|
24. Ajánlat
2011.05.05. 19:20
- Üdvözöllek, idegen! – járta körbe az ürességet a mély hang. – Nyugodtan felállhatsz. – Jól halottam? Ránéztem, majd ő vissza rám, elmosolyodott, és intett a kezével. Komolyan gondolta. Úgy tettem, ahogy kért, majd vártam tovább. – Angyalaim, menjetek utatokra. – Gabriel meglepődött, Isten felé fordult, majd újra rám nézett, végül beletörődött az akaratba és szárnyat bontott.
Matt:
Repültem. Mintha a semmiben éreztem volna magam, mégis, olyan kellemes érzés volt. Egyáltalán nem féltem, sőt tudtam, hogy semmi bajom nem eshet. Minden rendben lesz.
Hatalmas fényesség vett körbe, nem láttam semmit. Olyan érzés volt, mintha egy kar megfogott volna és lassan emelt volna felfelé. Ilyen lenne, mikor valaki a mennyország felé halad? Nem is rossz érzés. Csak jó érzések vesznek körül, minta mindent tudnál előre és nem lehetne meglepetést okozni neked. Érdekes és fura, de kellemes. Talán ez a három szó, amivel le tudnám írni, hogy mi is az, amit most érzek és tapasztalok egyszerre.
Egyszer csak véget ért ez az utazás, gyorsabban, mint gondoltam. Tulajdonképp olyan volt az egész, mintha csak egy másodperc lett volna, hogy odaérjek, ahova kell. Mégis olyan volt, mintha egy megtisztulási folyamaton mentem volna végig.
- Megérkeztünk. – Michael komoly hangvétele ébresztett fel ebből az álomképből. Észre se vettem, hogy mindvégig mellettem volt.
Hirtelen nem tudtam felfogni, mi is történik. Ugyanolyan fényességet láttam, mint ezelőtt, majd Michael lassú lépteket tett előre. Követtem, mi mást tehettem volna? Akkor tűnt fel, hogy felhőkön megyünk. Fura érzés volt. A tudat, hogy tulajdonképp szinte a semmin lépkedünk, de mégsem esünk le, egyáltalán nem aggasztott. Mintha teljesen kicseréltek volna. Lehet, erről beszélt nekem Michael. Észre sem lehet venni, hogy mennyire átalakulnak az emberi érzések, csak akkor, ha nagyon figyelsz és összehasonlítod azzal, amiket eddig megtapasztaltál. Egyre beljebb haladtunk, a fényesség egyre élesebb lett, mégis egyre tisztább, és már kevésbé zavarta a szememet. Lassan a ködfelhőkből hatalmas oszlopok rajzolódtak ki. Felnéztem, próbáltam a végüket meglátni, de elnyelte a felhőhalmaz, mintha a végtelenbe futottak volna. Majd leléptünk a felhőkről hatalmas, fehér márványkövekre, amik egy lépcsőhöz vezettek és egy kapuhoz. Még mentünk pár lépést, majd Michael megállt és körbenézett.
- Itt vannak – suttogta.
- Kik? – Nem értem miről beszél, körbenéztem, de nem találtam senkit a közelünkbe. Csak a nagy fehérség, ennyi. Velem van a baj, hogy nem látom, amit ő, vagy nem sikerült teljesen kizárnom a külvilágot és nem veszem észre azt, amit kellene? – Elmondanád, hogy miről beszélsz?
- A többiekről – biccentett a fejével az egyik oszlop felé. – Te nem láthatod őket, mert nem akarják, megfigyelnek téged.
- Miért?
- Egyrészt felmérik az erődet, és hogy veszélyes lehetsz-e. Másrészt szörnyülködnek, hogy egy ember ide betehette a lábát. Az Urunk ezzel nagy kockázatot vállal, sokan tiltakoztak is ez ellen a döntés ellen, és próbálták meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem mentek vele semmire, meghozta a parancsot és azt nem lehet megszegni.
- Te mégis megszoktad.
- Nekem se lehet.
- Mégis volt már rá példa a történelemben. – Legalábbis sok történet ír a nagy Michael arkangyalról és cselekedeteiről. Meg kifaggattam pár misztikus lény barátomat, mit tudnak róla. Jól van, az is igaz, hogy most kamuztam, de erről neki nem kell tudnia.
- Van, hogy az álmát kell teljesítenünk, azt meg néha úgy lehet, ha ellenszegülünk neki. De most nem az én történelmem miatt vagyunk itt, hanem a tiéd miatt. Mutatkozzatok, ti gyávák! – Hangja körbejárta a fehér ködöt, mintha visszhangzott volna. Amit eddig nem láttam, az most a szemem elé tárult. Az oszlopok mellett sok-sok teremtmény sorakozott, mind engem fürkészet. Hirtelen annyian lettek, hogy teljesen körbezártak minket. Csönd volt, zavaróan csendes volt mindenki, még Michael sem szólt, csak figyeltek, én meg őket. Majd hirtelen mindenki elkezdett ordibálni. Voltak, akik sikítással jelezték nemtetszésüket.
- Állj! Csendet! – förmedt rájuk Michael.
- Te!
- Az ember, akit démon szállt meg! – jött az ordítás a jobb oldalról. Nem láttam ki volt, de éles hangja az emlékeimbe ivódott.
- Hogy kerülhet egy ember közén?
- Mit keres a mennyben? Nem itt a helye! – Hirtelen mindenki ellenszenves lett. Senkinek nem tetszettem, ki akartak űzni innen. Megpróbáltak utánam nyúlni és elrángatni, mintha zsákmánynak tekintettek volna. Egy hülye játszma, akiben az nyer, aki hamarabb elkap.
- Elég legyen! Ti mind, Isten teremtményei, hallgassatok! – Dühösnek látszik, pedig itt nem lehetne, vagy ő mégis? Őrá más szabályok vonatkoznak, itt mindenkire más és más? Már nem értem, hogy mi folyik itt. Egy ideig nem szólalt meg, megvárta, míg a többiek hátráltak és elhallgattak. – Hogy mertek felszólalkozni? Előttem! Hogy mertek minket hátráltatni? Nem értelek benneteket! A jóság képviselői vagytok és most úgy viselkedtek, mint az emberek! Mindenki menjen a dolgára! Küldetésem van, véghez kell vinnünk. – Eltűntek. Hirtelen mindenki köddé lett. Michael sóhajtott egy nagyot és újra megindult a fehér márványlépcső felé.
- Ne haragudj, ha közbeszólok, de nem ezt a reagálást vártam.
- Még ők se tudják, hogy reagáljanak a jelenlétedre. Hisz’ meg kell értened, eddig ez a hely csak a mennybéli teremtményeké volt, ha mások betekintést is nyertek ide; nem úgy, mint te, hisz’ te hús-vér valóddal vagy itt, nem szellemileg. Azzal, hogy az Urunk idehívott, egy lettél velünk, és ez kicsit furcsa nekik, szokatlan. Hogy mondjam el, hogy érthető legyen? Ember vagy, földi teremtmény, eddig ekkora hatalmat még nem kapott senki közületek. Mondjuk, még én sem tudom, mi folyik itt. Majd most minden kiderül. – Ismét köd terült el előttünk, majd nyílt szét, mintha egy ajtó lenne. – Gyere, kövess engem. Ne csinálj semmi hülyeséget! – suttogta halkan.
Lassan lépkedtem előre, míg ő magabiztosan mozgott ebben a sűrű ködben. Én nem láttam semmit, még Michaelnak is csak az árnyékvonalai követtek, pedig egy percig se tért ki mellőlem. Körülbelül egy percig volt így, majd kezdett foszlani a köd, míg el nem tűnt hirtelen. Akkor vettem észre, hogy egy félkör közepén álltam meg. Előttem egy hatalmas, fából készült trónon ült egy alak. Ahogy rávetődött ruhájára a fény, az megvilágította az egész teret. Távolról fehér selyemnek tűnt, de mintha annál sokkalta drágább, nemesebb anyag lett volna, földihez nem fogható. Körülötte öt szárnyas lény ült, szintén fa trónon. De ezek sokkalta kisebbek voltak, nem voltak úgy megmunkálva, mint az övé, mégis káprázatosan szépek voltak. Az egyik szárnyas lénnyel már találkoztam, nemrég az erdőben, Gabriel volt az. Ő rögtön Isten bal oldalán ült. A jobb oldalon viszont üres volt a szék. Michael előrelépett, szárnyai hátán hevertek, mélyen térdre rogyott, majd helyet foglalt. Teljes lett a félkör, ott volt mind a hat arkangyal.
Mindenki engem nézett. Kutatott. De az ő szemükben mást láttam, csodálatot és érdeklődést, kivéve Gabrielében. Őbenne volt egy kis ellenérzet. Teljes zavaromban csak álltam ott némán. Egyáltalán, hogy lehetne Istent megszólítani? Vagy várnom kéne, hogy ő kezdeményezzen? Mit kéne csinálnom? Mondjuk, lehet, nem ártana azt tennem, amit Michael, talán beválna. Előreléptem, letérdeltem, kezemet átkulcsoltam a térdemen, fejemet pedig ráhajtottam.
- Üdvözöllek, idegen! – járta körbe az ürességet a mély hang. – Nyugodtan felállhatsz. – Jól halottam? Ránéztem, majd ő vissza rám, elmosolyodott, és intett a kezével. Komolyan gondolta. Úgy tettem, ahogy kért, majd vártam tovább. – Angyalaim, menjetek utatokra. – Gabriel meglepődött, Isten felé fordult, majd újra rám nézett, végül beletörődött az akaratba és szárnyat bontott. Nem erre számított, de senkise, ahogy megfigyeltem a többiek arcát, de szót kellett fogadniuk. – Kicsit nehezen fogadták az akaratomat – nézett mélyen a szemembe. Mintha belém látna. Igaz, ő mindent tud. Lassan felemelkedett hatalmas trónjából, fehér leple lehullott, lengén, de követte fordulatát. Mezítláb indult meg előre. – Kérlek, kövess! - intett egyet jobb kezével, majd minden bútor köddé vált. Ezt hogy csinálta? Ah, ezek a hülye kérdéseim, mégis, hogyan csinálhatta volna, hiszen ő bármire képes.
Elindultam utána. Féltem annyira közel menni, mégis megvárta, hogy odaérjek mellé. Együtt haladtunk valamerre. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé. Fehér leple annyira hosszú volt, hogy két kezével felemelte és kicsit hátratartotta. Járása kecses volt, mindvégig előre nézett, se rám, se le, mintha ő teremtette volna az alattunk lévő ködöt. Ki tudja, lehet, tényleg így van. Körülöttem ugyanúgy fehér füst imbolygott, nem láttam még az orrom hegyéig se, így alkalmam nyílt kicsit jobban megvizsgálnom a mellettem haladó alakot. Az volt a különös az egészben, hogy semmi fura nem volt rajta. Azt az egy dolgot kivéve, hogy iszonyatosan magabiztos volt. Semmilyen különös dolog rajta, mint például szárny, glória, korona vagy fényesen díszített ruha. Egy átlagembernek tűnő alak sétált nyugodtan mellettem. Talán arra vár, hogy én mondjak valamit, de mit? Mégis most mi lenne a helyes mondat? Hova tartunk? Miért vagyok itt? Miért pont én? Mit is akarnak ezek után tőlem? Mi lenne a helyes kérdés?
- Nem tudod, hogy mit keresel itt, igaz? – állt meg hirtelen, tekintete még mindig a semmibe meredt. Előttünk a nagy fehérség. Majd felemelte jobb kezét, legyintett vele egyet és a fényesség eltűnt. Szépen lassan minden kitisztul előttem. Gyönyörű szép kék szín tárult elém, mintha az ég lenne. – Ez itt a világom. A te világod. Mindenkié – mutatott lefelé. Mindvégig felhőkön gyalogoltunk és onnan néztünk le. Olyan apró volt minden, de nem féltem, egyáltalán, tudtam, hogy biztonságban vagyok. Minden olyan szép volt, csendes, mármint semmi emberi zaj, csak egy kis szél, néhány alattunk repülő madár. Iszonyat jó érzés volt, leírhatatlan. – Számtalanszor jövök ide. Keresek egy felhőt, amin töprenghetek. – Háta mögött keresztbe tette a kezét.
- Min szokott gondolkodni? – Hogy tegyek fel neki kérdést? Egyáltalán megszólalhatok?
- Rajtatok. Fogalmatok sincs, hogy mekkora hatalmat adtam a kezetekbe. Az ősötök kezébe. Valahol téves a művem, mégis van benne valami tökéletes. – Hirtelen olyanná vált, mint aki megbolondult. Le-föl kezdett el járkálni, kezével néha ide-oda hadonászott, gondolatai teljesen átvették az irányítást felette. – Ha találok bennetek valami hibát, akkor is mindig van, ami ellensúlyozza. Olyan kevesen cselekedtek jót. – Egyet lépett, majd előttem volt, tekintete az enyémbe fúródott, szemei szinte izzottak. Kutatott. – Te vagy az első ember itt. Te vagy az első ember, akivel ezt megosztom. Szerinted érdemleges vagy erre?
- Nem tudom. – Iszonyat közel volt hozzám. Kék szemei csak úgy pásztázták az arcom rezzenéseit. Elemzett. – Ha itt vagyok, akkor valamilyen szinten elnyertem egy bizalmat. Valami olyat tehettem, ami felkeltette az érdeklődést. Az, hogy megérdemlem-e. Sosem kértem ezt. Csak tettem, amit kellett, ami a feladatom volt.
- Az nem volt a feladatod, hogy állítsd meg a gonoszt. Csak hogy vegyél részt benne. – Újra hátralépett.
- Micsoda? Hisz’ én azt hittem…
- Tévesen hitted.
- De hisz’ mindvégig azért képeztek, hogy a gonosz ellen harcoljak és legyőzzem őket.
- Igen. Michael a legjobb harcosom, mindig a legjobbat teszi. A feladata most csak az volt, hogy kiképezzen téged. Vártuk, hogy majd mit teszel. Figyeltelek, amióta csak megszülettél. Jó lélek vagy, mindig is kiszámíthatatlan voltál, persze jó értelemben. – Elhallgatott és elfordult. A lenti világot nézte. Miért érzem úgy, hogy most gondot jelentek? - Tudod, hogy miért hívattalak ide?
- Nem, fogalmam sincs. – Már végképp nem értek semmit.
- Kíváncsi vagyok rád. Kíváncsi vagyok arra, hogy állnád meg a helyed a mennyben. Milyen lennél itteni harcosként. Olyat ajánlok fel neked, amit eddig egyetlen embernek sem. – Tekintete élesen belefúródott a szemeimbe. Olyan volt, mintha azt mondaná, hogy nemleges választ nem fogadok el. Próbálta kihangsúlyozni, mennyire komoly lesz az, amit mond, és készüljek fel rá, hogy majd mennyire megdöbbentő lesz és egyszeri, mégis valahogy előre tudom, hogy amit hallani fogok, nem fog tetszeni nekem. – Sokan szeretnék azt, amit te most megkaphatsz, csak annyit kell mondanod, hogy igen, akarom. – Várt. Csöndben.
- Mi lenne az?
- Hmm, az emberi kíváncsiság. Ha angyal lennél ilyet nem éreznél. – Megint elmélyült a gondolataiban. Néha úgy viselkedik, mint egy szenilis öregember. – Felajánlom neked, Matt, hogy a katonáim közé tartozz. Te lennél az első és egyben az utolsó arkangyal, akit utólag teremtek meg és teszek halhatatlanná.
- Mi? – Hirtelen összezavarodtam. Oké, most már végképp nem értem, hogy mi a fene van.
- Gondolj bele – lépett közelebb –, mennyi csodát vihetnél véghez! A legnagyobb angyalaim közé tartozhatnál! Ugyanúgy kiképezhetnél másokat. Megmutathatnád, hogy milyen tehetséges vagy!
- De akkor mi lenne az eddigi életemmel? Mi lenne a barátaimmal? Lilivel? – Hirtelen minden emlék, minden velem történt dolog, fájdalom, öröm, bánat, kín, újra felrémlett. Pillanatok alatt pergett le előttem az életem. – Ezt nem tehetem meg velük.
- Hmm. – Hátrébb lépett. Hosszú fehér köpenyét megfogta, majd keresztbe tette a kezét és hátat fordított. Egy apró világra nézett le. – Ezek csupán emberi érzések, amik elmúlnak. Ez a család, ezek a barátok, amiket te azoknak nevezel, eltűnnek. Porrá lesznek mind. Itt ez nem örök. Csak egy állomás a hosszú útból. Viszont az, amit én kínálok neked, igaz és mindörökké fog létezni. Itt örök barátokra és családra tehetsz szert, akik nem hagynak el téged.
- De!
- Nincs de. Itt nincs. Ha angyallá válsz, megváltozol. Nem lesznek kétségeid, félelmed, a legfőbb célod a legjobb jó lesz. Neked kell döntened, még egy esélyed nem lesz. Adok neked egy kis gondolkodási időt, földi életben pár napot. Csak hogy tudd, nem élheted le az élted. Most vagy soha.
- Köszönöm.
- Ne köszönd. Michael! – Nem fordult meg. Mindvégig az alattunk lévő világot kémlelte. Majd a semmiből egy szárnyas lény érkezett.
- Szólított, Uram.
- Vidd el Mattet. Beszélj vele, mutasd meg neki a jelenét, és azt, hogy milyen lenne, ha a katonám lenne.
- Igenis, Uram.
Fel se fogtam, mi történik. Minden eltűnt előlem, csak a fehérség vett körbe.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó