Lili:

- Ó, ezt nem tudom elhinni, végre megcsókolt! – gondoltam vissza azokra a gyönyörű másodpercekre, mikor Matt karjaiban lehettem.
Az az érzés, ami akkor átjárt eszméletlen volt, sohasem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen mély érzelmeket táplálok iránta. ( Na jó, csak sejtettem. ) Mindig is nagy helyet foglalt el a szívemben és ez ezek után is így lesz, történjék bármi is!

Felettem több millió csillag váltotta egymást, a Hold pompázott és szinte fáztam, de az emlékek újra és újra felmelegítettek. Azt kívánom, bárcsak több időt tölthettem volna vele, de nem baj, holnap úgy is látom.

- Megjöttem! – léptem be a bejárati ajtón és dobtam le magam a nappaliban lévő kanapéra. Mos először úgy éreztem, nem vagyok itthon. Más helyre vágyott a szívem, másnak a melegségét kívánta a testem, mégis, most itt kell lennem.
- Szia, drágám! Kérsz valamit enni? – lépett elő az anyám egy rongyos törölgető ronggyal a kezében. Gondolom épp most fejezték be a vacsorát, kellemes illatok járták be a szobát, de nem ment volna le több falat a torkomon.
- Kösz, most inkább nem, már ettem Mattéknél. – Kezembe vettem a távirányítót és elkezdtem váltani a csatornákat, de semmi érdemleges nem volt benne, úgyhogy rögtön ki is kapcsoltam. Semmi nem tudja most elterelni a gondolataimat. – Miért nem vagy ágyban? Pihenned kéne. Megmondta az orvos, hogy gyenge vagy és most inkább csak feküdj.
- Jól vagyok, ráadásul már elegem van, hogy állandóan csak fekszek. Jólesett végre kinyújtóztatnom a végtagjaim, a végén a sok fekvéstől már használhatatlanok lesznek, úgy meg akkor mire mész az anyáddal?
- Anyu, ne mondj ilyeneket! – Próbáltam közömbös hanggal mondani, de nem ment, nem tudom titkolni, hogy mennyire aggódom miatta. Hiába minden, nem tudnak segíteni neki az orvosok és én sem, pedig mindent megteszek, ami csak telik az erőmből.
- Sajnálom, kislányom – ült le a velem szembeni fotel karfájára és fogta meg a kezemet. – De beszéljünk másról, nem akarom lelombozni a kedvedet, látom, hogy milyen boldog vagy. Ezek szerint jó volt Mattéknél?
- Igen – pirosodtam el zavaromban. Nem is tudom, hogy elmondjam-e neki, ami történt, mert végül is tudja, hogy mit érzek Matt iránt, mindig is bíztatott, meg persze szívesen megosztanám vele. De ott van az is, hogy nem akarom elkapkodni, lehet, hogy holnap már teljesen más lesz, úgyhogy lehet, jobban teszem, ha megvárom, hogy hogyan alakulnak tovább a dolgok. – Jót mulattunk. Ott volt a húga is, játszottunk egy kicsit, meg Mattel szórakoztunk, utána meg együtt vacsoráztunk.
- Oh, akkor kellemes estéd volt?
- Igen, nagyon kellemes volt – rémlett fel újra bennem, mikor Matt megcsókolt. Önkéntelenül is megnyaltam a számat, hogy még jobban emlékezhessek.
- Felmegyek, lepihenek, mert elfáradtam, ha kell valami, szólj apádnak, de hozzám is jöhetsz, tudod.
- Tudom, jó éjszakát, anyu!
- Neked is, drágám! – Majd felbattyogott szépen lassan az emeleti hálószobába.

Nekem sem kellett több, leoltottam minden villanyt odalent és felmentem a hálószobámba. Előszedtem egy új, tiszta pizsamát és elmentem fürdeni. A meleg zuhany nagyon jól esett, kellemes volt és felmelegítette az elgémberedett végtagjaimat. Nem tudom, miért, de még a legnagyobb forróságban is hideg vagyok, a kezem, a lábam, lehet rossz a vérkeringésem, az orvosok meg persze nem mondanak rá semmit, csak azt, hogy hát ilyen van. Jó alapos fogmosás és tisztálkodás után bebújtam a pihe-puha ágyamba és benyomtam a tévét, hátha végre megy benne valami érdemleges. Egy régi módi film mellett döntöttem, amiben gyönyörű szép kosztümök voltak és körülbelül a tizennyolcadik században játszódhatott a történet. Sajnos az elejéről lemaradtam, úgyhogy nem sok mindent fogtam fel belőle, mégis lekötötte a figyelmemet, talán mert ismerős volt benne a szituáció. Be nem vallott vonzalom, húzódó románc, kavarodó szálak és nem remélt boldogság. A végére már nem emlékszem, csak arra, hogy egy idő után már nagyon nehéz volt nyitva tartanom a szememet, a képek eltűntek, csak hangokat hallottam még egy ideig, majd azok is tovaszálltak.

- Lili ébredj! Lili! Ébresztő! – rázogatott valaki.
- – Apa? Mi az, már reggel van? – dörzsöltem meg a szemem, hátha segít annak kinyitásában, de szinte semmit sem láttam, koromsötét volt, csak egy árnyat láttam az ágyam mellett, a hangja viszont annál többet elárult. A kétségbeesés csak egy valamit jelenthet. – Baj van? – ültem fel gyorsan. Rögtön kitisztult minden.
- Gyere gyorsan, szükség van rád! – segített felállni apa, de többet sem kellett mondani, rögtön rohanni kezdtem, egyenest a hálószoba irányába.
- Anya! – törtem be a félig nyitott ajtón. Szerencsére épp időben érkeztem. A látvány már meg sem lepett. Pedig azt mondta, hogy jól érzi magát, és tessék, megint egy roham, egész testével rázkódott, alig kapott levegőt, kezdte elveszíteni az eszméletét. – Fogd le a lábát! – siettem gyorsan mellé, hogy megérinthessem a homlokát. – Nem lesz semmi baj, csak csukd be a szemed! – Egyik kezem az arcán, másik a szívén volt, és igyekeztem elállítani a fájdalmát, de ez a roham most sokkalta erősebb volt, mint szokott, minden energiámat be kellett vetnem, hogy elállítsam. Koncentrálnom kellett, hogy abba maradjon és elmulasszam. Az évek során kezdtem kitapasztalni, hogyan kell ezen úrrá lennem, mikor először voltak rohamai anyunak, nem tudtam, hogy pontosan mit is tegyek, ő mondta, hogy tegyem a kezemet a szívére és gondoljak a gyógyulásra, töltsem el jó energiákkal, miközben megszabadítom a rossztól. Körülbelül így írható le az, amit én csinálok. Ahogy gondoltam, a mostaninak a megszüntetése sokkalta több erőmbe és időmbe tellett, mint eddig. Ezek szerint nem javul a helyzet, csak rosszabbodik. Bárcsak tudnám, hogy mivel lehetne ezt végleg megszüntetni!
- Köszönöm, kis gyógyítóm – suttogta halkan anyu, miután végre észhez tért, de még így is alig volt benne élet. Nem is kellett neki sok, pár másodperc múlva aludt is békésen, nyugodtan, kifáradva.
- Rendben lesz, egy darabig – próbáltam megnyugtatni aput, de ő is tudja, hogy ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell ellene, még sem élheti ezt át szinte minden éjszaka. Nem csak anya szenved ezzel, de az egész család is. – Visszamegyek, lefekszek. – Próbáltam lemászni az ágyról, de annyira kifáradtam, hogy majdnem összeestem, apa karjai fogtak és óvtak meg a parkettával való találkozástól. Megfogott és bevitt a szobámba, hogy ne kelljen még ezzel is küzdenem. Ez kedves volt tőle.
- Jó éjt, kis manó, álmodj szépeket!
- Te is! És ne aggódj, ma már nem lesz semmi, tettem róla! – sóhajtottam egy nagyot, majd elfordultam az ablakom felé.
Annyira kimerültem, hogy nem tudtam visszaaludni. Mit tehetnék? Miért nem használ az erőm? Bárkit meg tudok gyógyítani, bármilyen betegséget el tudok tüntetni, még a halálos rákot is teljesen, akkor miért van az, hogy ezt nem? Mi az, ami megakadályozza?
Anya mindig is egy áldásnak tekintett, mert különleges képességem van, amit valószínűleg a nagyapámtól örököltem, sajnos ő már nem él, három éves voltam, amikor elhagyott minket, pedig mi mindenben tudna most segíteni nekem! Születésem óta rendelkezem a gyógyítással. Mindenki furának tartotta már akkor is, hogy miért nem vagyok soha beteg, rajtam miért nem jönnek ki a szokványos kiskori betegségek, miért van az, hogyha akarom, akkor kigyógyítok másokat betegségekből az érintésemmel. Mindig csak gyanakodtak, de sosem mondták ki nyíltan, hogy mire is vagyok képes, túlságosan is furának és Isteninek tartanák, anyám szavaival élve. Volt, amikor többször kellett költöznünk, mert még nem tudtam uralni és a lebukás fenyegetett minket, de a családom sosem panaszkodott, szerencsémre elfogadnak ilyennek. Talán ezt köszönhetem George nagyapámnak, akiről sokan azt hitték, hogy csodatevő, és csak néhányan tudták, hogy valójában mi is áll a háttérben. Sosem panaszkodtam ezért az örökségért. Néha azért kíváncsi vagyok, hogy hogyan is lettem ilyen, miért csak én vagyok az egyetlen a családból, pedig elég sokan tartoznak a rokonságba. Örültem volna neki, ha egy-két kérdésemre választ kapok George-tól, de mára már megszoktam, hogy nem tudunk semmiről semmit szinte, és igyekeztem ezt elfogadni. Csak az utóbbi időben, mióta anyun sem az orvosok, sem én nem tudunk segíteni, kezdtem el a hiányát érezni a szükséges információknak.
A gondolataim annyira elkalandoztak, hogy észre sem vettem, mennyi idő telt el. Az ég világoskékbe borult és egyre csak világosodott. Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. A kis mesefigurás ébresztőórám, amit három éve kaptam névnapomra Mattől, hat órát mutatott, jelezve, hogy nemsokára készülődnöm kéne, de még csak arra sem maradt erőm, hogy a másik oldalamra forduljak.

- Jó reggelt! – kukucskált be kicsit később apám. – Hogy érzed magad? Van elég erőd, hogy iskolába menj?
- Még annyi se, hogy felüljek – fordultam meg végre a másik oldalamra. Egyre több roham, én pedig egyre kimerültebb vagyok, nem lesz ez így jó.
- Tudtam, hogy ez lesz, ne aggódj, már felhívtam a barátnődet, mondtam neki, hogy ne várjon rád, mert rosszul érzed magad, úgyhogy maradj csak, próbálj aludni egy kicsit, majd igazolom a napodat. Rose még nem kelt fel, az egész estét átaludta, úgyhogy nem kell most miatta aggódnod. Nekem viszont munkába kell mennem, telefonon bármikor utolérsz, reggelit találsz az asztalon. Jó pihenést!
- Szia, apu! – A hátamra fordultam és néztem a plafont. Pedig úgy vártam ezt a napot, Matt biztos hiányolni fog, legalábbis remélem, hogy kicsit hiányozni fogok neki, de a jelenlegi fizikai állapotom ezen a pozitúrán kívül másra nem képes. Bárcsak felhívhatnám és elmondhatnám neki, hogy mi történt, elmondhatnám neki, hogy milyen titkot rejtegetek, biztos megértené. De miért nem tettem eddig? Talán, mert egy gyáva nyúl vagyok. Ezzel ráérek még foglalkozni később, a legfontosabb most, hogy kipihenjem magam a következő roham előtt, esetleg, ha még tudok, beugrok az utolsó óráimra.

Amikor felkeltem az órám délután öt órát mutatott. Lemaradtam mindenről. Felhívjam Mattet, vagy hagyjam az egészet?


Matt:

Végre mindenki elment, már csak hárman maradtunk ebben a sötét erdőben. Én némán meneteltem kifele a fák sűrűjéből, miközben mögöttem Elizabeth és Tüzes terveket szövögettek. Már öt óra, vajon mit csinálhat Lili? Zavarná, ha felhívnám és megérdeklődném, hogy van? De ezt itt nem lehet, miközben ezek le sem tapadnak rólam, alig várom, hogy egy kicsit egyedül lehessek a saját gondolataimmal.

- Akkor én most távozom, a közelben leszek, Matt, ha szükséged lenne a társaságomra. – kacsintott rám Elizabeth, majd eltűnt a bokrok közt.
- Sürgős elintéznivalóm van, majd jövök. Vigyázz magadra, Matt és még most intézd el a lezárandó ügyeidet. A harcmezőre nem mehetsz ilyen zavaros szívvel! – Kioktatott, majd szárnyat bontott és elrepült. Sajnos túlságosan is jól ismer.

Háborgó szível és nyugtalan gondolatokkal ültem be a kocsimba és indítottam be a motort. Elindultam az erdőn kivezető ösvényen, majd rátértem a főútra, közeledve az utcánkhoz, azonban irányt változtattam és egy hívogató, kedves ház felé indultam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés