállás! – erre Darren már fel is pattant és a kijárathoz viharzott.
- Várj! Azt se tudod merre mész, vagy, hogy erre találsz meg! – rohantam utána.
- Dehogynem, mindent tudok, ahhoz, hogy megtaláljalak. Miattam pedig ne idegeskedj, tudom, merre vezet az utam. Hamarosan meglátogatlak! – azzal megnyomta a falon lévő gombot, vetett még egy pillantást rám és elment. Elém pedig újra az a hely tárult, ahonnan elindultunk. Ugyanúgy volt minden, ahogy itt hagytuk, érintetlenül, mintha el se mentünk volna.
- Megérkeztünk.

Hihetetlen, hogy már haza is értünk. Én voltam az első, aki kitette a lábát a repülőből és ismét a szilárd talajra lépett. Vajon mi történhetett azóta, hogy elmentem? Mi lehet a barátnőimmel és anyuval? Érdekes most egyáltalán nem éreztem, hogy aggódna miattam. Lehet annyira lekötették volna az erőmet, hogy nem éreztem meg? Biztos csak erről van szó, ugyan mi más lehetne?

- Oké, a sebesülteket el tudom látni, szerencsére van gyakorlatom benne – csapta össze a kezét Jensen miután kiszállt ő is. – Aki nem tud hova menni, vagy bármi, nyugodtan megszállhat nálam, mindenkit szívesen látok! Ha bárkinek bármi irat kellene az új életéhez, vagy segítség megtalálni a családját, barátait az forduljon Adamhez. Ő a szakma zsenije! Nos, mindenki másnak sok szerencsét kívánok, tudtok, hol találtok, ha segítségre lenne szükségetek! – sorra rohamozták meg a sorsfordítók különböző problémáikkal, úgyhogy én már feleslegesnek éreztem, hogy én is közöljem vele, bocsi egy kis honvágyam van. Nem mellesleg elég zsúfolt is volt a helyiség, így inkább felmentem a lépcsőn a nappaliba. Többen észrevették, hogy merre veszem az irányt és követtek.
- Bocsi, meg tudnád mondani, hogy merre van a kijárat? – fogta meg a csuklóm egy lány, aki mögött jó páran sorakoztak ugyanerre a válaszra várva.
- Persze, csak menjetek tovább arra és ki azon az ajtón – mutogattam el nekik a szemmel látható kijáratot.
Érdekes volt, mert miközben elhaladtak mellettem a többiek éreztem, hogy némelyiket kirázza a hideg tőlem. Szerencsére olyan is akadt, akinél hálát, megbecsülést, határtalan boldogságot éreztem, de persze a kivétel erősíti a szabályt. Azért fura, hogy pont tőlem riadnak meg, attól a személytől, akinek részben köszönhetik a szabadságukat. Mondjuk az is lehet, hogy azért nem kellett volna rajtuk is kipróbálnom az erőmet, de mentségem legyen, hogy az véletlen volt és hogy végül épp bőrrel megúszták.
Miután elfogytak kimentem a konyhába inni egy kis vizet, mert már majdnem szomjan haltam, ahol megláttam a falon lévő vezetékes telefont. Kezembe kaptam és rögtön tárcsázni kezdtem Jenny számát. Négyszer is kicsenget, de nem vette fel senki sem, már majdnem feladtam a próbálkozást, mikor egy kedves hang szólalt meg a telefonban.

- Igen? – sajnos nem az vette fel, akire számítottam, de a meglepetés így is kellemes volt. A háttérből nagy zsivaj hallatszódott, valamin jól mulathatnak.
- Szia, Lora! – kiáltottam bele önfeledten a telefonba.
- Sam? Úristen! Éppen vagy? Jól vagy? Hol vagy? Mi történt? Mikor látlak? – esett nekem a kérdéseivel, amin én jót nevettem. – Mi olyan vicces?
- Semmi, csak jó téged hallani. Hogyhogy Jenny-nél vagy?
- Hosszú történet, majd elmondom, ha végre látlak. Nem mintha olyan régen beszéltük volna, csak mindenki aggódik érted, ez alatt engem és Jennyt értem. Na, mondj már valamit!
- Oké, egyszerre csak egy kérdésedre tudok válaszolni. Elméletileg jól vagyok, sérülés nem ért, de várj ellenőrzöm, hogy meg van e mindenem. Két láb, két kéz, két szem, négy fül? Te vár csak, itt valami nem stimmel, azt hittem csak kettő van! Ja, bocs kétszer számoltam! – hangos röhögéssel jutalmazta Lora a hülyülésemet. Neki támaszkodtam a pultnak és néztem kifele a kert felé. – Amúgy, körülbelül tizenöt perce vagyunk Manhattanben, pontosabban Jensen lakásában. Bocsi, de a többi kérdésedet már elfelejtettem.
- Majd emlékeztetlek. Mikor látlak?
- Még ma szeretnék elmenni Jennyhez. Már nagyon hiányoztok! – sóhajtottam fel.
- Te is nekünk! – halottam, ahogy kicsit szipog a telefon másik oldalán.
- Anyuval mi van? Hányszor zaklatta Jennyt a hívásaival?
- Képzeld, teljesen ledöbbentem. Én is kérdeztem tőle, hogy sikerült e megúszni az ellenőrzést, azt mondta, hogy csak egyszer hívta, akkor is arról kérdezte, hogy milyen volt a napotok és, hogy érezted magad. Mesélt neki valamit, meg mondta, hogy nem érsz rá vele beszélni, mert nem tudsz a telefonhoz jönni, de nem kell aggódnia, nagyon jól vagytok és satöbbi. Ő meg belenyugodott. Elég felnőttesen viselkedett, meg is lepődtem rajta, hogy milyen jól bírja.
- Ez fura! – közben újabba fazonok jelentek meg a konyhában egy kis élelem után kutatva, így inkább kiléptem a szabadba, becsuktam magam mögött az ajtót és ott folytattam a beszélgetést.
- Tényleg fura, de legalább leráztuk. Ma meg már úgy is jössz Jennyékhez, a többit meg majd megkérdezed tőle. Ó, remélem, mihamarabb itt leszel és elmesélsz nekünk mindent, jó alaposan!
- Részletes beszámolót fogsz kapni, ígérem! Én is várom már, hogy ott legyek, de valószínűbb, hogy gyorsabb leszek, ha most lerakjuk.
- Az lehet, akkor várunk téged! Aztán siess! Pá! – jót nevettem magamban miközben elnyomtam a telefont.

- Elviszlek, ha szeretnéd! – szólalt meg egy hang mögöttem.
- Jesszus, Jensen! A szívrohamot hozod rám! – kaptam hírtelen a szívemhez, ami oly hevesen dobogott, mintha ki akart volna törni a helyéről. Abban viszont már nem voltam biztos, hogy attól, mert megijesztett, vagy attól van e, hogy olyan szédítően jól néz ki. Nem beszélve azokról a gyönyör szemekről, ami minden egyes másodpercben szorosabban fogott körbe.
- Ilyen ijesztő lennék? – közeledett felém zsebre tett kezekkel és egy széles vigyorral.
- Hát, ha az ember azt hiszi, hogy egyedül van és kiderül, hogy még sem, nos, akkor igen!
- Hm, ezen akkor változtatni kell! – szorosan magához húzott, karjait átkulcsolta a derekamon és megcsókolt.
Ajkai lassan és óvatosan érintették az enyémet. Kicsit hezitált és várt, mert tudta, hogy mire számíthat, ha ezt csinálja és a hatás most sem maradt el. Éreztem, ahogy a testem megint el kezd forrósodni, de nem akartam ezt abbahagyni és tudtam, hogy ő sem, újra azok a heves érzelmek fogtak el. Bár testünk teljesen összeért, így is túl messzinek tűnt, ezért mér jobban magamhoz húztam. Ujjaim összeforrtak a pulóverjével, ajkam egyre többet és többet akart, nyelvünk összefonódott, majd hirtelen szétvált. Kicsit engedtem a szorításom, hogy mindketten jussunk egy kis levegőhöz. Egy kis rés lett kötünk, de a homlokunk még összeért.

- Megint? – A szemem még mindig csukva volt, nem tudtam volna az övébe nézni. Próbáltam elképzelni, hogy vajon mit tehetek ilyenkor vele, de ez nem ugyanolyan.
- Forróvérű vagy – kacagott fel, majd csókot lehelt a homlokomra. – De egyre jobb is!
- Ezt hogy érted? – a távolság ismét eltűnt és most már meleg mellkasán pihentettem fejem. Az ő szíve is ugyanolyan sebesen vert, mint az enyém, illata egyenest bódító, erőtől duzzadó izmai pedig oly nyugtató, karjai hálóként védenek meg minden rossztól. Ez a világ legbékésebb és legcsodálatosabb helye.
- Most kicsit később kezdtél el égetni – vett egy mély levegőt, majd kifújta. – Már menni akarsz?
- Lehet, miért? – Olyan varázslatos és kellemes ez a hely, mint egy álomvilág. Sohasem gondoltam, hogy ilyen létezhet, mégis most itt dobog a fülemnél és lélegzik. Egy biztos, ezt soha többé nem akarom elengedni!
- Reméltem, hogy itt töltöd az éjszakát. Meg jobb lenne, ha most lepihennél, kimerült vagy és lassan elalszol – húzott még jobban magához. Ebben a pillanatban egy várost is felrobbanthatnának mellettünk, mert annyira nem érdekelne.
- Nem tudom – kicsit megkésve érkezett rá a válasz.
A szemem teljesen elnehezedett, meleg fogott körbe, csend volt, csupán a fákon lévő madarak éneke hallatszódott, ami egyre jobban elkábított és lassan kezdett minden összemosódni. Alattam mintha mozgott volna a föld és elindultam volna valami felé. Néha hangfoszlányok térítettek vissza, de hiába kerestem nem találtam honnan jönnek, a szemem nem engedte, hogy utána járjak. Puha selymességet éreztem a csupasz tagjaimon és egy párnát a fejem alatt, majd a bódító illat ölelésében szenderedtem álmaim legmélyebb bugyraiba.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.