Lili:

Az életemért futok. Minden egyes dobbanás, ahogy leér a lábam, hozzájuttat, hogy még éljek pár másodpercet. A hideg, nyirkos levegő már a torkomat égeti. A szívem egyre gyorsabban dobog a félelemtől. Félek. Testem minden egyes része tudja, hogy most meghalok. Úgy érzem, nincs menekvés, a szörny már a sarkamban liheg, Dan több méterrel előttem halad. Hiába vagyok az iskola egyik legjobb futója, most semmire se megyek vele. Mi van, ha nem láthatom többet Mattet? Ha nem mondhatom meg neki, hogy mennyire szeretem? Az életem itt érne véget?

Matt:

Életem legfájdalmasabb pillanata volt elengedni életem értelmét. Soha ilyen kínt még nem éreztem, de meg kellett hoznom ezt a döntést, még ha ennyire is nehéz volt. Muszáj volt. Nem tehettem mást. Most én vagyok a vezető, a legfontosabb és legveszélyesebb helyekre kell mennem, oda nem vihetem magammal Lilit. A végén még én sodortam volna őt veszélybe, ha még nem tettem volna, de azt nem tudnám megbocsátani magamnak. Ott jó helyen van, ha nem mozdul el onnan. Segíteni tud másoknak.
De hogy gondolhatok én most ilyenekre? El kell engednem ezeket a dolgokat, így nem mehetek csatába. Nem, mert a végén nekem is bajom esik. Most a legfontosabb, hogy odafigyeljek a társaimra és sikeresen véghezvigyük a célunkat.

- Te még csak itt tartasz? Azt hittem már utolérted a többieket – jelent meg hirtelen mellettem Elizabeth.
- Te meg? Nem úgy volt, hogy ott maradsz? – Mit keres itt? Azt hittem, legalább annyi lesz benne, hogy majd odafigyel egy kicsit Lilire, ha nem is kedveli. De ugyan mit reméltem, hisz a vére hajtja, a kaland utáni vágy, mindig is ez éltette. Miért okozott ez nekem akkor ekkora csalódást? Talán, mert mélyen abban reménykedtem, hogy Lili biztonságban lesz mellette és nem eshet baja, hülye voltam.
- Nem mondtad, hogy maradjak. – Egy pillanatra sem állhatok meg, folytatnom kell az utamat, most ez a feladatom, akármennyire is szeretnék megfordulni, semmit se tehetek, meg vagyok kötve. – Tudom, hogy aggódsz érte, de az volt a legnagyobb baklövésed, hogy őt beengedted ide. De inkább nem avatkozok bele a dolgodba, te tudod, mit vállalsz. Én viszont most itt hagylak, gyorsabban futok, mint te, és már nagyon égek a vágytól, hogy széttépjek egy szörnyeteget. Ja és vigyázz, mert megjöttek a vámpírok! – Rám nézett, majd mosolyogva távozott.

Hirtelen, mintha villám csapott volna belém, vagy nekiütköztem volna egy méretes fának. Talán így írható le a legjobban az az érzés, amit ebben a pillanatban éreztem. Elfelejtettem, hogy nem csak mi vagyunk. Hogy nem csak azok a pokol legsötétebb árnyai vannak itt. A szívverésem háromszorosára gyorsult, minden tervem összemosódott és csak egy dologra tudtam gondolni.  Vajon mi lehet vele? Hogy tudnék jó döntést hozni? Egyetlen élet, vagy az összes többi? Én érezzem magam biztonságban és nyugodjak meg vele, hogy vele minden rendben van, vagy védjek meg mindenki mást? Nem lehetek önző. Nem nézhetem csak a saját javamat. Mert, ha most visszafordulnék és hátat fordítanék mindannak, aki vagyok, akkor mi lenne? Minden összeomlana. Szükségük van rám. Még ha néha utálom is az embereket és úgy érzem, a semmiért cselekszem, nekem ez a dolgom, hogy megvédjem őket, minket, magunkat, hogy legyen jelenünk és jövőnk. Nem az én életem függ mindezen, hanem másoké, ezért kell folytatnom az utamat, ezért kell leküzdenem őket és saját magam. Ha az a célom, hogy ilyen döntéseket hozzak, hát meg kell tennem, most van lehetőségem, később nincs remény. Minden tőlem függ.

Futottam, ahogy a lábam engedte. Úgy éreztem az életemért szedem a lépéseket. Koromsötét hullt le ránk. A fák lombjai eltakarták az eget, mintha a semmibe kerültünk volna.

Közel vagyok. Mindenhonnan hangos kiáltások, csattanások, ordítások hallatszódnak. A csapatom érzéseit, gondolatait kell követnem, de ennyi fájdalom mellett iszonyat nehéz, mintha minden elveszett volna. Mintha én magam is semmissé váltam volna.

Mindez egy pillanat alatt játszódott le. Minden érzés összezavarodott, félelem uralta most már az egész erdőt, és aki engedett, hogy úrrá legyen rajta, azt be is kebelezte. Csak bennem maradt a remény. Én vagyok az egyetlen, aki segíteni tud a kétségbeesetteken.

- Matt! – hallatszódott egy kétségbeesett kiáltás a mögöttem lévő bokorból. – Gyere ide! – A hangja nem volt ismerős, de az érzései mintha részemmé váltak volna. Valaki a csapatomból hív, ez biztos, máskülönben nem lenne összeköttetésünk, de a fájdalmai felérnek egy pokolbeliével. Gyorsan odaigyekeztem hozzá.
Nem volt egyedül. Több sebesült társával együtt hevert a földön. Hirtelen, nem tudom, miért, megsajnáltam őket. Tudom, hogy ők voltak, akik belementek ebbe a küzdelembe, de mindaz, amit gondoltam, hogy történhet, szörnyűbb a valóságban. Bár majdnem korom sötét volt, láttam, hogy az egyik srác kezéből ömlik a vér, a másik remegve fogta a térdét és próbált megnyugodni.
- Mi történt veletek? – Nem értem. Mindenkinek különleges ereje van. Eddig akárhányszor csatában voltam, két választás volt, vagy életben maradtál, vagy meghaltál, de sosem sebesültél meg. – Mit csináltok itt?
- Ránk támadt egy sereg drumm, alig bírtunk előlük elmenekülni. Próbáltuk őket megölni, de nem volt hatásos.
- És nem voltunk elég gyorsak, utolértek minket és visszarántottak, belénk karmoltak – folytatta a sebesült srác. – Elkezdtek minket cibálni, össze-vissza dobáltak minket. Aztán jött pár vámpír, rájuk vetették magukat, majd elintézték őket. Nem tudom, hogy menekültünk meg, de a karom iszonyatosan fáj, majd leszakadt, miközben kirántottam a drumm szájából.
- Nem maradhattok itt, el kell innen mennetek, ha életben akartok maradni, mert a vérre még jobban és még többen jönnek. Figyeljetek, próbáljatok eljutni a peremterületre, ott vannak többen is, akik segíteni tudnak nektek. Nekem viszont tovább kell mennem, segíteni a csapatnak.
- Kösz – állt fel az egyik, majd indult is el rögtön.
- Én maradok veled, segítek – ajánlkozott fel Brian.
- Nem kell, megtalálom a csapatot, a többieknek viszont lehet, szüksége lesz rád.
- Elvannak nélkülem is, viszont nem hiszem, hogy te tisztában vagy azzal, ami itt történt, míg te nem voltál itt.
- Ebben igazad van. – Van egy olyan érzésem, hogy valahogy mellettem akar maradni.  Viszont az ajánlatát nem utasíthatom el, szükségem van most rá, hogy megértsem, mi is történt itt. Amióta visszaértem, Michaelt se láttam, jelenlétét sem éreztem a közelemben, elhívni meg nem akarom. Biztos a saját csapatával van. Különben is, már számtalan csatában voltam, egyedül is meg tudom oldani a helyzetet. Azért is megmutatom, hogy képes vagyok egy ilyen kaliberű harc levezetésére is.
- Hamarabb kezdődött el minden, mint azt hittük – kezdett el beszélni, de mintha csak suttogott volna. Nem akartam, vagy nem tudtam figyelni rá? Miért olyan nehéz most odafigyelnem? – Elszámoltuk magunkat, de szerencsére még időben észhez térünk. Elizabethék őrködtek, ők hozták a hírt. Nem történt rögtön összecsapás, szerencsére volt annyi időnk, hogy a többieket is idehívjuk, és mihamarabb védekezésbe kezdjünk. Felhúztuk a védő vonalat, de kicsit későn. Az angyalok rögtön elhagyták a bejáratot, így őket nem tudtuk itt tartani. Michael, mihelyst ezt megérezte, rögtön el is indult, hogy kezébe vegye a mennyei sereg vezetését és levadássza őket. Viszont többünknek az angyala itt van és segít nekünk. – Hogy lehet mindez? Mindent tud. Nekem kéne az ő helyébe lennem! Szánalmas vagyok. De ezért is bebizonyítom, hogy tudok jó lenni. – Amúgy merre mész?
- A többiekhez, ott is vannak. – Végre sikerült megpillantanom a nagy hangzavar és égbe szökő villanások székhelyét és összeszorult a gyomrom. Mindenki harcolt mindenkivel. A harc környékéről a növények teljesen eltűntek, mintha egy meteorit csapódott volna be, semmi sincs, csupán egymás ellen harcoló különleges lények, amelyek folyton csak özönlenek és özönlenek. Az a kis bejárat, ami előtt még nemrég ott álltam, mintha megkétszereződött volna, és csak úgy ontotta magából az egyre kegyetlenebb szörnyeket. Én meg csak ott álltam némán. Nem a félelemtől, nem attól, amit láttam, hanem attól, hogy mindezt megálmodtam. Azt hittem, hogy csak egy szörnyű rémálom, mert most háborúra készülünk, de most minden valósággá vált előttem. De a legszörnyűbb az, hogy ha ez a valóság, akkor vajon az álmom vége is valóság lesz? Nem, az nem lehet, mindent el kell követnem, hogy az csak egy merő felvetés maradjon!
- Most mi csináljunk? – Ő is kétségbeesett, láttam az arcán. Még kezdő, csak a szája volt nagy.
- Te menj, hívj még erősítést, énnekem viszont oda kell mennem, szükségük van egy tapasztalt vezetőre. – Jobban járok, ha elküldöm, a végén még a lábam alatt maradna. Legalább szívességet is teszek neki ezzel.
- Benne vagyok, küldök, akit csak tudok! – Remélem, a legjobbat tettem vele és nem sodortam halálba.

Nem vártam tovább, elindultam be a tömegbe, a társaimhoz, a vámpírokhoz, az angyalokhoz és a vérfarkasokhoz. Mind a jóért és az életben maradásukért küzdenek. Köztük én is.
Mihelyst megláttak a többiek, hogy feléjük futok, fura megnyugvás és öröm érződött felőlük. Tudom, hogy azt várják, hogy majd én utat mutatok és megmentem őket. Lehet, hogy gyáva vagyok néha és ebben a pillanatban is épp annyira félek, mint ők, de megadom nekik azt, ami kell. Egy jó vezetőt, aki győzelemre viszi a csapatát.

- Mindenki tudja, hogy mi a gyenge pontja az ellenfelének, figyeljetek arra. Használjátok az erőtöket és a fegyvereitek. Ne engedjetek a fájdalomnak, kapcsoljátok ki az agyatokban és öljétek meg az ellenséget! – ordibáltam olyan hangosan, ahogy erőm engedte. A hangom számomra is meglepően magabiztos volt és félelemtől mentes. Csak a megérzésem jelezte az ellenkezőjét. – Próbáljátok kitisztítani előttem az utat, nekem oda kell mennem a kapuhoz és be kell zárnom, még mielőtt még rémesebb dolog szabadul ki onnan – szóltam oda Tonknak és a körülötte lévő srácoknak. Benne bízom, ismerem az erejét, tudom, hogy jó vezető ő is, mint én, és most ilyen emberre van szükségem.
- De hogy fogod azt bezárni, lehetetlen! – szólt oda az egyik, aki Tonk mellett állt.
- Csak majdnem lehetetlen. Van egy módja, de ahhoz nagyon sok erőt kell elhasználnom, ami kimerít majd egy kisebb időre, úgyhogy Tonk, addig neked kell figyelned a többiekre. Ahányan csak tudtok, gyertek velem és segítsetek megtisztítani az utat!

Mint az engedelmes bárányok, úgy követtek engem. Itták a szavaimat és bíztak bennem, elfogadtak tényleges vezetőjüknek. Nem félnek attól, amit tenni akarok, tudják, hogy biztos vagyok a döntésemben és nem látják az okát, hogy megcáfoljanak. De ki tudja, hogy most tényleg helyes dolgot teszek-e majd, vagy ebbe fogok belebukni? De honnan tudnám meg rá a választ, ha nem kezdek bele?
Elindultunk, bele a sűrűjébe. A csapat nagy része lerohanta az ellenfelet, én pedig a kitűzött cél felé haladtam. Soha nem éreztem még ennyire nehéznek semmit. Mintha egy kő nehezedett volna a mellkasomra. De nem féltem, mégis valami rosszat éreztem, talán a sok gonosznak a jelenléte zavart.

Mögöttem a csapatom hűen tesz eleget a parancsomnak. Tapasztalatukat, erejüket felhasználva tesznek kárt ellenfeleikben. Nagy küzdelem ez mai. Világunk még nem tapasztalt hasonlót. Ha sikerül véghezvinni a feladatot, akkor nem is fognak tudni rólunk és erről a napról.

Már alig pár lépés választott el a kaputól, mégis ez a pár méter tűnt a legnehezebbnek. Egy angyal észrevette, hogy mire készülök és előttem termett. Alakja lenyűgöző volt. Szemei koromsötétek voltak, arca ezzel szemben hófehér.  Mindkét kezében fekete pengéjű tőrt tartott. Élesen a szemembe nézett, fejét jobbra billentette és várta, hogy reagáljak valamit. Azt hitte majd megrettenek tőle és elmenekülök, de nem tudta, kivel áll szemben. Én is előrántottam az íjamat, mire ő elmosolyodott. Meglengette szárnyát, elrugaszkodott pár centivel a földtől és elindította támadását. Mire megpróbált volna támadni, már zuhant a semmibe. Az íjam pont szíven találta és véget vetett az életének. Lassan leereszkedett előttem, majd térdre rogyott.
- A kiválasztott. – Ezek voltak utolsó szavai, majd semmivé lett. Mire érthette? Miért tudtam ilyen könnyen legyőzni? Olyan erősnek tűnt, annyira elszántnak, nem lehet, hogy csak ennyi volt. Vagy mégis? És mire értette azt, hogy én vagyok a kiválasztott? Mindegy, nem gondolkodhatok most ilyeneken, be kell zárnom a kaput.
Szerencsére már semmi akadály nem volt előttem, mindenki a többiekre figyelt és ki gondolná azt, hogy majd lesz valaki olyan elvetemült, hogy a kapu közelébe megy? Egy, közel két méter magas, kőből faragott, félkör alakú képződmény volt. Minden oldalról írások szegélyezték, melyek egyre mélyebben ivódtak bele a kövekbe. A két tartópillér között, mintha víz áramlott volna. Halványkék, csillogó színe, mintha hullámzott volna.
Jelen pillanatban nem gondoltam arra, hogy vajon melyik pillanatba jöhet ki onnan valami, csak egy dologra tudtam koncentrálni, hogy bármennyire is vonz, hogy belépjek rajta, nem szabad, az én feladatom, hogy örökre bezárjam. Egy szent lélek érintése, egy szent tárgy fájdalma és egy élet ereje, ami örökre megrepeszti.  De vajon én elég vagyok-e? Képes vagyok rá. Liliért!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.