Matt:

Mit tegyek? Rontsak neki, mint egy hülye és kérjem számon? Vagy játsszak ügyesen, hogy hátha mást is ki tudok belőle szedni? Bárcsak lenne annyi türelmem, hogy ezt megcsináljam, de sajnos nincs, és nem hiszem, hogy az elkövetkezendő jó pár percben lesz is. Csak egy valamire tudok gondolni, hogy megtaláljam, ez hajt most. A düh vezérelt, mikor kiszálltam az autóból és jól becsaptam magam mögött az ajtót, figyelmen kívül hagyva, hogy mi van Lilivel, és hogy próbálna megállítani. Sikertelenül.

Lili:

Nem tudja magát féken tartani! Elszántan törtet előre, az se érdekli, hogy majdnem rám csapta az ajtót, miközben próbáltam visszahúzni. Ügyet se vetettem rá, kimásztam a másik oldalt és próbáltam utol érni, de olyan gyorsan szedte a lábát, hogy szinte lehetetlen volt. Semmire se figyelt, mindenfele nézett, kereste Michaelt és nem vette észre, hogy a társai meglepetten és ijedten néznek rá. Rossz érzésem van. A csapat nagy része már nincs itt, az a pár ember, meg aki az erdő szélén maradt úgy viselkedik, mintha csak azt várták volna, hogy végre megérkezzen a vezetőjük, mintha parancsra és útmutatásra várnának. Valami nincs rendben, csak én érzem így? Mattet tényleg ennyire elvakítja a düh, hogy ezt nem veszi észre?

Matt:

- Sziasztok, Michael merre van? – Miért néznek így rám? Mintha valami szörnyűt kérdeztem volna, vagy nem értesültem volna valamiről. Egymásra néztek, mintha hülye lennék, majd az egyik megszólalt.
- Téged ment el megkeresni, azért állított ide minket, hogy ha visszaérnél, tudjunk szólni neked és a többieket is el tudjuk igazítani. Ezek szerint nem tudsz semmiről.
- Mi? Nem talált meg Michael, én is pont őt keresem, sürgős megbeszélni valóm lenne vele. De ti miről beszéltek? Valaki magyarázza el érthetően, mert most nem vagyok türelmes állapotban. – Hirtelen egy meleg kéz érintett meg, lenéztem és észrevettem, hogy Lili arca kipirosodódva tekint felém. Aggódik értem és félt. Pont ezt nem akartam! Nem akartam rá nézni, mert mihelyst a szemébe nézek, meglátom az érzéseit, elolvadok tőle és minden harag messzire száll. Hirtelen minden harag tovaszállt, mintha megint egy másvilágba kerültem volna. Egy pillanatra talán tényleg úgy is volt, de egy hang visszatérített.
- Nos, rossz hírünk van. A támadás hamarabb kezdődött, mint számítottunk rá. A többiek bementek az erdőbe, Justin már védőburkot vont az egész erdőre, mi be bemehetünk, de ők nem jöhetnek ki. – Micsoda? Ez meg, hogy?
- Csak rád vártunk – folytatta a másik srác. – Most szükségünk van a vezetőnkre, más különben mindenki megy a saját feje után, úgyhogy igyekezz, menj be az erődbe és vesd őket, mi itt maradunk. Nem sokára az angyalok is csatlakoznak és mindenki más, ti viszont siessetek! – tartotta szét a kezét, az erdő felé mutatva, de hiába, az én lábam földbe gyökeredzett. Fel se tudtam, fogni, hogy miről beszél. Ez nem így volt megtervezve, még lett volna egy kis időnk. A tervemet át se tudtam rendesen beszélni mindenkivel. Igaz, mindenki tud róla, de a kivitelezésében még akartam változtatni. És most komolyan azt várják tőlem, hogy két másodperc alatt felnőjek egy ekkora méretű feladathoz?
- Gyerünk, nem veszthetünk egy pillanatot se, majd Michael megtalál minket, miatta nem kell aggódnod, de másokért igen! – fogta meg a kezem, és próbált beráncigálni Lili a rengetegbe.
- Én bemegyek, de te nem! Megtiltom!
- Te nem tilthatsz meg nekem semmit se! – mordult rám dühösen.
- Nem akarlak megbántani, ezt te is tudod, csak féltelek, ez természetes. Nem engedhetem be a legnagyobb veszélybe életem szerelmét, féltelek, értsd meg! Mit tegyek, hogy ne menj oda be? – Az a baj, hogy tudom mi lesz erre a válasz, de reménykedek benne, hogy most nem makacsolja meg magát.
- Ezt még soha nem mondtad nekem – Szemei könnybe lábadtak, majd hirtelen megcsókolt. A testemet elöntötte a forróság, a szívemet pedig a legmélyebb szerelem. Pár másodperccel később el tolta magát tőlem, mélyen a szemembe nézett, majd halkan megszólalt.  – Sajnálom, de csalódást kell okoznom, veled tartok! – Komolyan mondta, sajnos. Tudom, hogy ezen a döntésen már nem tudok változtatni.
- Fogalmad sincs arról, hogy mi vár majd téged odabent.
- Nem, tényleg nem tudom, de egyet igen, segíteni jöttem ide és azt is fogom tenni! Ne aggódj, nem árthatnak nekem, könnyen gyógyulok.
- Nem tudom megakadályozni, de egy valamit kérek tőled. – Szünetet tartottam. Pillái közül szeme felcsillant az én szívem meg majd elolvadt. – Kérlek, maradj végig mellettem, hogy tudjak rád vigyázni és figyelj oda mindenre! Tartsd jól nyitva a szemed és tedd azt, amit mondok, mert lehet, az életed függ tőle. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne, főleg azt nem, ha elveszítenélek! Értve vagyok?
- Én is szeretlek! – mosolyodott el. Ez mindent elárult.

Azt hittem ennél nehezebb nem lehet, de tévedtem. Mikor minden titkomra fény derül, mikor kiderül, hogy a szeretet nő ugyanúgy szeret engem, mikor már majdnem sínen voltam, újra vakvágányra tévedtem. Ez már nem véletlen!

Lili mindig úgy tett, ahogy mondtam, vagy mutattam neki. Ahogy egyre beljebb értünk, egyre lassabban és óvatosabban keltünk át az ösvényeken. Féltettem. Iszonyat csend honol, harmat lepte el a növényeket és piszok nagy félelem. Tudom, hogy mentől beljebb vagyunk, annál veszélyesebb és a gondolataim sincsenek a helyén.

Egy ágreccsenés zavart meg. Olyan hirtelen húztam magam mögé Lilit, hogy még én is meglepődtem. Tágra nyílt szemekkel próbáltam megtalálni a hang tulajdonosát, de vak sötét volt.

- Én vagyok az, ne lepődjetek meg – termett hirtelen mellettem Elizabeth. – Gyertek hátrébb. – Akkor láttam meg, hogy vagy tízen őrködnek a bokrok mögött. – Hogy gondoltad, hogy őt idehozod?
- Önszántamból vagyok itt! – mordult fel Lili. Szemre láthatóan nem kedveli Elizabethet, mondjuk, ezen nem lepődök meg.
- Te tudod egyáltalán, hogy mi zajlik itt? Vagy direkt akarod kinyírni magad, mert már ennyire jelentéktelen az életed? Azt hittem, hogy köztetek dúl a szerelem – fordult felém szemrehányóan.
- Dúl is. Most inkább foglalkozzunk azzal, ami itt van. – Most is ezzel foglalkozik? Gondolom, örülne neki, ha problémáink lenének.
- Tőlem, de nem leszek a dajkája! – pufogott. Nem bírja elviselni. Mondjuk, most engem is zavar, hogy kockáztatja az életét. – Hirtelen jöttek, még szerencse, hogy visszaértem a bejárathoz és többen is voltunk a közelbe. Rengetegen vannak, párunk már elesett a gyors támadás miatt, de ha minden igaz, nem sokára égi erősítést is kapunk. Nemrég összefutottam a farkasokkal és terepre küldtem őket, pillanatok alatt befuthatnak a rokonok is, a vámpírok – nézett le Lilire, hogy figyelmeztesse, milyen veszélyes. – És még sok nemzedék. – Egy pillanatra megállt, mély levegőt vet, lenézett Lilire, majd át rám. – Most már a te feladatod, hogy vezesd őket. Tiéd a terep. – És ezt most ebben a zűrzavarban, hogy csináljam?
- Nekem be kell mennem a sűrűjébe. Én vagyok a legtapasztaltabb és látniuk kell a többieknek, hogy itt vagyok, mondanom kell, hogy mit csináljanak – kezdtem el hangosan gondolkodni. Jól esett végre hallani valamit magamtól is, elvégre én vagyok itt a főnök, vagy valami hasonló. – Viszont neked Lili maradnod kell, oda nem jöhetsz be – hátra fordultam, a vállára tettem a kezem és próbáltam meggyőzni. – Maradj itt az erdő széléhez közel, legalább akiknek gyógyításra van szüksége, tudsz segíteni. Valaki mindig maradjon melletted, sehol nem vagy biztonságban, tartsd nyitva a szemed, füled. Légy nagyon óvatos!
- Ne aggódj értem most, csak tedd a dolgod, velem minden rendben lesz. – Közelebb húzott magához, gyengéden megcsókolt, majd magához szorított. – Te is vigyázz magadra, mert nagyon szeretlek!
- Én is téged. – Nem tudom elengedni, de nincs más választásom. Most el kell mennem, mert sok mindenkinek szüksége van rám.

Lili:

Elment. A sötét és hideg erdő elnyelte az alakját. Nem nézett vissza, visszahúzta volna a szívem hozzá. Az enyém sajog és fáj, mert már nincs mellettem, oda lett a biztonság, amit eddig éreztem. Magamra maradtam ebben a zord erdőben, a legnagyobb veszélynek kitéve. Körülöttem mindenfajta fenevadak és veszélyes teremtmények, közülük egy pont mellettem áll és félszemmel nézi, hogy reagálok. Mégis, hogy reagálnék, miközben ennyi kétely van körülöttem, nem beszélve arról a rossz érzésről, ami már egy órája körbe fog és másra sem tudok gondolni. Ha rá tudnék jönni! Ha fel tudnám fogni! Ha csak egy kis sugallat lenne, hogy kivel történik baj, vagy milyen rossz dolog történhet! De semmi, csak kétely, sötét és homály. Mintha köd lepte volna el az elmém minden egyes bugyrát, hogy ne lássak. Remélem, legalább arra lesz energiám és bátorságom, hogy az erőmet használjam. Teljes káosz van. Kétség és félelem, bárhol ahova nézek, csak Elizabeth nem ijedt meg. Ő tartással áll és figyel. Vámpír. Ezt a tényt még fel sem tudtam fogni. Miért lepődök meg ilyeneket? Ha látok angyalokat, ha nekem ilyen képességem van, miért lep meg, hogy egy mitikus lény áll mellettem? És ebben az a legviccesebb, hogy egyáltalán nem félek tőle. Csodálom, hogy milyen nyugodtsággal áll itt és méltósággal. Gondolom, nem ez az első bevetés, vagy harc, amit láthat. Hány éves lehet? Tényleg igazak a vámpíros sztorik? Vajon ő öl embereket? Félnem kéne tőle?

- Hm. Félned kéne, ugye tudod? – Észre se vettem, hogy miközben itt elmélkedtem folyamatosan őt néztem.
- Nem félek – jelentettem ki hidegen. Olyan fura, olyan nyugodt, mintha élvezni, ami most itt történik.
- Remélem azzal is tisztában vagy, hogy most Matt után megyek, mert én nem maradok itt, hogy téged pesztráljalak és kimaradjak minden jóból. Szóval, ne legyél senki tápláléka, ahogy Matt is mondta, főleg ne kerülj az én utamba.
- Ö – ennyit tudtam kinyögni, mert mire bármit is kiejtettem volna felszívódott. Villám gyorsan eliszkolt és egyedül maradtam, egy fura fazonnal. Meg még pár gyávával, akik a bokrokba bújva próbáltak levegő után kapkodni. Tényleg ennyire szörnyű és félelmetes?
- Gyere ide, nehogy valami szagot fogjon – szorította meg a srác a kezem és húzott be a bokorba. – Guggolj le! – Nem mertem vele veszekedni, vagy ellentmondani, így azt tettem, amit mondott. – Hogy jöhettél ide, fogalmad sincs, hogy mit kockáztatsz. Ez egy háború, felfogtad? – Ezek szerint, nem. – Nyisd ki nagyon a szemed, ezt oda adom neked – nyújtott át egy faragott tőrt. A pengéjébe mindenféle írások voltak vésve. – Ezzel meg tudod ölni a fajzatokat, de csak akkor, ha gyorsabb vagy náluk. Maradj mindvégig mellettünk, ha azt mondom, fuss, akkor futsz, ahogy csak tudsz, és nem nézel hátra. Ha megölnek melletted valakit, akkor is futsz az életedért.
- De…
- Nincs de. Vagy megérted és így teszel, vagy elesel. Bár a legtöbb lény gyorsabb nálatok, embereknél, minekünk van egy kis előnyünk. Viszont, egy valamit nem tudunk felismerni, egy démont. Retek egy népség. Felismerhetetlen, a legtöbbször. Viszont, ki nem tudnak menni, még akkor se, ha emberi testben vannak, az erő, ami körbe veszi az erdőt, nem engedi. Ezért is hagytuk kin Justint, nehogy valami baja essen.
- De – próbálkoztam meg megint szóhoz jutni.
- De, ha találkozol egy megszállottal, tőrt a szívébe és elpusztul, de vele együtt a személy is. Sajnos ez nem egy gyorstalpaló kurzus, ahol megtudsz mindent, mindenről. A lényeg, hogy maradj életben és nyírd ki őket. Értve vagyok?
- Gyógyító vagyok. Bárkit meg tudok gyógyítani – böktem ki végre. A srác nem szólt, csak lesett rám. Pillanatnyi elmezavar, vagy próbálja megemészteni.
- Oké, akkor vigyázunk rád. Ha valaki megsebesül, hozzád küldjük. Amúgy, Dan vagyok.
- Én meg Lili. – Fura alak. Szinte alig nézett a szemembe, mindig csak a körülöttem lévő dolgokra figyelt, gondolom őrködött, hogy nehogy meglepetés érjen minket. Miért van az, hogy én még mindig nem félek.

Hirtelen egy srác jelent meg a bokrok mögül. Futott, ahogy csak tudott, már alig kapott levegőt. Észre se vette, hogy mi ott lapulunk a bokorba. Pillanatok alatt tűnt el a szemünk elől. Mi meg némán, lélegzet visszafojtva figyeltük és vártunk. Senki se szólt semmit. Mellettem már többen ugrásra készen álltak. Ezek szerint én voltam az egyetlen, aki nem érti, hogy most mi is történt pontosan. Egyszer csak egy hatalmas árny jelent meg. Morgó hangot adott. Semmit nem láttam a sötétben, csak a körvonalait. Mindenki megdermedt, mikor az árny lelassított mellettünk, felemelte fejét, ami inkább egy farkasra hasonlított, majd beleszagolt a levegőbe. A következő pillanatban két vörös szemper nézett felénk. Ebben a pillanatban mindenki szélsebesen felállt és elindultak amerre csak tudtak. Dan belemarkolt a kezembe és maga után húzott.

- Fuss, ahogy a lábad bírja, vagy meghalsz. De maradj mellettem!

A futás nem akadály, mindig is jól bírtam, többször indultam versenyeken is. De eddig sose kellett egy pokolbeli teremtmény elől menekülnöm, aki már majdnem a sarkamban lihegett, mert pont minket szemelt ki és indult el utánunk. A szívem most már a torkomban dobogott, és éreztem, hogy most már az életem a tét. Egyre mélyebben haladtunk az erdőbe, próbáltunk olyan helyet keresni ahol lelassíthatnánk, vagy mi előnyt szerezhetnénk, de nem sikerült. A szörny még mindig a nyomunkban van. Mi lesz most?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés