|
22. A Kórház
2011.02.20. 21:43
- Mit? Mi baj van?
- Nem tudok gyógyítani! – A kezeim reszkettek, ismét a sírás kerülgetett és elfogott a hányinger. – Miért? – A könnyeim csak úgy követték egymást és hullottak le felsőmre. Elkapott egy érzés. Ha nem tudok gyógyítani, mi lesz ezek után? Ki menti meg Mattet, ki segít az anyámnak? 22. fejezet
Lili:
Miért van az, hogy minden kórház olyan komor? Az az érdekes illat, ami rögtön megcsapja az ember orrát, ha a környékére megy, már az egyfajta szorongást indít el, főleg bennem. Talán azért, mert elég sok időt töltöttem itt és hasonló helyeken. Rég nem voltam itt, túl rég. Amióta, úgymond, én kezelem anyám betegségét, egyáltalán nem voltam egyetlen egy egészségügyi központ környékén se eddig.
Már több mint egy órája, hogy elszakítottak Mattől. Leírhatatlan az a fájdalom, amit attól a perctől kezdve érzek, mióta eszméletlenül találtam meg Mattet. Fogalmam sincs, hogy lehetne megemészteni, úrrá lenni rajta, eltitkolni. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, mit tehetnék, mintha le lennék bilincselve egy vaskapuhoz. A szívem olyan hevesen dobog, hogy lassan engem is egy ágyhoz kötnek és lélegeztetőre kapcsolnak. Életem legnehezebb pillanatait élem most át.
Anyám mindennapi rohamai, az, hogy látom őt, hogy épül le egyre jobban, mindez semmi ahhoz képest, amit most átéltem. Hogy miért? Bárcsak tudnám rá a választ.
- Elnézést, doktor úr, tud már valamit mondani Matt állapotáról? – támadtam le az orvost, aki azóta gondoskodik róla, mióta beérkeztünk.
- Maga hozzátartozója?
- Igen! – Nem értem, hogy ez most hogy jön ide. Honnan tudnám a nevét, miért érdekelne, ha nem lenne számomra fontos személy? Mi másért érdeklődhetne valaki az állapotáról? Mit hisz ez? – A barátnője vagyok!
- Esetleg közelebbi rokon van jelen? Vagy mér értesítettek valakit? – Még mindig nem állt meg, egy pillanatra sem. Ugyanúgy folytatta a menetelt és folyton a papírját nézte, mintha nem is érdekelné, hogy ott vagyok. Oké, hogy nem vagyok egy nagy termet, de azért ennyire nem kéne semmibe nézni!
- Nincs, csak én vagyok itt, de már értesítettem az anyukáját. Nem sokára itt lesz. – Kezd megőrjíteni, egy pillanatra se nézne le rám és mondaná meg, hogy mi is van.
- Rendben, majd, ha megérkezik az anyuka, akkor majd keressenek meg. – Mi? Ezt meg mégis hogy képzeli? Nehogy már, ennyiben nem hagyhat!
- Álljon meg! – Nem tudtam, mit teszek, már csak akkor fogtam fel, mikor a kezem szorosan körbe fonta a doktor csuklóját. – Mégis mi az, amit nem mondhat el nekem? Nem fogok várni, most akarom hallani! Mondja el, hogy mi van Mattel, jogom van hozzá, hogy tudjam!
- És nekünk is! – termett hirtelen mögöttem Justin és Dan. Ezek meg, hogy kerültek ide? Nemrég még lementek valamiért a kocsihoz. Mindegy, a lényeg, hogy most már végre ránk figyelt.
- Hát, rendben. Nos, Matt állandó megfigyelés alatt van. Egyelőre fogalmunk sincs, hogy mi baja lehet. Minden vizsgálatot elvégeztünk rajta, de semmi belső sérülése, se külső, se komolyabb betegsége sincs, ami a mostani állapotára utalna. Így kezelni se tudjunk, mivel nem tudjuk a konkrét okot, ami kiváltotta a kómát.
- Mi? – szólalt meg értetetlenül Justin.
- Nem ébred fel. – Tartott egy kis szünetet. - A ti elmondásotok szerint sem történt vele semmi olyan baleset, ami kiválthatta volna nála ezt. Ugye? Nem felejtettetek el megemlíteni valamilyen fontos információt? – nézett le ránk feketekeretes szemüvege mögül dr. Lee, legalábbis a névkártyája szerint így hívják.
- Mi mindent közöltünk önnel – válaszoltam neki higgadtan. Már ha ez a fajta igazság azt jelenti, hogy mindent elhallgattunk előle. Ugyan mit is mondhattunk volna neki? Hogy valószínűleg megszállta valami, mikor azért viaskodott, hogy ne haljon ki az emberiség, és ne vegye át a vezetést a pokolból jövő, különböző lények tömege. Tuti, hogy ott dugtak volna minket diliházba. Az kellene még csak!
- Egyelőre semmi többet nem tehetünk érte. Huszonnégy órás megfigyelés alatt áll, ha bármi változna az állapotában, mi rögtön észlelnénk, és talán akkor tehetnénk valamit érte, de most meg van kötve a kezünk.
- Ne mondja már, hogy semmit nem tudnak azért tenni, hogy felébredjen! – háborodott fel Dan. – Szúrjanak bele valamit, vagy mit tudom én.
- Uram, ez nem így működik. Lehet, hogy komolyabb sérülést okoznánk neki, ha megfontolatlanul bármit is beadnánk neki. Egyébként is, a kóma ellen nincs gyógyszer, főleg így, hogy az állapotáról szinte semmit sem tudunk. Most csak ennyit tehetünk érte, de ez is sokat jelent számára. És most mennem kell, még vár rám egy súlyos eset, de majd nem sokára visszajövök és ránézek Mattre. – Tekintete újra a fehér lapra vetődött, amit annyira szorongatott a kezében. Kíváncsi vagyok, mi lehet benne, vagy kinek a kartonja lehet. Majd megindult.
- Doktor úr, még egy valamit! – szóltam utána hirtelen. – Be lehet hozzá menni?
- Igen, de ne rohamozzák le mindannyian, nyugodt környezetre van szüksége, és ha lehet, akkor az eszközöket se babrálják! – Hátat fordított, majd eltűnt a folyosó végén.
- Menj be hozzá nyugodtan – érintette meg a kezem Justin. Érdekes. Az ilyen fajta kedvességről Matt jut eszembe. Még a hanglejtése is annyira hasonlított rá. Dan kicsit értetlenül nézett a kettőnk között lejátszódó jelenetre, de utána vállat vont és otthagyott minket. Elindult az egyetlen italgéphez a folyosón.
- Te bejössz? – Nem hiszem, hogy mi ketten annyira zavaróak lennénk Matt számára, úgyhogy szerintem nem gond, ha arra a pár percre egyedül marad Dan a forró csokijával. Úgy is kiszúrt magának egy ápolólányt, amióta megérkeztünk a kórházba csak az után csöpögteti a nyálát. Legalább, most kibontakoztathatja csábítási technikáit, már ha van elég bátorsága hozzá.
- Ha szeretnéd. – Persze, hogy szeretném. Sajnos nem tudom, hogy reagálok majd arra, ha meglátom, és ki tudja, lehet, jól jön, ha valaki mellettem áll majd.
Megindultunk. Szépen lassan. Valahogy a lábaim érezték a szívem fájdalmát és félelmét, és tudták, jobb, ha nem gyors tempóban közelítenek az elé az ajtó elé. Pedig ez se volt más az összes többinél. Fehér volt, mint mindegyik és egy szám éktelenkedett rajta, a hetes. Majd hirtelen a lábaim nem mozdultak, várták, hogy majd a kezem cselekszik, de tévedtek. Úgy éreztem, hogy minden végtagom felmondta a szolgálatot. Ledermedtem, teljesen. Justin valószínűleg észrevette, majd ő nyúlt a kilincshez és nyomta le azt. Én meg még mindig ott álltam, mintha vártam volna valamire. Talán arra, hogy végre összeszedjem magam, és ne mélázzak már ott.
Az ajtó kitárult előttem. De semmit nem láttam, csak egy hatalmas ablakból beáramló fényességet. Justin megérintette a derekam, majd kezét az enyémbe helyezte és megindult befelé. Hiába akartam volna még ott maradni, nem tudtam, én is elindultam utána. Az ágy rögtön a bal oldalt volt, egy látszólag élettelen testel, amiből mindenféle drótok lógtak ki és vezettek sok csipogó eszközhöz. A csendet lassú szívverésének csipogása törte meg. Ugyanúgy feküdt, mint az erdőnél. Fehéren, dermedten, mintha meghalt volna. Azt, hogy él, csak onnan lehetett tudni, hogy néha megemelkedett a mellkasa, és egy gép csipogott halkan mellette, mely szívének kalapálását jelezte. De néha olyan sokáig nem szólalt meg, hogy azt hitte az ember, végleg elhallgatott. Bezzeg az én szívem. Elszorította a fájdalom, könnyek csordultak végig az arcomon, égetve azt. Alig kaptam levegőt, a tüdőm szinte már könyörgött egy kis oxigén után. Kezemmel mereven fogtam ágyának vasrácsát, hogy ne essek össze a látvány által okozott mélységes kíntól. Soha ilyen fájdalmat még nem éreztem. Eddig azt hittem, hogy nem tudok már szenvedni, mert mindaz, amit átéltem, amit láttam anyám betegsége miatt, ezek szerint semmi volt, ehhez képest.
- Miért? – jött ki egy mély, rekedt hang a torkomból. Mintha valaki más mondta volna, nem is én. Fel se ismertem a saját hangomat. A sírás és a fájdalom elfojtása miatt mintha teljesen más valaki kérdezte volna ezt.
- Talán mert ez volt a sorsa. A vezetőnk volt. Senki más nem lett volna képes arra, amire ő. De neki köszönhetően legalább megbirkóztunk ezzel a harccal.
- Tényleg, a harc! – Mintha belém csapott volna a villám. Erre nem is gondoltam! Teljesen kiment a fejemből! Mikor eljöttünk az erdőtől, akkor még folyt a harc, azóta nem tudok semmiről se, mi lehet ott, mi történt, sikerült-e. Teljesen kiment a fejemből. – Te, neked nem kéne ott lenned? Nem te voltál, aki a védőburkot biztosítottad?
- De én voltam az. Nyugi Lili, minden rendben van.
- Hogy lehet rendben? Mikor te itt vagy, pedig nem is itt kéne lenned! Másokra kellene vigyáznod, hogy nehogy bajuk essen, meg azok a szemetek ki ne kerüljenek közénk. De te itt vagy! Meg ő is itt van! Miért kellett hősködnie? Ha nem tette volna, most nem lenne itt! Akkor minden rendben lenne! – Kitört belőlem minden. Nem voltak gátak, nem fogtam vissza magam, csak mondtam. De közben mintha egy világ omlott volna össze bennem. Mintha mindennek vége lenne. Mintha egy szörnyű álom lenne az egész, amibe ezek után élnem kell.
- Ne aggódj, nincs semmi baj. – Egyszer csak ott termett mellettem, szorosan átölelt, fejemet mellkasába temettem, és csak bőgtem, megállás nélkül. – Már nem kellettem nekik, el tudják ők is intézni, volt ott elég védő még, akik figyelik az erdőt. Nem jöttem volna el, ha nem lett volna biztonságos, emiatt igazán ne aggódj. Amit meg Matt tett. Részben őrültség volt, de egyben egy nagyon jó cselekedet is, olyan, amire senki se számított, se mi, se pedig a pokolbeliek. Most viszont nyugodj meg, Mattnek nem az a sorsa, hogy meghaljon, nem lesz semmi baja. Hamarosan kinyitja a szemét, és újra velünk hülyül majd, hidd el.
- Bárcsak így lenne. – Lehet, hogy nem ez a végezete, de elég rossz előérzetem van. Annyira távolinak és hazugságnak érzem azt, amit mondott. Nem tudom, miért, de nem is akarom tudni. Justin karjai azonban egyre szorosabban fonódtak körbe rajtam, testének melege átitatta bőrömet. A remegés kezdett alábbhagyni. Lassú szívverése pedig engem is megnyugtatott egy kicsit. De mit csinálok? Egy másik pasit ölelgetek, miközben a szerelmem ott fekszik előttem és szenved? Amilyen gyorsan csak tudtam, kibújtam szorításából és leültem a Matt ágya melletti székre.
- És ha most próbálnám meg? Már sok idő eltelt azóta, visszanyertem az erőm teljesen. – Legalábbis azt hiszem, ez nem biztos. Gondolom, mert már egy ideje nem kellett senkit se meggyógyítanom, szóval, biztos teljes erőmben vagyok már. – Ráadásul, most ő is biztonságban van. Mármint gépek figyelik, meg tartják szinten az életét, szóval, ha rásegítek, akkor lehet, felébred. Nem?
- De, megpróbálhatod. – Összeszedtem a gondolataimat, megpróbáltam egy kicsit megnyugodni, majd a kezemmel megérintettem a mellkasát. Próbáltam minél jobb dolgokra gondolni, hogy, amit most érzek, ne zavarjon bele, de nem ment. Egy nagy levegőt vettem, majd újra nekiindultam, de megint nem ment. – Na? – sürgetett Justin.
- Ezt nem értem. – Magam elé emeltem a kezemet, hogy szemügyre vegyem, történt-e vele bármi változás, de nem! Semmi sérülés, ugyanolyan, mint volt, mégsem megy! Nem tudok gyógyítani! Miért? Hogyan?
- Mit? Mi baj van?
- Nem tudok gyógyítani! – A kezeim reszkettek, ismét a sírás kerülgetett és elfogott a hányinger. – Miért? – A könnyeim csak úgy követték egymást és hullottak le felsőmre. Elkapott egy érzés. Ha nem tudok gyógyítani, mi lesz ezek után? Ki menti meg Mattet, ki segít az anyámnak? Tényleg, anya! Biztos semmi baja, mert már akkor apa hívott volna, hogy rohanjak haza, de akkor is! Hogy mentem meg ezek után?
- Nem megy? – Justin meglepődött arccal figyelt. – Ezt hogy érted?
- Úgy hogy nem megy! Nem tudok gyógyítani! – Nem volt szándékos, de egyfajta hiszti és idegesség lepett el, így elkezdtem ordibálni vele.
- Nem lehet, hogy csak őt nem?
- Nézzük meg. Van nálad valami éles szerszám? – Pasi, és azok általában mindig tartanak maguknál valami késszerűt, vagy valami éles szerszámot, főleg, hogy ha még harcolni is készülnek.
- Tessék! – húzott elő egy bicskát a zsebéből. Na ugye, megmondtam!
- Ez lehet kicsit fájni fog, de ne aggódj, nagy kárt nem teszek benned. – Megfogtam a kezét, közel húztam magamhoz, majd a tenyerén ejtettem egy kis vágást. Nem túl nagyot, csak épphogy vérezzen, majd visszaadtam neki a kést. Kicsit remegve és félelemmel a szívemben, de megpróbáltam begyógyítani a vágást. Igyekeztem, ahogy csak tudtam, de nem ment. Ekkor elhomályosodott minden és újra lerogytam a székre.
- Mi történt? – kérdezte meglepődve Justin.
- Ez egy jó kérdés. Én magam sem tudom, hogy mi folyik itt, talán Michael? – Mi? Körülnéztem a szobában, de sehol sem akadtam rá. Most jut eszembe, hogy egy ideje nem is láttam, azután, hogy Mattet gépekhez kötötték, eltűnt. – Justin, merre van Michael? Nem itt kéne lennie?
- Nem tudom, én egy jó ideje nem láttam. Szerintem visszament az erdőhöz, vagy valami. Miért?
- Nem itt kéne lennie? Most jól jönne a segítsége, vagy a tanácsa, hátha tud mondani erre valamit. Te ide tudod hívni?
- Nem, nekem ez nem lehetséges. Csakis a tanítványa hívhatja, én nem. Majd, ha esetleg akar, akkor megjelenik, addig nem tudunk mit tenni, mi nem hívhatjuk elő.
- De hisz’ Mattnek is szüksége lenne rá! Mit csinálhat?
- Nem tudom, biztos meg van az oka annak, hogy most nincs itt.
- Van rá mód esetleg, hogy előhívjuk?
- Talán igen, de az se biztos és kicsit veszélyes, mert ha nem sikerül, akkor fel is idegesítheted.
Szükségünk van rá. Merre lehet ilyenkor? Az erőm elvész, a szerelmem haldoklik, ki tudja anyám hogy van. Mi jöhet még ezek után?
Michael:
Vannak pillanatok, mikor utálom követni a parancsot. Többször meg is szegtem az utamat és a saját belátásom szerint cselekedtem, de mindig jó úthoz vezetett, de ez most más. Valamiért sokkalta nehezebb.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés