Már több mint ötven démonirtót hoztam vissza az életbe és gyógyítottam meg. Soha ennyi energiát nem használtam még el, soha ennyi embernek nem segítettem még. Úgy éreztem, hogy erőm teljében vagyok, és semmi nem jelenthet számomra akadályt, de abban a pillanatban megfordultam és megláttam Matt testét a porban. Még mindig ugyanúgy feküdt, a szeme lecsukva, arca hófehér, szenvedéssel teli, mintha ki akarna szabadulni, de nem tud. Mintha valami magába zárta volna, és nem tudna kijutni. Meg kell próbálnom még egyszer, hátha most már sikerülni fog.
Ugyanúgy csináltam mindent, ahogy szoktam, ahogy az elmúlt fél órában véghezvittem. A kezem a mellkasára helyeztem, a szívére.

Érzem, hogy él, de mindhiába, én nem vagyok elég erős, hogy felébresszem és újra életet leheljek belé, valami baj van. De legalább valami jelét adná annak, hogy valamit ér, amit teszek érte, de semmi. Van, mikor kicsit feljebb emelkedik a mellkasa, mintha megkönnyebbülne, de ennyi. Talán ez jó? Talán ezt annak kell vennem, hogy ér valamit a gyógyításom, csak nem koncentrálok eléggé? Mi van, ha hosszabban próbálom meg, még több erőt felhasználva?

- Még mindig semmi? – jelent meg hirtelen mellettem Justin. Arca szomorúságra utalt és mérhetetlen bánatra, talán e miatt.
- Neked nem a védőburokra kellene vigyáznod? – Kicsit ingerültebb vagyok a kelleténél, ez nem az ő hibája, nem rajta kellene levezetnem.
- Nem kell őriznem. Ezt az elmémmel hozom létre, csak koncentrálnom kell, de emellett minden mást tudok csinálni. – Az ő hangja ellenben nyugodtságot sugall. – Amúgy meg már egyre többen jönnek vissza, néhányan meg, akiket meggyógyítottál, visszatérnek a csatába.
- Nem tudom, mit tegyek vele! Látod, mindenki más rendben van, akiket meggyógyítottam, de őt nem tudom, és ez iszonyatosan zavar! Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele! – Hangom ismét remegett. A bőgés kerülgetett. Mi lesz, ha elveszítem? Mit kéne most tennem? Megpróbálom újra, csak most hosszabban, több energiával. Hosszan, rengeteg energiával.
- Nem kel fel – jelentette ki Justin. – Hagyd most, a végén te is elveszted az eszméleted. 
- De miért? Ezt mondd már meg!  - Éreztem, ahogy kezd forogni velem minden. A fák mintha körülöttem táncra perdültek volna, Justinból hirtelen több lett, majd a hideg földre zuhantam.
- Na látod, nem hiszel nekem – térdelt fölém, majd kezét a fejem alá tolta és lassan a karjaiba zárt. – Még nagy szükségünk van rád, neki is, de ha teljesen lemeríted magad, akkor rajta se tudsz segíteni!
- Jól vagyok, csak kicsit több erőt veszítettem.
- Azért pihenj most egy kicsit, neked se árt. Mattre meg látod, mennyien vigyáznak. – Most vettem észre, hogy hárman is őrködtek tőle egy méterre, és minket bámultak. Ők sem értik, mi történt. – Még sok mindenkinek szüksége van rám, segítenem kell. – Próbáltam lábra állni, de nem ment. Részben azért, mert még mindig kavargott körülöttem minden, másrészt meg Justin keze visszahúzott.
- Nem, most a legfontosabb feladatod, hogy pihenj egy kicsit és itt maradj Matt mellett, őrizd őt, szüksége van most rád, még ha ezt nem is tudja kimondani. – Örülök neki, hogy ilyen sokan kedvesek hozzám és ezt nem tudom, miért van.  De hálás vagyok érte, hogy mindenki elfogad, és nem akar elzavarni innen, nem mintha szót fogadnék. – Hála neki, már nem érkezik több szörnyeteg, így csak azokat kell elpusztítanunk, akik megmaradtak. Még szerencse, hogy sikerült neki bezárnia a kaput, amit, meg kell hagyni, eléggé nehéz dolog… – Szava hirtelen elakadt, mintha erősen elkezdett volna gondolkodni valamin.
- Ezt hogy érted? – Nem hagyhatom, hogy magában próbáljon választ találni a saját gondolatára. Tudnom kell minden információt!
- Úgy, hogy egy ilyen hatalmas erejű kapu bezárása nem éppen a legkönnyebb feladat. Rengeteg minden kell hozzá.
- Miért? Mi kell hozzá? – Szóval ő volt. Gondoltam. De miért pont te tetted ezt?
- Legelőször is, rengeteg bátorság kell, persze ebből Mattnek mindig rengeteg volt – vette át a szót Dan. – De mindenekelőtt fontos szabályok kötődnek egy ilyen kapuhoz. Nem gondoltam volna, hogy porrá rombolja, ehhez rengeteg erő kellett és… – Elakadt a szava, tekintete Mattre vándorolt, majd rám. – Eddig erre példa még nem volt. Mármint hogy egy pokolba nyíló lejáratot halandó ember szétzúzzon. Három dolog van, melynek egyszerre történő csapására tud kárt tenni benne egy halandó ember. Egy szent lélek érintése, egy szent tárgy fájdalma és egy élet ereje, ami örökre megrepeszti. Legalábbis így áll a szent írásokban, de eddig bárki emberfia megpróbálkozott vele, csupán kisebb kárt tett egy ilyen kijáraton. Tényleges lerombolást eddig csak mágikus lényeknek sikerült véghezvinniük, vagy, ha nem sikerült, akkor elrejtették. Azért csodálom, hogy ő képes volt rá egyedül. Többen is mondták, hogy senki sem segített neki. És ha engem kérdezel, akkor valószínűleg ezért fekszik itt ájultan.
- Feláldozta magát? Egy kapuért? Segítettünk volna neki, ezt ő is jól tudja! – háborodott fel Justin.
- Ha tényleg feláldozta volna magát, akkor már halott lenne, ő viszont ereje teljében van. Éreztem, mikor gyógyítani próbáltam. Nincs vele semmi baj, mindene ép, nem sérült meg semmije sem, mégsem akar felébredni. Ennek mi lehet az oka? – Most már kezdem kicsit tisztábban látni a dolgokat.
- Ez az, amire én se tudom a választ. Ha te érzed, hogy jól van, akkor mi lehet az akadály? – motyogott magában Dan, majd elkezdett fel-alá járkálni. Többen is ide figyeltek, sokan kíváncsiak voltak arra, hogy mi lehet a baj, miért nem kel fel a vezetőjük.
Mi lehet a gond? Valami visszaveri a képességem, és nem hagyja, hogy kibontakozzon, ezt érzem. Az utolsó próbálkozásom során kicsit beljebb tudtam hatolni. Talán nem a szervezetébe kéne néznem, hanem az agyába, vagy még beljebb, de lehet, hogy az is blokkolna. Ő az, aki nem akarja, hogy segítsek neki, tudatosan, vagy pedig valami más? Mi történhetett még a kapunál?

- A kapu mit okozhat még? – Én nem vagyok ebben jártas, de talán ők majd megtalálják a választ a kérdéseimre. – Mármint, azt már tudjuk, hogy nem ölte meg, mert itt van, él és lélegzik, minden rendben vele.
- Talán teljesen elszívta az életerejét azért van kiütve – próbálkozott Justin.
- Ja, csak tudod ebben az a baki, hogy én azt simán megoldom, akkor már ott a kapunál felkelt volna az érintésemre.
- Nem tudom, mi lehet vele – jelentett ki Dan.
Hallottam, ahogy egyre többen elkezdenek sugdolózni. Tudom, hogy ők is kétségbe vannak esve, de részben örülnek is. Hisz’, ha azt nézzük, akkor Mattnek köszönhetik sokan az életüket, hiszen ő volt az, aki megszabadított minket még több pokolbeli teremtménytől. Igaz még így is nagy a harc, vannak, akik elesnek és én sem tudok rajtuk segíteni, de mi lett volna, ha Matt ezt nem teszi meg? Akkor minden még rosszabbra fordult volna, még többen halnak meg, még nagyobb lenne az ostrom és nem éreznénk azt, hogy van esélyünk a győzelemre. Mindezt neked köszönhetjük, de mi mit tegyünk érted?
- Ki az, aki segíteni tud rajta? Mondjátok meg, legyen bármilyen messze, én felkeresem! Mi segíthetne? – Valahogy elkapott egy olyan érzés, hogy már nem sok időnk van hátra, mintha visszafelé pörögne egy óra és már csak perceket mutatna. Mi van, ha tényleg így van? Ha bármelyik percben elveszíthetem, és mi nem csinálunk semmit, csak állunk és várunk egy csodára! Valamit tennem kell!
- Mi van Michaellel? Ő biztos tud valamit tenni, vagy mondani, amivel mehetünk is valamire – jött végre valami értelmes ötlet az egyik sráctól.
- És ő merre van?
- Elment, még a csata elején, összegyűjtötte a saját csapatát és a kiszabadult angyalokat, meg a démonokat gyilkolja. – Dan még mindig Mattet leste és mélyen elmerült gondolataiban, de eközben ezek szerint ránk is figyelt.
- Hogy lehet idehívni?
- Ez olyan, hogy összekötetésben állunk a saját angyalunkkal, úgy tudjuk hívni, amúgy hát… nem tudom, próbáld meg. Vagy megjelenik neked, vagy nem.
- Amúgy, ha valamelyikünk előhívja az angyalát, akkor ő talán szólhat Michaelnak, hogy szükségünk lenne rá – állt elő az ötlettel Justin. – Ha akarod, én megteszem neked nagyon szívesen.
- Azt megköszönném. – Justin behunyta a szemét és elkezdett koncentrálni. Vártam. Próbáltam türelmesnek látszani, de belülről égetett a vágy, hogy mikor terem végre előttünk egy szárnyas lény, majd Justin kinyitotta a szemét. Körbenéztem, de még mindig sehol senki.
- És most? – Mi kell még? Mennyi idő kell még? Lassan az én türelmem is elfogy!
- Most nem tudunk mást csinálni, csak várni. Ez nem olyan, hogy rögtön itt is terem, kell neki idő és fogalmam sincs, hogy merre van, mennyire messze barangolhatott el.
- De ugye még él?
- Igen, azt megérezném, hidd el. Nyugodj meg, nem lesz semmi baja, erős srác, mindent kibír.
- Hogy nyugodjak meg? Ezt nem kérheted tőlem!
- Ne haragudj, én csak… - Nem tudott mit mondani, elakadtak a szavai. Ugyan, mit is mondhatott volna? Semmit. Másrészt, részben félt attól, hogy megint majd leszólom, vagy esetleg egy újabb könnyzáport indít majd el nálam. Meg tudom érteni, jelen esetben én se nagyon csevegtem volna magammal.
- Remélem Justin, fontos volt, amiért pont elhívtál egy csatából! – jelent meg egy angyal hőbörögve. Szárnyai hófehérek voltak és ő maga is teljesen fehér ruhában lépett le a talajra. Teljes mértékig a tisztaságot és a jóságot sugározta.
- Igen, legalábbis remélem. Véletlen nem tudnád nekünk előkeríteni Michaelt? Nagy szükségünk lenne most rá. – Érdekes, ő máshogy beszél az angyalával, mint Matt szokott. Mármint, sokkalta tisztelettudóbb, mind hanglejtésben, a mondat megfogalmazásában, sőt még tartásában is. Látszik rajta, hogy felnéz rá és a vezetőjének tekinti. Ezzel szemben Matt és Michael között barátság van, legalábbis ahogy én vettem észre köztük. Michaelnek Matt nem csupán egy munka, sokkalta többet jelent számára. Én ezt érzem.
- A vezérünket? – hangján érződött a döbbenet. – Miért kéne pont most ő nektek? Nem lehet akkora baj! Nem hívhatom csak úgy el egy csatából! – Arca dühről árulkodott. Justin szólalni se mert, az angyal pedig csak lenézett rám, majd a földön lévő testre. Hirtelen döbbenet futott végig rajta és csodálkozás. – A tanonca! Mi történt?
- Nem lehetne csak, hogy szólsz Michaelnak, hogy nagy szükségünk lenne most rá? – Meglepetten meredt rám, hogy hozzá mertem szólni. Gondolom, hogy tudja, hogy nem vagyok egy közülük, ezért le is néz. Néha, úgy érzem, mintha mindenki tudna rólam, ismerne valahonnan. De ez lehetetlen. Az tudom, hogy Elizabeth tud rólam, de a többiek honnan ismernének? Nem hiszem, hogy Matt bármit is mesélt volna rólam nekik. Tényleg, Elizabeth merre lehet? Talán ő tudhat valamit.  Egyáltalán életben van még?
- Hát te meg ki vagy?
- Nem mindegy az most? Mattnak szüksége van a vezetőjére, ez számít csak! – Ugyan mit érdeklem én? Tudom, hogy semmibe se néz, akkor meg mit foglalkozik velem.
- Kérlek, tedd meg! – könyörgött Justin. Gondoltam, az én szavam meg se hatotta. Nem tudom, mire olyan büszke! Még egy pillanatra rám förmedt, majd elrepült. Nem tetszett neki, hogy csak azért hívták ide, hogy küldönc legyen, valami nagyobb dologra számított.
- Ne törődj vele, mindig is ilyen volt. Viszont bízhatsz benne, még sosem hagyott cserben. – Csak úgy legyen, ahogy mondja. Másra se vágyom jobban.
Egyszer csak egy hatalmas árny jelent meg felettem. Mikor felnéztem, nem láttam semmit, csak egy hatalmas sötétséget lebegni felettem, ami egyre jobban közelített. Hatalmas szárnyai csak úgy szelték a levegőt. Mikor leereszkedett, mindenki rácsodálkozott, néma csönd lett. Feszültség keletkezett, minden szem ránk szegeződött, majd Michael gyorsan odasietett hozzám.
- Lili, mi történt? – letérdelt Matt teste mellé, majd szívére tette a kezét. Szárnyai félig leeresztve, de utazásra készen állva hevertek a vállán. – Még él. – Szemei találkoztak az enyémmel. Mély aggodalom tükröződött belőlük. Egyszerűen megakadtak bennem a szavak, el akartam mondani mindent, de nem sikerült kinyitnom a szám. Mindenki a köztünk lejátszódó jelenetet figyelte. A feszültség érezhető volt. – Mit tett?
- Hát, tönkre tette a kaput. – Válaszomat egy nagy sóhaj követte.
- Próbáltad meggyógyítani? – Kezeit végigvezette a mellkasán, majd a nyakán, le a csuklójához. Mintha az életjeleit figyelte volna meg.
- Szerinted nem próbáltam volna? Nem is egyszer igyekeztem felébreszteni, de nem reagál semmit se rá. – Újabb hatalmas sóhaj törte meg a csendet. – Kérlek, mondd el, mit tegyek! – Egy újabb sóhaj, semmi válasz. Kezd egy kicsit elegem lenni belőle. – Mondj már valamit! Kérlek!
- Te már nem tudsz csinálni semmit se, a többi már rajta áll. Életben tartottad, ahogy csak tudtad és ezért hálás vagyok.
- De mégis mi a baj? – Megint sóhajtott egyet, de most már szemével engem firtatott, mégis, mintha gondolatai valahol a messzeségben jártak volna.
- Azt hiszem, megszállta valami és most épp azzal viaskodik. Azért nem kel fel, valami ott tartja és emészti.
- Mit csináljunk?
- El kell vinnünk innen, lehet a hely is hatással van rá, talán ha távolabb került mindentől, könnyebben leküzdheti. Addig viszont el kell vinnünk a kórházba, mert egyre gyengébb lesz a harctól, és te nem tudsz rákapcsolódni, mint egy gép, hogy életben tartsd, ez téged is veszélyeztetne. – Rám nézett, hogy megértetettem-e, amit mondott, majd megint fújt egyet és felállt. – Ti ketten, segítsetek, el kell vinnünk a kórházba!

Dan és egy másik srác megfogták Mattet és berakták a kocsiba. A másik srác beült a vezetőülésbe és beindította a járgányt. Én meg hátul őriztem Mattet és közben figyeltem, ahogy Michael száll előttünk és mutatja az utat.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés