- Én azt hittem, hogy minden tudok rólad és semmi titkod nincs előttem, de ezek szerint egy más világban élek, hogy ezt mertem feltételezni. Nem is tudom, hogy mit hittem! – mérgelődtem otthon a szobámban. Sajnos nem beszélhettem kellő hangnemben, mert húgomék a mellettem lévő szobában voltak, így körülbelül suttogva tudtam magamból kiadni a dühömet.
- Gondolhattad volna, mikor megtudtad, hogy Michaelnek hívnak! Csak az arkangyaloknak és fontosabb angyaloknak van nevük, jelezve a rangjukat! – dőlt neki az ablakomnak. Tudom, hogy azt várta, mikor fejezem már be és mehet a dolgára, úgyhogy külön örült neki, hogy én ezzel húzom az idejét.
- De akkor is, valamikor közölhetted volna, hogy nem mellesleg arkangyal voltál, vagy az vagy még mindig! Ki tudja már egyáltalán, hogy mi is vagy?
- Angyal, természetesen – válaszolt közönyösen. Kezei a mellkasa előtt feszültek, szemeivel pedig követte mozgásomat. Nem csoda, hogy idegességemben fel-alá járkáltam, valahogy le kellett vezetnem a fölös energiáimat, bár ez nem a megfelelő módszer erre, de valamit akkor is csinálnom kell, nem ülhetek csak úgy, nyugodtan! – Egyébként nem tudom, hogy ez most miért lényeges, hisz a helyzetünkön nem változtat.
- Azért lényeges. Milyen titkaid lehetnek még előttem? – álltam meg vele szemben, és próbáltam valamit kiolvasni az arcából, de sajnos nem láttam semmit. Lehet, részben nehezítette a dolgomat, hogy a szobában koromsötét volt, és az a kis fény is, ami bevilágított az ablakon, az arcának csak egy kis szeletkéjét mutatta, amivel nem mentem semmire.
- Matt, fogadd el, hogy vannak dolgok, amikről nem tudunk, vagy nem tudhatunk. Több ezer éve létezem, öregebb vagyok, mint bármi ezen a bolygón, mégsem kérhetsz tőlem számon mindent. Elég sokáig tartana beszámolni róla. Különben is, a jelen számít, az, amibe most kerültél!
- Ezek szerint ez is közéjük tartozik? – kérdeztem, bár inkább kijelentés volt, csak megerősítésre várt.
- Nem, csak sose jött szóba! Elfogadtad, hogy a segítőd vagyok és a mentorod. – Arca még mindig rezzenéstelen, bár tudom, hogy gondolataiban már terveket szövögetett.
- Ja persze, most meg hárítod! – kezdtem el idegességemben csapkodni a kezemmel. – Ne kend rám!
- Nem kentem, csak emlékeztettelek!
- Kösz, sokra megyek vele! – elfordultam tőle és az ágyamra ültem. Megláttam a képet rólam és Liliről és kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mi lenne, ha most nem lennék az, aki? Valószínű sokkal könnyebb lenne minden, vagy sem? De most legalább velük lehetnék és szórakozhatnánk, helyette viszont az angyalommal vitázok.
- Ha lenyugodtál végre, akkor beszélhetnénk a feladatunkról! – jött oda mellém, miután meglátta, hogy min is járhat az eszem.
- A feladatunkról? Ez nevetséges! – fordultam immár felé.
- Ez nem nevetséges, hanem elég komoly ügy, amit meg kell oldanunk! Látod, ezért mondtam Gabrielnek, hogy még nem állsz készen a dologra.
- Persze, mert képtelen vagyok végigcsinálni igaz? Szerinted nem vagyok olyan erős és felkészült erre, igaz? – pattantam fel az ágyból és kezdtem el vele üvöltözni teljes erőmből.
- Matt, minden rendben? – kopogtatott be az ajtómon Lili.
- Igen, csak bekapcsoltam a tévét és elfelejtettem levenni róla a hangerőt! – kaptam rögtön a távirányító után és kapcsoltam be a TV-t. Igazán kitalálhatnék már valami rendes kifogást, nem mindig a televíziót. Bár legalább tudják, hogy szeretek minden hülyeséget megnézni, így ezt el is hiszik. – Már halkabbra is vettem, menj csak, szórakozzatok tovább!
- Te ne jössz?
- De, nemsokára – kicsit vártam, míg nem halottam egy ajtópuffanást, majd újra belekezdtem. Szerencsére észhez térített Lili kopogtatása. – Ne nézz így rám, te hoztál ki a sodromból.
- Hát azt mostanság nem nehéz. Nincs több időnk Matt, válaszoltam a kérdésedre, most mennem kell. Össze kell gyűjtenem az angyalokat.
- Szuper! Menj, térj ki minden elől! – kezdtem úgy viselkedni, mint egy tizenéves kiscsaj, aki épp a pasijával veszekszik.
- Matt, figyelj rám! – lépett vissza hozzám. Két kezét a vállamra tette, mélyen bele nézett a szemembe és így folytatta. – Ez most nem az az idő, amikor ilyen dolgokon kell veszekednünk. Én bízom benned, láttalak már számtalan bevetésen, és remekül csináltad, mind egy szálig! Tudom, hogy mire vagy képes és azt is, hogy nem hiába választottak ki téged erre a feladatra. Sosem kérdőjeleztem meg a tudásod, vagy a hatalmad, mindent átadtam neked, amit csak tudtam! Készen állsz, minden eléd tornyosuló akadályt le tudsz küzdeni, csak hinned kell magadban! Ez most egy nagyon veszélyes harc lesz, ahol a legnagyobb erők csapnak össze, szükséged lesz a higgadtságra és a tiszta elmére, mert ha egy pillanatra is meginogsz, elbuksz!
- Tudom – hajtottam le a fejem bűnbánóan. Tudom, hogy ha így beszél, akkor elég komoly a helyzet és jobban járok, ha nem bosszantom.
- Most el kell mennem, minden perc számít! A te feladatod most, hogy folytasd, amit elkezdtél és tartsd fenn a látszatot! – levette rólam a kezét, majd elindult az ablak felé. – Egyelőre élvezd Lili társaságát, én szólok néhány angyalnak és elmondom, hogy összehívjuk holnapra az angyalok társaságát, amin te is ott leszel, méghozzá vezetőként. Tartsd nyitva a szemed és figyelj az erőddel! – Majd elszállt az éjszakába, én meg átbattyogtam a másik szobába.

- Bocs, hogy ilyen sokat késtem! – ültem le Lili mellé, aki egy édes vigyorral jutalmazott, melynek hatására rögtön el is felejtettem minden gondomat. Többször is lehetne a gyógyszerem. Bárcsak tudná, hogy mit érzek iránta, vagy hogy milyen képességem van, bár lehet, ettől a résztől inkább elmenekülne.
- Hát igen, lemaradtál mindenről! – viccelődött, majd, mint egy jó haver, bele ütött egyet a vállamba.
- Szóval játszunk? – Megfogtam, a karomba zártam, és elkezdtem csiklandozni az oldalánál, tudom, hogy ez a legérzékenyebb része, meg a talpa, sehol máshol nem csikis. ( Jó, hogy gyerekkorunkban annyit szórakoztunk a másikkal.) Mind a ketten nagy nevetésben törtünk ki, ő, mert csiklandoztam, én meg azon, hogy nevet. Tesóm is jót mulatott, majd beszállt ő is és rám vetette magát, én a földre dőltem, majd át vették az irányítást. A végén nagy mulatságba torkollott az egész, majd a nevetéstől már fel sem tudtunk kelni a földről.
- Te bolond! – Lili hozzám bújt és jó szorosan átölelt. A hátam a hideg padlón hevert, de a karjaimban egy csodálatos lány melegsége árasztott el. Nem akartam innen felkelni, mert tudtam, hogy ezt talán soha, vagy nagyon soká élem át újra. Liz szerencsére tudta, hogy most inkább jobb, ha elvonul és leköti a figyelmét valami mással, így bekapcsolta a mesecsatornát, mi pedig élveztük a másik ölelését.
- Mire gondolsz most? – emelte fel a mellkasomról a fejét Lili, hogy láthassa az arcomat.
- Sok mindenre – vettem egy nagy levegőt, hogy a szívemet le tudjam lassítani egy kicsit, de nem ment, az csak egyre gyorsabban folytatta a dobogást.
- Például? – Kezét lassan felfelé csúsztatta, a szívem közelébe, majd elmosolyodott. Gondolom, észrevette, hogy a szívem milyen hevesen zakatol.
- Hogy jó itt veled. – Most nem akarok kitalálni semmit, csak azt akarom mondani, amit a szívem is.
- Nekem is, de vigyázz, nem tudom, hogy kell újjáéleszteni, ha esetleg a szíved nem bírná a terhelést! – kuncogott fel. Tudtam, hogy érzi, hogy majd kiszakad a helyéről a közelsége miatt.
- Bolond! – nevettem vele együtt. – Bár a szájon át lélegeztetést bevállalnám! – viccelődtem, de nem válaszolt semmit, csak mosolygott. Nem tudtam, hogy mit tegyek, csak azt, hogy most lehet, jobb lenne, ha nem kerülgetném a dolgokat, hanem követném az érzéseimet. A szabad kezemmel lassan megérintettem az arcát, majd tovább vittem ujjaimat, egészen a fültövéig és kicsit közelebb húztam őt magamhoz.  Nem állt ellen, sőt követte az érintésem és közelebb csúszott hozzám, testünk teljesen összekovácsolódott, éreztem gyors levegővételét. Éreztem, ahogy az arcom tüzel, a testem kezd forrósodni és valami különös érzés kezd hatalmába ejteni. Felemeltem a fejem a földről, először az orommal érintettem arcát, csókot leheltem a homlokára, megérintettem a szeme alatti kis gödröcskéket, majd szépen, lassan lejjebb haladtam, míg el nem értem mézédes, puha ajkait. Apró csókokkal jutalmaztam apró száját. Szorosan magamhoz húztam, amennyire csak tudtam, de ez a közelség is olyan távolinak tűnt. Nem akartam elengedni, csak ölelni, csókolni, simogatni és élvezni ezt a boldogságot.
- Hé, tesód is itt van ám! – suttogta, miközben ajkai érintették az enyémet.
- Ah, már el is felejtettem – ránéztem egy pillanatra, de látszólag nagyon elmerült a Tom és Jerrybe. – Nem figyel, szóval folytathatjuk.
- Sziasztok! – hallatszódott anyám hangja lentről. Na, már csak ez kellett, igazán késhetett volna még egy kicsit.
- Anyu! – pattant fel rögtön Liz és átgázolt rajtunk. Lassan és szomorúan elengedtem Lilit és mi is lementünk a konyhába.
- Oh, szia Lili! Rég láttalak – üdvözölte anyám, miközben pakolta kifele a kaját a papírzacskóból.
- Szia! Én is rég láttalak, Mary!
- Rengeteg ételt hoztam, maradsz vacsira?
- Persze! – egyezett bele rögtön. Csillogó szemekkel vetett rám egy pillantást. Én is örültem neki, hogy tovább élvezhetem a társaságát.

Újra úgy éreztem, hogy együtt a család. Mindenki jelen volt, aki fontos számomra és ennek nagyon örültem, pont ez az, amire most szükségem van. Együtt nevetgéltünk, viccelődtünk, persze tesóm rögtön bedobta, hogy csókolóztam Lilivel, mire anyám csak ennyit mondott, hogy ideje volt már és hogy legközelebb azért ezt a szobámban tegyük, amibe természetesen én boldogan belementem. Vacsora után még felmentünk és lefektettük Lizt, majd egy hosszú csók után (ami már a kijárati ajtó előtt játszódott) elengedtem végre Lilit és boldogan zuhantam a párnák közé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.