Egy hatalmas réten voltam, körülöttem mindenhol virágok, a fejemnél pedig egy hatalmas fa árnyéka takarta el a Napot. Csak heverésztem a füvön és néztem a kék eget, kellemes idő volt, az arcomat mégis néha valami meleg érte. Oda nyúltam, de nem volt rajta semmi. Egy pillanatra eltűnt a melegség, majd újra és újra visszatért hol az arcomon, hol a nyakamnál, hol a homlokomon. Minden egyes apró melegségbe beleremegtem, de még mindig nem tudtam, hogy mi lehet az. A rét és a nyugalom egyszer csak kezdett el tűnni, mintha valaki elkezdte volna kiradírozni, de az a meleg nem, hanem egyre többször bukkant fel, majd a számnál megállt és elkezdte simogatni azt. Az álmom teljesen eltűnt és egy új vette át a helyét, ahol Jensen arca figyelte az enyémet és a szája melegítette az enyémet.

- Jó reggelt hétalvó! – mosolygott egyet, majd újra megcsókolt. Kezem akaratlanul is körül vették a derekát, majd beletúrtak bársonyos hajába. Egyre közelebb férkőzött hozzám, már teljesen magam felett találtam a testét, lábaim az övéibe akaszkodtak, keze a derekam alá csúszott szépen, óvatosan, miközben csókjával kényeztetett. – Jól aludtál? – emelte fel a fejét, hogy láthasson. Gondolom megint kezdett meleggé válni a helyzet.
- Igen, nagyon jól – bámultam a szemeit, amely pont ugyanolyan színű, mint amilyen az ég volt az álmomban. Újra a karjaiban voltam, igaz most vízszintesen, de így is ugyanazt éreztem és teljesen elkábított.
- Tegnap elaludtál a karjaimban, úgyhogy felhoztalak a szobába, a pihe-puha ágyba – mondta miközben az ajkaimmal játszadozott.
- Köszönöm – leheltem.
- Van egy meglepetésem neked, öltözz át és gyere le – pattant fel hirtelen az ágyból magával véve a kábulatot, amibe állandóan ejt közelsége, így végre kezdtem kicsit tisztábban látni.
- Hány óra? – ültem fel ijedtemben. A velem szemben lévő óra már kilencet ütött. – Jenny, Lora! – próbáltam én is kikászálódni az ágyból, de valami megakadályozta, magam köré néztem és láttam, hogy miért is ugrott fel olyan hamar Jensen. Majdnem sikerült felgyújtanom az ágyat. – Uh, sajnálom.
- Nem gond, úgy is akartam már új ágynemű huzatot venni, meg lehet, egy új ágy sem lenne rossz – leült az ágy szélére és oda húzott maga mellé, jobb kezét az arcomra tette és elkezdte simogatni azt. – Addig jó, míg nem rólam égeted le a ruhát, vagy ki tudja? – viccelődött. – Nyugi majd megtanulod, nem megy egyik percről a másikra! De erről majd később, amint mondtam vár téged valami, szóval lent várlak!
- Oké, de előtte felhívom Loráékat, biztos halálra aggódták magukat miattam – nyitotta kifelé az ajtót, de megállt egy pillanatra és visszafordult.
- E miatt nem kell aggódnod, még tegnap felhívtam őket és mondtam nekik, hogy a fáradtság úrrá lett rajtad. Már csak öt perced maradt, a ruha az asztalon! – becsukta maga mögött az ajtót és magamra hagyott.

A zacskóban egy égkék, selyemruha volt, a pántja kövekből volt és a mell részét is kisebb strasszok díszítették. Pont az én méretem volt. Találtam mellette még egy dobozt is, amibe egy ezüst, harminchetes méretű magas sarkú volt. Nem akartam tovább megváratni, kíváncsi voltam, hogy mire készül. Óvatosan settenkedtem lefele a lépcsőn, hátha meglátok valamit, de semmit sem találtam. Elindultam a konyhába, de ott sem volt semmi és senki. Ez már érdekes!

- Hát itt vagy végre! – húzta el az üvegajtót Jensen. – Hú, gyönyörű vagy!
- Köszönöm – pirultam el.
- Gyere, kint vagyunk – fogta meg a kezemet és vezetett ki, akkor láttam meg, hogy mire is gondolt.
- Úristen! – lepődtem meg azon, amit láttam.

A kert teljesen fel volt díszítve. Egy nagycsomó asztal volt elhelyezve a füvön, ami körbe vett egy még nagyobbat, ahol rengeteg étel volt és egy hatalmas torta. Színes lufik voltak leszögezve a földbe és egy klassz zenekar kezdett bele a Boldog Születésnapba, mikor megláttak. És kik voltak itt? Mindenki, akit megmentettünk, a barátnőim és persze az anyukám is.

- Boldog tizennyolcadik születésnapot! – suttogta a fülembe Jensen, majd elém tartott egy hatalmas vörös rózsa csokrot. Ezt meg honnan vette elő?
- Ezt mikor csináltad? – fordultam felé kíváncsian. Nem mondtam neki, hogy mikor lesz a szülinapom, még csak ki sem tértünk erre a témára.
- Tegnap mikor felhívtam Jennyt, hogy nem mész, akkor szóba jött, hogy mindenképp szeretnének ma veled lenni, mert, hogy nagy nap a mai. Én meg felkínáltam nekik a lehetőséget, hogy nálam nyugodtan meg lehetne rendezni. Ők hozták a kaját, a lufikat, meg persze magukat, a többit pedig elintéztem. Remélem jó lett.
- Viccelsz? Ez életem legjobb születés napja! – kis szünetet tartottam, mert éreztem, ahogy könny csordul a szemembe és nem hiszem, hogy egy bőgő roham most jól jönne. – Nekem még nem volt ilye bulim. Eddig mindig csak Loráékkal ünnepeltem, meg anyuval, otthon.
- Akkor most tényleg megleptelek – ölelt át és csókolt meg mindenki szeme láttára. – Sajnos arra nem volt időm, hogy vegyek neked valami jó ajándékod, de remélem, hogy, amit kaptál tőlem, az tetszeni fog.
- Nem kellett volna, nekem ez elég ajándék. Köszönök, mindent.
- Nem kell, csak menj és érezd jól magad, nekem ennyi bőven elég. Menj! – engedett el. – Már hiányoztak neked.
- De… - próbáltam tiltakozni, de a szája hamarabb ért az enyémhez és hallgatatta el azt.
- Én itt leszek még sokáig.
- Oké.

- Sam! – támadtak le ölelésükkel a barátnőim.
- Sziasztok! – kiabáltam én is velük együtt.
- Boldog születésnapot! – ugráltunk egy helyünkben. Nem láttam, bár éreztem, hogy minden szempár ránk szegeződik és jót röhögnek magukban, de ez engem egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy ők itt vannak és én élek.
- Mindent el kell mondanod! – kezdte Lora, miután levegőhöz jutottunk.
- Hé, halkabban! – csitítottam le őket egy kicsit – Tudjátok nagyon jól, hogy úgy is mindent megtudtok tőlem.
- Nekem is megengeditek, hogy felköszöntsem a lányomat? – jött oda anyu is hozzánk. Kicsit ideges lettem, hogy vajon mi következik most, de szerencsére nyugodt volt és meglepett.
- Persze – rám kacsintottak egyet és felszívódtak.
- Boldog születésnapot! Az ajándékodat megtalálod a többi között.
- Köszönöm! – oda mentem hozzá és átöleltem, ahogy csak engedte a kezemben lévő hatalmas csokor virág.
- Ezt miért kapom? – kérdezte meglepődve.
- Csak úgy – szívtam be a kellemes illatát.
- Szóval most már hivatalosan is együtt vagytok Jensennel? – szegezte nekem a kérdését, miután szétváltunk.
- Ö, azt hiszem, igen. Miért? Csak nincs valami ellenvetésed? – próbáltam kipuhatolni, hogy vajon miért kérdezte, de a lényeget így is tudtam. Kedveli Jensent és nekem csak ez számít.
- Örülök neki, rendes srác, vigyázz rád.
- Szerintem is rendes, örülök, hogy te is így látod – vetettem egy pillantást rá, épp néhány sorfordítóval beszélgetett.
- Annak is örülök, hogy jól érezted magad Jennyéknél, meg persze, hogy minden rendben ment. Nem akartam az agyadra menni az állandó hívogatásommal, úgyhogy kicsit féken tartottam magam és így jobb is volt.
- Igen. – Így már mindjárt más, jó tudni, hogy csak ennyi állt a háttérben.
- Na, hagylak szórakozni a barátaiddal. Egyébként nem is tudtam, hogy ilyen sok barátod van – nézett körbe, majd kispécizett egy helyet és csatlakozott a többiekhez.
- Jól mulat. Megengeded? – nyúlt Jensen a rózsákért, ami valami oknál fogva hozzám nőttek. Elvette, majd bele tette egy vázába. – Hölgyem egy táncot? – nyújtottam felém a kezét.
- Persze – mondtam neki igent, boldogan.
A zenekar lassú számba kezdett, az éles hangulatváltozást mindenki észrevette. A táncparkett közepére mentünk és lágy ringatózásba kezdtünk. Szorosan összebújtunk egymáshoz, arcom ismét Jensen meleg mellkasán hevert, erős karjai a derekamon nyugodtak, így táncoltunk jó sokáig.

Ismét vége lett a tavaszi szünetnek és beköszöntött az átlagos élet, de ennem most örülök. Egy hatalmas nyújtózkodással köszöntöttem a felkelő Napot, immár a kényelmes kis bungalómban. Eddigi jellememhez hasonlóan megint kicsit megkésve rohantam a fürdőszobába, hogy összekapjam magam és kicsit emberi formát öltsek magamra. Lora pontosan fél nyolckor nyomta meg a dudát és már vágtattam is a kocsija felé, csakhogy úgy kapkodtam, hogy szerencsésen odacsuktam a táskám pántját és kiesek belőle a könyvek. Úgy idegeskedtem, mintha ez lett volna életem első tanítási napja, vagy mit tudom én.

- Nem vagy semmi! – vihorászott rajtam Lora, miután sikerült felszednem a hatalmas kupacot.
- Jól kezdődik a napom! – becsuktam a kocsi ajtaját és már szélsebesen hasítottunk az iskola felé. ( Mintha annyira különleges dolog lenne.)

Az elhaladó utcák, fák és emberek láttán feltörtek bennem a friss emlékek. Miután vége lett annak a szuper bulinak, amit Jensennék csináltak nekem elmentem Jennyékhez és velük töltöttem a maradék napokat. Persze első dolguk az volt, hogy rám vessék magukat, mint egy kiéhezett hiéna és pedig szorgalmasan tálaltam nekik a szaftosabbnál, szaftosabb falatokat, és sajnos nem laktak jól vele. Nem volt nekik elég egy átbeszélt éjszaka, annál sokkal több kellett nekik. Minden egyes percben, mikor nem volt semmi veszély körülöttünk mindenféle hülye kérdést feltettek, minden apróságra kíváncsiak voltak, pedig én azt hittem, hogy elég részletesen elmeséltem nekik mindent. Például voltak olyanok hogy: milyenek a többiek, féltem e, milyenek voltak az őrzők, voltak e helyes pasik, vagy, hogy hogyan csókol Jensen, meg még sok ehhez hasonló hülyeség. Azt hiszem a Jensennel való dolgok jobban izgatta őket. De volt egy kérdés, amire én magam sem tudtam a választ és még most is, szinte minden egyes pillanatban csak ezen jár az eszem. Mi lesz ezek után? Sajnos miután eljöttem tőle nem tudtam vele ilyenekről beszélni, valahogy mással voltam elfoglalva, meg elég elfoglalt is lett. Számos sorsfordító gondját próbálja megoldani még most is, illetve igyekszik nekik segítő kezet és útmutatást nyújtani, már, aki igényli ezt, mert vannak olyanok is persze, akik inkább köszönik, de kimaradnak ebből. Én eközben persze jókat szórakoztam a barátnőimmel, de azért nem bírtuk ki egymás nélkül, így volt, amikor éjszakánként jó sokáig a telefonon lógtunk, de ilyenkor teljesen másról beszéltünk. Úgyhogy egyelőre magam próbálom megtalálni erre a választ. De egy problémám már megoldódott. Anyám végre elfogadta, hogy tizennyolc vagyok és tudok magamra vigyázni, így nem kell agyon aggódni magát és ezzel idegesíteni másokat, meg persze engem.

- Nem változott semmi – állt be a suli parkolójába Lora.
- Mit vártál? Hogy majd egy hét után jobban fog kinézni? Vagy esetleg elviszik a marslakók, akik majd azt mondják, hogy nem adják vissza, mert ezzel büntetnek minket, diákokat a rossz jegyek miatt?
- Te ez nem is hangzik rosszul! – nevette el magát. – Esetleg nincsenek véletlen marslakóismerőseid?
- Sajnálom, de olyanokra egyelőre nem bukkantam, de úgy akadna, akkor majd felvetem nekik az ötletem. Bár lehet, hogy rögtön nemet mondanának, mert azzal még is csak jót tennének a diákok számára. Amúgy Jenny merre kószál? – néztem körbe, mikor már beértünk a suli folyosójára.
- Kapott még egy kis szabit, a mázlista! Amúgy mondtam már, hogy megtaláltam a tökéletes ruhát a suli bálra?
- Ez alatt arra a talpig érő arany, selyemruhára gondolsz, aminek olyan mély kivágása van elől, hogy tuti karambolt okozol miatta út közben?
- Arra.
- Akkor igen, már mondtad – figyeltem a többi srácot, miközben igyekeztünk az órára és észrevettem, hogy már máshogy kezelem őket. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, hogy bolondnak hisznek, vagy lenéznek. Egy dolog érdekelt, hogy tudom, ki vagyok és ezzel az adottsággal nem vagyok egyedül a világban. – Brad már nagyon vár téged – jeleztem neki előre, hogy mi vár majd rá a teremben.
- Na akkor, ha mindenki sikeresen beért az órára, akkor kezdhetjük is! – mondta a biológia tanárunk, aki nagy élvezettel vezetett be minket a biomok világába.

Az órák csak teltek és teltek, mint minden átlagos napon, csak én nem éreztem magam annak, bár sosem voltam az. A küldetésnek, az őrzőknek meg persze Jensennek köszönhetően már tudom kezelni az erőmet, igaz még gyakorolni kell jó sokat, de az nem akadály. David is részben elfelejtette már a történteket, de még így is a hideg rázza ki, ha a közelébe kerülök.

- Baj, ha most nem viszlek haza? Braddel elmennénk szmokingot nézni. Tudod milyen, ha nem vagyok ott még meg vesz valami szart, aztán leshetem egész éjszaka… - hahotázott.
- Persze, nem gond. Úgy sem akartam rögtön haza menni, szeretnék még valahova benézni! – gyors léptekben haladtam a kijárat felé, a szívem irányába. Valószínű, hogy sejtette Lora mire gondolok, de a kérdéseit kikerülve inkább leléptem.

Mikor kiértem láttam, hogy egy lánysereg csoportosul a felhajtónál és eltakarnak valamit. Nagy sugdolózás, nevetgetés, tanácskozás és méregetés zajlott arra, csak azt nem láttam, hogy miért. Persze a srácok mind féltékenyek voltak és ott pufogtak, hogy a barátnőik mitől ájultak el ennyire, mi az, ami ennyire leköti a figyelmüket egy jó akció mellett. Jót mosolyogtam rajtuk és úgy terveztem, hogy ezt inkább kihagyom és elkerülöm őket, de a kíváncsiságomnak köszönhetően inkább arra vettem az irányt. Miután sikerült elhaladnom a csorda mellett megláttam, hogy mire is ez a nagy felhajtás. Mondjuk gondolhattam volna a sok kanos és kíváncsi csirke mellett túl nagy nyugalom áramlott, arról a bizonyos felhajtás felől.

- Szia! Nem vártalak és, amint látom ők sem – lelkemben áramlott a boldogság. Egy lépésnyire megálltam Jensen előtt, aki az Ashton Martin motor háztetőjének támaszkodva, karba tett kézzel mulatott a többieken.
- Gondoltam, hogy megleplek – olyan gyorsan húzott magához, hogy észbe se tudtam kapni. Forró ölelésébe beleremegtem, azt hittem ott esek össze, illatától szédülni kezdtem, lágy csókja pedig a mennybe repített. Csak egy valamit felejtette el, hogy hogyan is reagálok eme gesztusára, de mégis ez nem érdekelte, úgy tűnt, hogy tudatában van annak, hogy mit csinál. Keze az arcomon hevert és simogatta. Lágyan, édese, mégis szenvedélyesen kényeztette ajkamat. Éreztem, ahogy melegszem és kezdem veszélybe sodorni őt, de ő észnél volt és még időben szét elváltunk egymástól. – Rég láttalak. Hiányoztál.
- Te is nekem – vettem mély levegőt és próbáltam kitisztítani az elmémet, hogy rájöjjek hol is vagyok, milyen nap is van, vagy, hogy ki is vagyok. Eltelt egy kis idő, mire valamennyi eszembe jutott. – Nem félsz?
- Tőled? Soha. De tőlük már lehet! – fordult a lánytömeg felé, majd jót mosolygott a képükön.
- Hát van is mitől, végül is az ő féltékenységük és irigységük sokkalta félelmetesebb, mint egy tucat bármire elszánt őrző, vagy gyilkoló gép.
- Hidd el, rosszabbak! – megfogta a kezem és odavezetett a kocsihoz. – Gyere, menjünk egy kellemesebb helyre, szeretnék valamit mondani és az nem rájuk tartozik.
Az utunk egészen az otthonáig vezetett. Mikor beléptem a házba feltűnt, hogy csend van, sehol egy különös teremtmény és nem mellesleg rend is volt. Mint mindig, most is a konyhába mentünk, lassan már kinyilváníthatom, hogy ez a törzshelyünk.

- Gondoltam összehívok egy kis gyűlést, persze Adamnek ennél a szónál mindig a kaja jut eszébe – és megláttam, hogy mire is gondolt. Az asztal tele volt finom, főtt ételekkel és Adam, akkor vett ki egy egész pulykát a sütőből.
- Tehetek én róla, hogy neked ez mindig akkor jut eszedbe, mikor kajás vagyok?- bosszankodott. - Ugye Sisi? – fordult a semmihez. El is felejtettem, hogy velünk van, habár az utóbbi időben nem érzékeltem, de biztos, hogy a csatában is velünk volt, csak nem rá összpontosítottam, azért jó hogy felhívja a figyelmemet, hogy még ő is van.
- Olyan vagy, mint a nagyim! – viccelődtem vele, de egy biztos, ilyenkor mindig jól esik a kaja, főleg az övé.
- Attól, mert tömöd magad, még hallasz, úgyhogy belekezdek a mondandómba. Habár New Foundlandon győztünk és rengeteg életet megmentettünk, attól ennek közel sincs vége! – megállt velünk szemben, két kezét a pultra tette és komolyabbra vette a formát. Nagyon élvezte a parancsnok szerepet. – Szerencsére meg vannak a forrásaim és nem engedtem csak úgy el a dolgokat, mondtam egy-két ismerősnek, hogy figyeljék a terepet és jelentsenek nekem minden apróságot, amit furcsának találnak. Így megbízható forrásaim szerint Wayne professzor életben maradt. Reméltem, hogy a robbanással együtt őt is elfelejthetjük, mint a csatlósait, de nem így lett. Egyelőre nem jelent akkora veszélyt, mert most bujdokol és keresi az alkalmas helyet a kísérletének folytatására.
- Szuper! – tömte magát Adam.
- Mind e mellett többen is tudomást szereztek rólunk és várják segítségünket, szerte a világban. Szóval arra gondoltam, hogy a sikeres együttműködést látva, meg persze mást is, mi lenne, ha összeállnánk, és együtt próbálnánk megmenteni a világot?
- Naná! – kiáltott fel Adam és vágott bele egy újabb falatba.
- Ember, gusztustalan vagy! Mi lenne, ha csukott szájal ennél? – fintorodott el Jensen. – Na és te Sam, mit szól hozzá? – kicsit meginogtam a tekintettéltől és a szavaitól, de nem féltem. Végül is eddig ez a kérdés foglalkoztatott, hogy mi lesz ezek után, most megkaptam rá a választ és egy esélyt, már csak el kell döntenem, hogy én hogyan képzelem a folytatást.
- Benne vagyok Száz százalékig! – könnyebbültem meg végül a döntésem hallatán.
- Rendben, akkor ettől a pillanattól kezdve A Végzet Bandája elindult a gonoszok elleni harcban! –átnyújtotta kezét az asztalon, majd követve példáját mi is úgy tettünk és egymásra tettük azokat.

Kicsivel később.
- Akkor? – Magára hagytuk Adamet a szerelmével, meg persze a hasával és kimentünk a kertbe, leültünk a kerti hintába és egymás karjaiban ringatóztunk és élveztük a Nap melegét.
- Akkor együtt nézzünk szembe életünk legnagyobb kalandjával! – mondtam én ki végül, mire ő egy mosollyal és csókkal jutalmazott.

A világ már várt ránk és mi eljöttünk! Nem tudom, hogy mi lesz ezek után és merre vezet a sorsunk, csak azt tudom, hogy rengeteg kaland lesz és megpróbáltatás, de mi: Sam, Jensen és Adam szembe szállunk vele!

-   A végzet bandája bevetésre kész, irány egy újabb küldetés! – indultunk el Jensenékkel az újabb kalandunk helyszínére.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.