Michael:

Vannak pillanatok, mikor utálom követni a parancsot. Többször meg is szegtem az utamat és a saját belátásom szerint cselekedtem, de mindig jó úthoz vezetett, de ez most más. Valamiért sokkalta nehezebb. Végig követnem kell, amit a teremtőm mond. De miért van az, hogy ez ennyire fáj? Angyal vagyok, ilyet nem érezhetek. Lehet, valami más. Talán tudom, hogy mindez, amit az utóbbi időben véghezvittem, ugyanaz, amit egyszer már meg kellett, hogy tegyek. Csak egy a baj, a hibámat nem tudtam kijavítani, se a múltban, sem a jelenben. Nem tehetek semmit, megkaptam a parancsom, teljesítenem kell, most már csak a reményben bízhatok. 

Matt:

- Nem megy? Ezt hogy érted? – Egy ismerős mély hang zakatolt a fejemben. 

- Úgy, hogy nem megy! Nem tudok gyógyítani! –  Ez Lili? Igen, semmi kétség, ez ő. Valamitől fél, hallani a hangján a kétségbeesést. Mindjárt sírni fog. Itt vagyok, Lili, ne félj! De miért nem tudom megmozdítani a kezem? Miért nem tudok hozzáérni, miért nem látom az arcát? Tehetetlen vagyok, nem mozog semmim. Miért? Mi történt? Mi van velem? Senki se halja, hogy itt vagyok? Hé, emberek, élek és virulok! Miért nem vesztek észre? Nem halljátok, hogy kiabálok? Nem vesznek észre. Nem hallanak. Csak képzelném a hangokat? Az előbb elhallgattak, talán ha figyelek egy kicsit. 

- Mi történt? – Az a mély hang. Ismerem, talán Justin. Igen, biztos, hogy ő az. 

- Ez egy jó kérdés. Én magam sem tudom, hogy mi folyik itt, talán Michael? – Lili. Ó, drága, miért vagy ennyire zaklatott? Nem látlak, csak hallak, de így is tudom, hogy mennyire kivagy. - Justin, merre van Michael? Nem itt kéne lennie?

Várjunk csak, mi történik itt? Nem találják Michaelt? Nincs itt? Az meg hogy lehet? Egyáltalán mi van most? Valami rémlik. De most meg mi történik? Valami fényeset látok, szinte már égeti a szemem. A testem hirtelen elernyedt, nem éreztem semmit, majd újra sötét lett és megjelentem valahol. 

Lili:

- Lili, bocs, hogy közbeszólok – vágott a szavamba Justin. 

- Tudom, tudom, nagyon veszélyes, de meg kell tennünk, érted? Nem adhatjuk fel! – Szinte már kiabáltam vele, de a tudtára akartam adni, hogy engem nem érdekel, milyen nehézségeken megyünk át, de Mattet visszahozom az élők közé!

- Nem arról van szó. Nézd. – Szemem követte az ő tekintetét, ami egy monitorhoz vezetett, amin az életjelek egyre csak gyengültek. A szíve ugyanolyan lassan dobogott, mint eddig, de mintha eltávolodott volna tőlünk. 

- Sietnünk kell! Gyerünk!

Matt:

Egy sziklaszirten álltam. Előreléptem egy pár lépést, míg el nem értem a szélét, majd lenéztem. Alattam hatalmas víztömeg tört le újabb és újabb darabokat ebből a hatalmas kőtömegből. Velem szemben vörösben izzott a lemenő Nap. Lágy, meleg szellő suhant végig.  Majd hirtelen egy árny jelent meg mellettem. Nem szólt, csak némán állt és nézte az eget. Öltözete teljesen más volt az eddigiekhez képest. Egy hatalmas kard volt az oldalára erősítve, ruhája fekete bőrből volt, vaskos mellénye volt, melyen érdekes motívumok futottak végig. Szárnyai mintha átalakultak volna, vörös és fekete keveredett benne. 

Talán még sose éreztem magam ennyire egyedül. Még nem kerített birtokába ilyen félelem és veszély, mint most, pedig lehet, semmi okom sincs rá, hogy ilyet érezzek, vagy akár csak feltéttelezzek. Mégis, mintha a legrosszabbra kéne felkészülnöm. 

- Mire emlékszel? – Hangja szomorúságra utalt, mintha egy hatalmas kő nyomná mélyen belül és nem tudna tőle szabadulni. 

- Mindenre. Hogy harcolni indultunk, jöttek a többiek, én meg elindultam a kapu felé, végül nem tudom, hogy hogyan voltam rá képes, de tönkretettem, aztán… – Hirtelen elakadt a szavam. Visszatértek az emlékek. Újra átéltem, mintha ott lettem volna megint. – Egy kéz kinyúlt a kapunk és elragadott. Szörnyű volt az az érzés. Mintha kitéptek volna belőlem mindent, mintha eltűntek volna az érzéseim, az emlékeim, mintha semmivé lettem volna. Utána süllyedtem és süllyedtem, hívott magához a sötétség, hiába küzdöttem teljes erőmből, nem bírtam vele, magával ragadt. Fogalmam sincs, hogy hogyan törtem ki a karmai közül, de kicsivel később Lilit hallottam és Justint beszélgetni közvetlen mellettem, de nem tudtam mozogni, nem voltam képes semmilyen életjel kiadására. Ez miért van Michael? Mi történt? Miért nem vagy ott velük és segítesz nekik, szükségük lenne rád! – Még mindig nem néz rám! Miért? Mit kéne tennem, hogy észrevegye, itt vagyok! Vagy ez is csak egy téveszme? Az lehetséges. De hogy jöhetnék rá? – Ki vagy te? – Nem válaszol, csak les előre. Kezei szorosan összekulcsolva a háta mögött, hatalmas szárnya a feje felett követte a levegő hullámzását, mégis, ő talajon állt. 

- Ne aggódj, én vagyok az. Nem egy téveszme, nem az a démon, aki megszállt téged. Minden valóságos, ami itt van, én, te, még ez a hely is. 

- De hogy? Hogyan tudtál idehozni? És mi van Liliékkel?

- Angyal vagyok, sok mindenre képes vagyok. Sokkalta többre, mint bármelyik angyal. Ez igazán nem okozhatna neked újdonságot, Matt, hiszen ismersz. 

- Igen, ismerlek, de azt csak nemrég tudtam meg, hogy arkangyal vagy. Állandóan titkolózol előttem! Egyáltalán, hogy kerülhettem ide? Hiszen még valahol feküdtem, idehoztad a testem, vagy mi? 

- Nem, a tested ugyanott van, ahol eddig is volt, a kórházban. A lelkedet szabadítottam fel, amit meg kell mondanom, elég nehéz volt, azt hittem, nem fog menni, de sikerült. A lény, ami beléd férkőzött túlságosan is magához ragadta a lelked, alig akart elengedni. Viszont a testedet nem hagyta el, egyelőre nem tudom, hogyan lehetne őt eltávolítani, talán sosem jövök rá. Mindegy, most nem is ez a lényeg. Okkal vagy itt, és én is, feladatom van, amit véghez kell vinnem. – A szavakat valahogy egyre nehezebben formálta, kezeit még mindig szorosan maga mögött tartotta, megfordult, lassú léptekkel haladt előre, majd megállt.  

- Milyen feladatról beszélsz? – Mi az, ami ennyire nehéz lehet még számára is? 

- Az Uram elé kell, hogy vigyelek. – Sosem láttam még ilyennek. Komoly volt és hideg, mintha egy bérgyilkos állt volna előttem. Tekintetét még mindig nem tudta rám szegezni, mintha bűnösnek érezné magát valamiért. 

- Mármint engem? Isten látni akar? Az meg hogy lehet? Hiszen én egy senki vagyok!

- Ez nem igaz, Matt, fogalmad sincs róla, hogy milyen értékes személy vagy számunkra! – Végre sikerült kizökkennie abból a higgadt önuralomból, ami annyira idegesített. 

- Ugyan miért lennék én az?

- Nem mondhatok semmit. Azt a feladatot kaptam, hogy vigyelek el az Uram elé, többet nem mondhatok. 

- Miért? Hisz’ azt hittem, hogy barátok vagyunk! Most meg kiderül, hogy minden csak egy jó szerepjáték része volt?

- Nem, ez egyáltalán nem igaz. Matt, fogalmad sincs, hogy mennyi mindent megtettem érted és hány parancsot szegtem már meg miattad, mert nem láttam helyesnek, az Úr mégis megbocsátott nekem és melletted maradhattam. – Hirtelen elém lépett és mélyen a szemembe nézett. Tekintete majdnem vörösben izzott, izmai megfeszültek, szárnyai hevesen csapkodtak a vállánál. – Ha én nem vagyok, te se lennél itt. 

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy én voltam az, aki kérte a kiképzésed meghosszabbítását, mert eleinte el akartak dobni, tehetségtelennek tartottak a többiek, kérvényezték az angyalok, hogy kapjak más tanoncot! Még Gabriel és Uriel is ezen a véleményen voltak, és le akartak beszélni rólad, de én bíztam benned! Reménykedtem abban, hogy az egyik legjobb angyallá tudlak változtatni. 

- Angyallá? Te miről beszélsz? Én nem vagyok az, és soha nem is lehetnék, hiszen titeket Isten teremtett, én nem vagyok fénylény! 

- Igen. Az ő teremtményei vagyunk, ugyanúgy, mint ti is, emberek. Mások azt mondják, nem érdemlitek meg az életet, mindazt, amit kaptatok a Teremtőnktől. Mások, mint én, már a kezdetek óta mellettetek állunk. – Újra lehiggadt. Mintha megnyugtatná az, hogy ilyenről beszélhet, vagy talán egyre kisebb lenne tőle az a kő a mellkasán. -  Sosem sejtitek, hogy mi megy végbe mellettetek, és hogy miért kaptátok ezt a rövid testi életet. Mert ez az egy út hol szerencsés, hol nem, de ti választottátok, okkal kaptátok azt, amibe kerültetek. Minden a ti kezetekben van utána, hogy ti hogy élitek meg ezt a röpke pár évet, mit tesztek másokért, magatokért, megtaláljátok-e a kijelölt utat, amiért a Földre küldtek benneteket. Te, Matt, azon szerencsések közé tartozol, aki félig rálelt erre az ösvényre. 

- Miért bíztál bennem? Miért nem hagytál ott és hallgattál a többiekre? – Lassan végképp összezavarodom. Sőt, már most nem értek semmit. 

- Úgy kellett volna tennem? – Újra felém fordult, és az arcom vonásait fürkészte. – Te úgy látod, hogy ezt kellett volna?

- Én kérdeztem először!

- Először válaszolj te, kíváncsi vagyok, te hogyan látod a saját képességeid tárházát. – Most megfogott. Tényleg. Mi lett volna, ha otthagy, emlékek, vagy azok nélkül. Mit tettem volna? Valószínűleg kerestem volna a lehetőséget, hogy újra velük legyek és továbbra is képezzenek, mert szeretem csinálni.

- Jó, hogy nem hallgattál rájuk. Köszönöm. 

- Na látod, én is így gondoltam. Matt, vannak dolgok, amiket csak idővel fogsz megérteni, főleg a fenti szabályokat. Szerencsére tudtam kérni egy kis haladékot, hogy felkészítselek a találkozás előtt, és ne kerülj az Urunk elé olyan zavarodottan, nem lett volna szerencsés. 

- Miért kell most itt lennem, miért kell elé vinned?

- Az előbb beszéltem neked az ösvényekről, ez az, a tiéd. Nem mondhatnám azt, hogy ez volt a sorsod, mert senki se tudta, senki se sejtette, hogy majd te leszel az, akit az Urunk kiválaszt. Még néha én is csodálkozom, és egyben szidom is ezt a parancsot, de teljesítenem kell. Nagyon kevés személlyel, lénnyel esett már meg, hogy találkozhatott vele, talán egy kezeden meg tudnád számolni, hányat ért az a megtiszteltetés, hogy magával a Teremtővel találkozhat. Neked most mégis megadatik. 

- De miért? Mármint miért pont én? Hiszen semmi olyat nem tettem, sőt, nem is akartam ezt. 

- Feláldoztad magad a kapunál. Olyan cselekedet volt, amit nem vártak, meglepettséget okoztál mindenkinek. – Hatalmas mosoly jelent meg az arcán, szeme csillogott, végre nem volt annyira feszült. Ilyennek még nem láttam soha. Annyira fura volt, de egyben jó érzés is. – Meg kell mondanom, hogy még én sem igazán tudom felfogni, hogy mi is történt, azóta mindenki erről beszél itt fenn. Akár hiszed, akár nem, valahol büszke vagyok rád, de mivel a tanárod vagyok, ezért inkább jól le kéne, hogy szidjalak, amiért ilyen felelőtlenül cselekedtél.  Erről inkább beszéljünk később. Most viszont tudnod kell egy-két szabályt. Találkozni fogsz pár égi lénnyel, mind feletted álnak, nem beszélhetsz velük, csakis akkor, ha ők megszólítanak. Bár ez kissé nehéz, mert minden lénynek saját nyelvezete van, de fő kommunikációra az angyalok nyelvét használjuk, azt meg érted. 

- Ne, várj. Ne ilyen gyorsan, még annyi kérdésem lenne hozzád!

- Sajnálom, Matt, de sürget minket az idő, nem lehetek most hozzád kegyes, hiszen parancsot kell tejesítenem. Így is lassan kifutok az időből. Hallgass végig. – Egy kis szünetet tartott, hogy meggyőződjön azon, tényleg hallom-e, amit mond, vagy nem érdekel. – Fontos dolgok ezek, te is tudod, ha nem, majd rájössz. Tudnod kell, hogy még egy égi ember se juthatott el oda, ahova majd téged viszlek. Kivételes vagy, ezt tartsd észben. Hogy úgy fogalmazzak, attól a pillanattól, hogy belépsz a mennybe, már nem leszel ember. A tested megtartod, de felemelkedsz, átalakulsz, láthatóan nem, természetesen, abba inkább ne menjünk bele, elég komplikált lenne elmagyarázni és hosszú is. – Újabb szünet következett, majd folytatta. – Tiszta fejjel és lélekkel kell, hogy belépj oda, nem lehet semmi rossz benned. Zárj ki minden gondolatot, ne aggódj, ne legyél ideges, ne félj, engedd, hogy magával vigyen a történések hulláma, máskülönben kizárod magadból a jót és nem láthatod meg a valóságot. 

- Ezt mégis hogy? Hiszen már most rettegek! Ezt nem tudom csak úgy kikapcsolni!

- De kitudod, eleinte koncentrálnod kell eléggé, de utána hidd el, menni fog. Csak találd meg a lelki békéd, gondolj valami szépre, valami igazán boldogra, bármi, amit szeretsz, és hagyd, hogy az az érzet eltöltsön, és ne engedd el! Fogd jó szorosan, bármi történik is ne engedd, hogy kizökkentsen, utána már nem fogod észrevenni, hogy eltűnik minden gonoszság belőled. 

- Tudom, nem szabad kérdeznem. – Most én fordultam el tőle és újra a lemenő Napot néztem, mintha egy centit se mozdult volna. Ugyanolyan izzó, nagy gömb, mégis annyira szép, meleg és nyugtató. Van egy olyan rossz érzésem, hogy most fogom ezt utoljára így látni. Miért van az, hogy még erről a kis dologról is Lili jut eszembe és a hangja, az, ahogy nemrég még kétségbeesetten hallottam tőlem pár méterre. Ha csak egy kis jelet is tudnék neki küldeni innen, hogy rendben vagyok, bízzon bennem, nem lesz semmi gond. De tehetetlen vagyok, és ez megőrjít! – Csak egyetlen egy kérdésemre válaszolj, kérlek! Lilit látom még? – Nem mertem megfordulni, hogy lássam az arcát, csak a választ akartam hallani.

- Ez csakis rajtad múlik. – Várt. Nem mondott semmit, tudta, hogy most ez így a legjobb. Hagyni, hogy egy kicsit lenyugodjak és visszatérjek önmagamhoz, majd pár másodperccel később hallottam, szárnya hogy nyílik szét és ereszkedik a magasba.  – Matt, sajnálom, indulnunk kell. 

- Rendben, gyerünk. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés