Matt:

- Most minek kellett ide jönnünk újra? Nemrég jöttem el innen, ennyi erővel mondhattad volna, hogy ne menjek sehova, mert még akarsz valamit! – Már teljesen kihozott a sodromból. Újra visszajöttünk az erdőhöz és még mindig nem árulta el, hogy miért is. Nem beszélve arról, hogy állandóan azon kattog az agyam, hogy vajon mire gondolhat, mit tervezhet. Ez sem állapot. Csak ne lenne olyan rossz érzésem, igaz azt nem tudom megállapítani, hogy vele kapcsolatban-e, vagy mással, de már akkor futkosott a hátamon a hideg, amióta azt mondta Lilire, hogy finom illata van. Mondjuk, tudom, hogy nem öl embereket, csakis vámpírokat, de ki tudja, mikor lesz rajta úrrá a vámpíri énje. Egy biztos, soha, semmilyen körülmények között nem engedem, hogy bántsa Lilit!
- Oh, Matt, az istenért! Mit pattogsz? Maradj inkább csendben és kövess. Ja, fegyver van nálad?
- Nem nincs, mert még mindig nem voltam otthon. Miért, csak nem kellene? – Nem mintha anélkül nem tudnám megvédeni magamat, de többnyire azzal ölök. Szóval, ha úgy nézzük eléggé fontos kellék, de ezért tartok magamnál, dugiba egy éles kést, a nadrágszáramnál, jól elrejtve. Régen jó párszor megvágtam magam vele, mert nem tudtam, hogy kell rendesen becsúsztatni, de mára ez már egyáltalán nem gond.
- Lehet, nem tudom, hogy mi járhat az erdőben, egy biztos nem ide való, valami túlvilági. Viszont azt már nem tudom neked megmondani, hogy jó-e, vagy pedig a gonosz. Gyere, majd kitalálunk valamit, bár nem hiszem, hogy bármi problémánk is akadna, hisz nálad és nálam is van fegyver. – Oh, elfelejtettem, hogy tud erről. Tényleg rég voltam már vele bevetésen, ideje volt már. Igaz, hogy néha durva tud lenni, de terepen nagyon jó, és bevallom, de tényleg nagyon élvezem, ha együtt harcolhatunk. – Nem beszélve arról, hogy alapból veszélyesek vagyunk mind a ketten.
- Ez igaz!

Elindultunk, be, az erdő mélye felé, át hatalmas bokrokon, egy szűk ösvényen keresztül. A lábunk alatt letört ágak recsegtek és harmattól nedves levelek tapadtak a cipőnkre. Már az estébe léptünk. A magas fák miatt már szinte alig láttunk valamit, egyszer véletlen majdnem meg is botlottam egy hirtelen előbukkanó farönk miatt. Végig Elizabeth vezetett, én meg szorosan követtem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, próbáltunk minél csendesebben közeledni a cél felé. Úgy ment, mint akit a vére hajt, mintha a dolog, ami itt van, direkt oda csalogatná. Nem mertem tőle megkérdezni, hogy mit érez, mert teljes kábulatban volt, hagyta, hogy az ösztöne vezesse és ilyenkor jobb, ha nem háborgatom. A gondolataim össze-vissza futkostak. Próbáltam én magam is az ösztöneimre hagyatkozni és kutatni, hogy mi elé megyünk, hogy mi az, amire fel kéne készülnöm, de nem éreztem semmit, csak hideget és ekkor döbbentem rá, hogy ez az, amire figyelni kellett volna mindvégig. A szemünk előtt van minden bizonyíték, minden jel, amit keresünk.

- Állj! – Gyorsan előre nyúltam, szorosan megfogtam Elizabeth kezét és visszarántottam. Tudom, hogy nem kellett volna, de az ő védelmében is tettem. Értetlenül meredtek rám, vérben izzó szemei. Legszívesebben most letépné a fejem, persze képletesen értve. – Hidd el, okkal tettem. Ha megnyugodsz, mindent elmondok. – Olyan halkan ejtettem a szavakat, hogy épphogy meghallja. Nem vagyok veszélyben, emiatt nem aggódok, de ő majdnem besétált a vesztébe és vele együtt majdnem én is.
- Oké, minden rendben. De tudod, hogy milyen vagyok, ha egyszer beindulok nyomkövetés közben! – Kicsit durcásnak látszott, de most az egyszer kibírja, úgy sem szoktam bele avatkozni a dolgába. – Most már viszont várom az indokot is!
- Nem veszel észre valami különöset? – Vártam egy kicsit, hogy felmérje a terepet, de nem esett le neki mire gondolok. – Nem rajtam, hanem a minket körülölelő környezetben. – Körbe nézett, de még mindig nem tűnt fel. Töprengett, hogy vajon mire gondolhatok és szerintem itt szúrta el, túlságosan is arra koncentrál, hogy én mire gondolhatok és nem látott.
- Oké, feladom okos tojás! Mondd meg mire gondolsz! – A csípőjére tette a kezét és úgy nézett rám, hogyha most nem mondok neki valami megfelelő választ, az előbbi cselekedetemre, leszedi a fejem. Nem szó szerint értve, de tuti, hogy leüvöltené, hogy miért vagyok ilyen hülye.
- Hallasz valamit?
- Nem, miért?
- Hát ez az. Semmilyen állathangot nem hallunk, pedig már szinte az erdő közepén vagyunk. Minimum a baglyoknak kellene huhogniuk, a fejünk felett, de semmi. Semmi sem ad magáról életjelet, mintha mind elbújtak volna valami elől. És ha jobban megfigyeled, bár tudom, hogy te forróvérű vagy, de elvileg ember, úgyhogy neked is érezned kellene, hogy egyre hidegebb van. Alap, hogy egy erdőben befelé haladva hűvösebb a levegő, de nem ennyire. Valaki, vagy valami miatt van ez.
- Oh, ezt nem is figyeltem, csak mentem az orrom után. – Kürölnézett, keresett valamit a sötétben. – Sejted, hogy mi az?
- Csak annyit, hogy nem jó. – Semmit sem láttam, semmit sem hallottam. Az emberi érzékek teljesen használhatatlanok most, másra kell hagyatkoznunk. Ha jobban belemerülnék, rá tudnék jönni, hogy mi lehet az, de olyankor nem kerülök egy kedvező állapotba, akkor vagyok a legsebezhetőbb és most ezt nem tehetem meg. Nem tudni, hogy mikor jön egy támadás.
- A közelben van! – Elizabeth teljesen ledermedt. Úgy látom ő is inkább a vámpíri oldalával közelíti meg az ellenséget. – Gyere, ne aggódj, nem sodorlak most már bajba! – Nem tehettem mást, elindultam utána. Nem akartam okoskodni, hogy még jobban felhúzzam, inkább hagytam, hogy vezessen és bíztam benne, hogy amit az előbb mondtam neki, majd észben tartja.

Alig pár lépést kellett tennünk, majd hirtelen megállt. Kicsit lehajoltunk, hogy az előttünk lévő bokor magasságába kerüljünk és úgy osontunk előre, szépen csendben. Alig vettünk levegőt, azt is csak akkor, amikor már muszáj volt. Leguggoltunk és oda kúsztunk egy hatalmas farönkhöz, szerencsére volt alatta egy kis lyuk, így jól takart minket és mi is kényelmesen el tudtunk helyezkedni.
Megláttuk. Épp a zsákmányát fogyasztotta jó ízűen. Innen nem tudtam kivenni, hogy mi lehetett az, valószínű egy gazella, vagy más hasonló felépítésű állat.

- Ez mi? – Szorosan hozzám bújt Elizabeth, majd a fülembe suttogott. Nem tudta, hogy mennyire emelheti fel a hangerejét, de tudom, hogy élvezte is az egészet.
- Ez a pokol kapujának egyik őrzője. Undorító egy állat. – Nem egy hatalmas teremtmény, körülbelül másfél méter magas lehet, erős, izmos lábakkal. Végig látszik a hátán, ahogy a gerince fut. Kezeivel épp az áldozatának darabját tartotta és rágta éles fogaival. Három ujja van, de mindegyik végén tűhegyes karmok, melynek segítségével egy pillanat alatt végezni tud az áldozatával. Vörös szemeivel pedig kitűnően lát a sötétben. Sötétszürke színével pedig nagyon jól el tud rejtőzni az ilyen helyeken. – A hallása miatt nem kell aggódnod, nem éppen a legjobb, nem ezért tarják a pokolban. Viszont ami miatt aggódnunk kell az a gyorsasága, meg a szaglása. Már rég észrevett volna, minket, ha nem lenne ennyire belemerülve a kajájába
- Az nem gond! – kezdett el hencegni a képességével.
- Egy gyorsaságúak vagytok, de ha éppen nem vagy fitt, akkor pillanatok alatt leelőz. Úgyhogy erre figyelj. A másik, iszonyat nehéz megölni ezeket. Nekem eddig egyet sikerült, általában az ilyen férgeket Tüzesre bízom, mert neki van elég ereje hozzá, csak sajnos ő most nincs velünk. – Tényleg merre lehet? Igaz jól jönne most a segítsége.
- Szóval akkor, hogy lehet őket elpusztítani? – Már ugrana rá, látom a szemében. Nem is tudom, hogy mi az, ami visszatartja, végül is esélye lenne rá, hogy eltegye láb alól, egy kis gyakorlás után.
- Nem biztos, hogy most ez a legjobb dolog.
- Miért? – Olyan kétségbeesett szemekkel nézett rám hirtelen, mintha elvettem volna tőle a kedvenc játékszerét és azt mondtam volna neki, hogy mivel rossz volt, nem kapja meg.
- Mert általában a drummokat, mert ez a nevük, okkal küldik ide. Ők sosem hagyják el az alvilágot, ők azok, akik ellenőrzik a ki és bejáratokat, az a feladatuk, hogy az oda nem illőket eltávolítsák, megöljék. Az, hogy most az egyik itt van, okkal történt. Kinyílt egy kapu, valaki, vagy valami kiszabadulhatott, lehet azt bízták rá, hogy hozza vissza.
- És, ha nem? És, ha csak úgy feljött ide? – Jó kérdés, megfogott.

Mit tegyünk? Miért nincs itt ilyenkor Michael, ő tudná, hogy mi van. Oké, az be szokott válni, ha erősen gondolok lá, vagy hívni kezdem a nevén, mert a tanonca vagyok és elég szoros összeköttetésben állunk egymással. Úgyhogy becsuktam a szemem és suttogva elkezdtem hívni a nevén, remélem sikerem lesz.

- Szerinted majd itt terem? Mennyi idő mire kiszagol minket?
- Remélem. – A tekintettem újra a drummra vittem és figyeltem, ahogy fogyassza utolsó falatjait. Gondolom, milyen mámort jelenthet számára a friss hús, főleg mert ezek nem esznek csak döghúst a pokolban, azt is ritkán. - Pillanatok kérdése, úgyhogy légy résen. Egy előnyünk van, ha úgy nézzük. Be van kajálva a picike.
- Jah, kösz ezzel most aztán marha sokat segítettél. Attól független, elraktározhat minket.
- Nem szereti az emberi húst, de jó áru a lenti állatok közt. Mi mindenképp rosszul járnánk.
- Honnan tudsz te ennyit a pokolról? – Elvette a prédájáról a tekintetét és engem kezdett el kutatni. Egyre jobban kezdtem érdekelni. Szóval sosem adja fel, hogy esetleg megkaphat. Csak tudnám, hogy miért tetszek neki ennyire.
- Egyszer voltam lenn. – Miért hazudnék neki bármit is, ő az, akinek tényleg elmondhatok mindent. Két lény van az életemben, akik előtt semmi titkom sincs, Elizabeth és Michael. Bárcsak Lilivel is így lehetnék!
- És hogyhogy élve kijöttél onnan? – Teljesen ledöbbent és csodálkozott egyszerre. Mintha nőttem volna most a szemében. Még is csak a veszélyes pasikat szereti? Vagy szeretne ő is lelátogatni?
- Ez hosszú történet, röviden annyi, hogy szerencsém volt.
- Sziasztok! – Tüzes jelent meg hirtelen mögöttünk. Mind a ketten a szívünkhöz kaptunk, annyira megijedtünk, pedig egyikünkre se mondható, hogy annyira szívbajosak lennénk. Inkább az lehet az oka, hogy már a támadásra vagyunk felkészülve. – Hé, ennyire még én sem vagyok ijesztő. Hívtál, itt vagyok, de már látom is, hogy mi itt a probléma.
- Te tudsz valamit? – Szóval bevált. Jó tudni, hogy nem csak akkor jelenik meg, amikor nem kellene.

Csönd lett. Elizabeth és én is arra vártunk, hogy mondjon valamit, de nem történt semmi, hallgatott. Előttünk a lény még mindig nyugodtan tömte magát. És gondolom, Michael pedig terveket szövögetett, vagy csak kereste a választ. A hallgatása arról árulkodik, hogy nem tudott erről. Ez számára is meglepetés lehet.

- Nem, még jó, hogy hívtál. A pokol egyik legprimitívebb állata, mégis az egyik legjelentősebbek között van, pedig az ereje elenyésző, a többihez képest.
- Megölhetem? – Nem tudta tovább magában tartani Elizabeth, én már csak mosolyogtam rajta. Legalább nem nekem kell vele megküzdenem.
- Nem! – Tüzes dühösen vágta rá a választ.
- De miért? – Elkeseredett volt és makacsa. Láttam a szemében, hogy már előre pörgeti az eseményeket, tervezi, hogyan fogja elcsalni, hogy fogja megölni, minden egyes szösszenetet elképzelt. Zseniális, főleg azért, mert mindig így csinálja és eddig sosem hibázott.
- Mert az, hogy itt van, azt jelenti, hogy egy kapu nyitva van és bármelyik pillanatban, bármi, ki és bemehet. Már csak az a kérdés, hogy mindez valaki műve és direkt történt így, vagy véletlen.
- A véletlenhez ezek túl hülyék.
- Elizabeth, Matt, ma nem lesz nyugtunk. Mi hamarabb meg kell találnotok a kaput és ezt a drummot bevezetnetek, hogy bezárja, már különben nagy baj lesz. Nekem meg meg kell keresnem, hogy ki ezért a felelős.
- Szóval nem ölhetem meg?
- Hidd el Elizabeth, ezzel te jársz jobban, nem hiszem, hogy ízlene a vére. Viszont a te gyorsaságodra lesz szükség, mert Mattel elég könnyű dolga lenne.
- Kösz, attól, mert nem vagyok olyan gyors, még én is képes lennék rá!
- Tudom, de ezt most hagyjuk Elizabethre, úgy is ki van már éhezve egy kis üldözésre.
- És hogyan találjuk meg a kaput? – Elizabethet egyre jobban érdekelte a terv, szinte láttam, hogy módosította a tervét, de még így is élvezetessé tette magának.
- Nem távolodik el olyan messze a kaputól, úgyhogy a közelben van, és ha veszélyben érzi magát, rögtön vissza is megy – világosítottam fel. Erre biztos nincs, hisz itt jöttünk, észrevettem volna. Nagyobb a valószínűsége, hogy a túloldalt van, viszont ahhoz, hogy sikeresek legyünk, messzebb kell menünk, sőt, ha nem vesz észre minket, akkor még üldöznünk se kell, csak ezt adjam be valahogy Elizabethnek. – Viszont, ahhoz, hogy ne támadjon ránk, hátrább kell mennünk, itt iszonyat könnyen ki fogja a szagunkat. És távolból tudjuk követni. Te úgy is jól közlekedsz a fákon, ott közel kerülhetnél hozzá, én meg kicsit messzebbről, lentről követnélek. Ez megfelel?
- Érdekes, de igen, benne vagyok. – Huh, ezt megúsztam, tetszik neki, amit kitaláltam.

Lassan és óvatosan hátrább kúsztunk, majd mikor távolabbra kerültünk, felálltunk.

- Ügyesek legyetek, vigyázzatok, figyeljetek mindenre, minden egyes apróságra, mert ezek a legfontosabb. Nem hibázhattok! A lényeg a csapatmunka – adott pár tanácsot Tüzes, bár Elizabeth nem nagyon figyelt, tudta ő is, hogy mi a fontos. – Nem leszek veletek, de a közelben leszek, megpróbálom felderíteni a terepet, szóval Matt, ha szükséged van rám, akkor csak hívj, és itt leszek. Ja, és még mielőtt el nem felejtem, erre még szükséged lehet. – Hátranyúlt a szárnya mögé, majd elővette az íjamat és átnyújtotta. Hát észrevette. De honnan tudta, hogy szükségem lehet rá? – Sok sikert! – Ezzel szétterült hatalmas szárnya és elrepült, mi pedig figyeltünk, füleltünk és készültünk az akcióra.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.