Egy borús csütörtök reggelen kezdődött minden, Los Angelesben. Mint minden reggel, most is a szokásos teendőim végeztem. Elmentem a mosodába és leadtam a szennyesem. Mondtam Emilynek, hogy most csak kedden tudok jönni a ruhákért. Emilyvel a kapcsolatunk igen nehezen kezdődött, de mára igen jó csevegő társak lettünk. A mosoda után leadtam a leveleket a postán, amit olyan sokáig írtam szeretett rokonaimnak. Évente kétszer, ha beszélek a mamámmal, de kárpótolnak érte a hosszú levelek, amiket ilyenkor küld nekem. Utána megvettem az újságárusnál a napilapokat, hogy le ne maradjak a legfrissebb hírekről. Itt kezdődött minden. Pont az aprókat raktam el a pénztárcámba, mikor egy váratlan pillanatban valaki megállt előttem. Bevallom nem mértem még így végig senkit, de őt igen. Koptatott farmer volt rajta, amelyet egy különleges barna bőr öv fogott meg, hogy véletlen se csússzon lejjebb, mint amennyit lehetne. A szemeimet itt nem tudtam megállítani és feljebb hallattam. Fekete póló volt rajta, ami csak úgy simult az izmos felső testén. És mikor azt hittem, hogy ez minden, feljebb vittem rajta a tekintetem és mélyen belenéztem égkék szemébe, ami váratlan mosolyt csalt ki belőlem.
- Szia! - szólított le. Gondolom, nem tudott ellenállni nekem, nem mintha bármi tudatos cselekvést produkáltam volna érte. – Meg tudnád mondani hány óra van? – Hát nem éppen erre a kérdésre számítottam, de ez is megteszi.
Nem tudtam mit válaszolni rá, teljesen megdermedtem, mert mindenféle hülyeségek kezdtek el cikázni a fejemben, amiket egyszerűen nem tudtam sehogy sem leállítani. De tudtam, hogy nem maradhatok néma, valamit mondanom kell. És minél tovább néztem, annál ismerősebbnek tűnt. De honnan? Valahol már találkoztam vele.
- Persze, pontosan nyolc óra van.
- Köszönöm, akkor még van időm. Véletlen otthon hagytam az órám, ráadásul a telefonom is lemerült. Szóval egy kis káosz uralkodik most nálam – válaszolt. Kicsit zavart volt. A kérdés az, hogy tőlem, vagy tényleg a helyzetétől.

Megkapta a kérdésére a választ, de mégsem indult el, valami őt is ott tartotta. Össze-visszafutottak a gondolatok a fejemben, és nem tudtam, hogy mit is mondhatnék még. De nem akartam elengedni, valamit még akartam tőle. Talán rájönni, hogy honnan is olyan ismerős.
- Bocs, hogy itt csevegek, nem akarlak feltartani, biztos rengeteg dolgod van még! – fürkészte a reakcióm. Nem tartott fenn, én nem mozdultam.
- Semmi gond, nem vagyok késésben.
- Akkor esetleg volna kedved meginni velem valamit? – Próbált rájönni, hogy mit is tegyen, vagy talán valami cselekvésre akart késztetni. De simán el is sétálhatott volna mellettem, de nem tette! Oh, milyen hülyeségeken jár az eszem! Inkább örülnék, hogy egy ilyen helyes srác észrevesz és elhív engem!
- Nagyon szívesen - jött ki végre a számon.
 Az újságárus melletti kis cukrászdába mentünk. Teljes zavarban voltam. Mind a ketten ugyanazt kértük a pincértől, két pohár jegeskávét.
- Elég rossz időnk van ma – állapította meg. Ő kicsit magabiztosabb volt nálam, de egy kicsit érződött, hogy némileg zavarban is van, és ez tetszett.
- Pedig mára jó időt jósoltak – Hát legyen, akkor csevegjünk az időjárásról. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, állandóan azon járt az eszem, honnan annyira ismerős nekem. De egyszerűen nem tudtam rájönni! Ez olyan, mintha valaki mondott volna valamit, hogy mondjam el valakinek, de én, mire arra került volna a sor, elfelejtettem. Őrület!
- Ne haragudj, elfelejtettem bemutatkozni, Dean Wide vagyok. Nemrég költöztem ebbe a városba.
- Én Amy Wood vagyok, és hogy tetszik a város? – Végre valami más is, nemcsak a felhők.
- Jó pörgős, most pont erre van szükségem. Képzeld, a minap összefutottam Justin Timberlake-kel.
- Nem mondod? Jó kis találkozás lehetett. Gondolom, mögötte meg rohant a rengeteg csaj.
- Nem mondom, az volt és igen, természetes, hogy rögtön lerohamozzák. Csak tudnám, mit esznek benne annyian.
- És mikor költöztél ide? – Azt hiszem azt a részt inkább nem kéne neki részleteznem, hogy vajon mit is kedvelnek Justinban a tini csajok.
- Pár napja érkeztem, még elég sok dolgom van, részben azért is vagyok most ilyen hanyag. Amúgy nem vagyok ilyen.
- Gondolom új neked a város.
- Nem, ami azt illeti voltam már itt egyszer-kétszer, a főbb helyeket ismerem, a többi meg majd jön magától! Végül is jó sokáig itt leszek. És te mivel foglalkozol? – emlékeztetett a valóságra.

Hirtelen az órámra pillantottam, ami már háromnegyed kilencet mutatott, teljesen kiment a fejemből, hogy nekem dolgozni kell mennem! Az hogy lehet?
- Ne haragudj meg, de mennem kell, mert a végén még elkések a munkámból.
- Oké.
- Kösz a kávét! – szedtem gyorsan magamhoz a cuccaimat.
- Ugyan, remélem, még találkozunk valamikor!
- Én is! – Többre már sajnos nem volt idő, gyors léptekre kapcsoltam, hogy mihamarabb elérjem az autómat.

Miután elváltunk Deannel, csak a munkahelyen vettem észre, hogy napfényben pompázott az egész város.
Elég haragos volt ma rám a főnököm, de hát megértem, én is haragudtam volna, hisz nem tudtam dolgozni, mivel egész álló nap csak a Deannel való beszélgetés járt az eszembe. Na jó, ez hülyén hangzott. Inkább igaz az a rész, hogy maga a személyisége, vagy a sármja ejtett rabul, mint az a pár szó, amit váltottunk.
Elég gyerekesnek tűnik, de mióta a rendezvényszervezői szakmába léptem, elég kevés időm volt magamra. Pedig most egy nagy projecten dolgozom, amit nem lenne szép elbaltáznom. Bár ez nem jellemző rám. Rengeteg partit, esküvőt, zsúrokat rendeztem már, és huszonhárom éves létemre a legjobbak között van a nevem. A legjobbakkal és a legnagyobbakkal találkozhattam, és engem szoktak megbízni a még feltörekvő bandák bulijaival, akikért tini csajok ezrei rajonganak pl.: Jonas Brothers, de ami a legklasszabb volt, hogy az én kedvenc csapatomnak, a Nickelbacknek is rendeztem már partit. És ebben az volt a pláne, hogy maga Chad Kroeger kért fel rá, miután látta, hogy a haverjának milyen pompás kis bulit raktam össze.

Este, mikor hazaértem, összedobtam egy vacsorának mondható valamit. Ideje lenne, hogy megtanuljak főzni, de mikor hozzákezdenék, inkább ott hagyom, és azt mondom, majd legközelebb. Inkább bekapcsoltam a tévét. A kedvenc sorozatom ment benne, de nem érdekelt. Miután elvégeztem a teendőim, inkább megpróbáltam aludni ez után a fárasztó nap után, de nem sikerült. Állandóan azon járt az eszem, vajon látom-e még Deant. Vajon lehetek-e olyan szerencsés, hogy tök véletlen összefussak vele? Ugyan, túl nagy ez a város ahhoz. Nem is tudom, miben reménykedek. Mondjuk, álmodozni szabad és remélem, hogy az én álmomban benne lesz!

Olyan ideges voltam péntek este, mint még talán soha, még enni sem tudtam. Semmi sem kötött le, csak a szombaton járt az eszem. Ugyanis szombaton délután kettőkor adják át a díjat az év rendezvényszervezőjének, a Music Centerben, és én is jelölt vagyok.
A vekker csörgése ébresztett reggel hét órakor. Szombaton sosem kelek korán, általában dél körül kászálódok ki az ágyból, de ez a mai nap fontos számomra, vagy inkább a karrieremnek. Pedig nem erről álmodoztam. Jó, oké, nem panaszkodom, mert szuper életem van, mindent megvehetek, és olyan sztárokkal dolgozhatom együtt, akikről sokan csak álmodoznak. De nem ez volt a szívem vágya. Kiskorom óta énekes akartam lenni, mert ez az, ami valóban boldoggá tesz, hogy miért, azt néha én sem tudom. De van a zenének egy különös hatása rám. Egyszóval én sem gondoltam, hogy itt fogok kilyukadni, és hogy az álmom a szőnyeg állá lesz seperve. De így alakult.

Elkezdtem készülődni, most a szokásosnál jobban kell kinéznem, úgyhogy erre az alkalomra direkt vettem magamnak egy kék mini ruhát, amibe beleszerettem, mihelyst megláttam, és egy hozzá illő tűsarkút. ( Ja, tudni kell rólam, hogy megőrülök értük. Hogy mért, én sem tudom, talán mert elég alacsony vagyok, mindössze százötvenkilenc centiméter és még magas sarkúban is alacsonyabb vagyok a többieknél. De ez engem nem zavar.) Még elugrottam Markhoz is, ő a fodrászom és a legjobb haverom is. Markról tudni kell, hogy meleg, és vannak, akik ezért elítélik, de az istenért, szabad országban élünk! Én nagyon bírom, kicsit fura egy fazon, de ha baj van, ő mindig ott van.
Délután egyre teljesen kész is lettem, nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen hamar elkészülök. A fejemben kicsit hosszabb ideig tartott, de a lényeg, hogy tetőtől talpig készen állok. És  már csak percek kérdése és kiderül, vajon megérte-e annyit gürizni. A cég, amely rendezi, ezt az évi gyülekezőt a jelölteknek mindig küld limuzint, így a külön bejáratú sofőröm és a kocsi már kint várt a fodrászat előtt. Úgyhogy elköszöntem Marktól, és beszálltam a limuzinba. Full elegáns volt az egész, úgy éreztem magam, mintha Hollywoodi sztár lennék, még behűtött pezsgőt is kaptam.

Amikor kiszálltam az autóból, rajongók ezrei rohamozták meg a kocsit, a testőröknek kellett egy kis utat törniük, hogy ki tudjak szállni a kocsiból. Mindenki a nevemet ordibálta.
- AMY! AMY! ADNÁL EGY AUTOGRAMOT?
- AMY! CSINÁLHATOK EGY FOTÓT?
De a keze gyorsabban járt, mert mire kimondta, le is fényképezett. Majd elindultam a vörös szőnyegen, hogy kimentsem magam, és hirtelen elém ugrott egy riporter.
- Amy, mi a titka a sikerének?
- Ha elmondanám, nem lenne az!
A testőr észrevette, és rögtön el is távolította előlem, de ahogy közelítettem a bejárathoz, egyre több volt a riporter és egyre több vaku kattant. Az egyik pont szemből, és ez térített vissza a valóságba. A kocsi hirtelen megállt, és csak most vettem észre, hogy az egész csak az én fantáziám volt. Annak is elég valóságos!
A sofőr kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Amikor kiszálltam, nem vártak őrült tinik, akik a nevem kiabálják, egy-két riporter volt csak, illetve a vörös szőnyeg. Rájöttem, hogy nem a legújabb lemezem debütálása miatt vagyok itt, hanem a munkám miatt, ami valamiért elszomorított, pedig ünnepelnem kéne a mai napot.
Mikor bementem, egy kedves lány, aki az ajtónál fogadta a vendégeket, megkérdezte a nevem, majd megmondta, hova kell ülnöm. Még mielőtt leültem volna az asztalomhoz odamentem a külön erre az alkalomra felállított bárpulthoz, és kértem egy alkoholmentes koktélt. Éreztem, hogy egy kicsit a fejembe szállt az az egy üvegpezsgő, amit a limuzinban ittam meg. Nem hiába kezdtem kicsit inogni, hiszen még nem ettem semmit, mondjuk, amúgy sem bírom az italt, de most úgy voltam vele, hogy kivételes alkalom ez mai és megengedhetem magamnak. Persze nem a berúgást!
Amikor megfordultam nem hittem a szememnek, Dean állt velem szemben.
- Hát te mit keresel itt? – lepődtem meg. Ez megint egy valóságnak tűnő képzelgés lenne?
- Szia! – szólalt meg azon a mély és mégis harsány hangján - A díjátadó előtt lesz egy táncbemutató, aminek én voltam a koreográfusa, azért vagyok itt. És te?
- Én az egyik jelölt vagyok.
- Nem mondod?
- Képzeld, még én is alig hiszem el!
- Gratulálok!
- Kösz, de ezt majd akkor, ha megkapom a díjat.
- Majd akkor is kapsz. Na és ideges vagy? – A mosoly az arcán tőlem is kicsalt egyet, ismét. Olyan, mintha egy pozitív bomba venne körül.
- Ideges? Az nem kifejezés – Főleg most már, hogy itt vagy. Tettem hozzá gondolatban.
Miközben beszélgettünk, oda értünk az asztalhoz, ahol ülök. - Ide ülsz hozzám?
- Jó lenne, de nekem a színpad mögé kell mennem. Szeretném, ha minden rendben lenne a műsorral kapcsolatban.
- Oké, akkor majd még beszélünk.
- Persze, és sok szerencsét – Elmosolyodott és elment.
Leültem a többi jelölt közé, akiket csak látásból ismertem. Hiszen mi inkább rivalizálunk a másikkal, mint barátkoznánk. Bár van az ellenkezőjére is példa, főleg, ha az illető férfi. De mi, csajok, inkább tépnénk egymást. Nem nagyon találtam a szavakat és nem is volt kedvem az ellenfeleimmel csevegni, főleg nem a mellettem ülő Claire-rel. Úgy nézett rám, mint valami földönkívülire, rendesen megijedtem tőle. Inkább nem figyeltem rájuk, vártam, mikor jön Dean produkciója. Érdekes, eddig nem éreztem magam idegesnek, de most, miután itt láttam Deant és beszélgettünk, a gyomrom föl-le járkál. Úgy érzem ez az utolsó koktél nem kellett volna, de nem tehetek róla, ezt váltja ki belőlem. Csak tudnám, hogy mivel!
 Végre! Észre sem vettem, és már a műsorvezető, akit Kathrine-nek hívnak, amint kiderült a bemutatkozásából, mert erre szerencsére még tisztán emlékszem, a művészeti iskola táncosait hívta be a színpadra. Meglepetésemre Deant is a színpadon találtam, pedig úgy emlékeztem, hogy azt mondta ő csak a koreográfus lesz. Rosszul figyeltem volna, és már a szavakat is összekutyulom? De a látvány mindent felülmúlt, olyan magabiztosan állt ott, nem érdekelte a tömeg, a külvilág, csak táncolt. Ezt nagyon irigylem tőle, én ilyenre nem vagyok képes. Úgy érezte az ember, mintha a színpad lenne az otthona. Lenyűgöző volt, de nem csak ő, hanem a társai is. Fergeteges egy műsort adtak elő, még órákig elnéztem volna, de vége lett és jött a műsor fő célja. Ettől már kevésbé éreztem jól magam. Te jó ég, vajon mi lesz, ha engem hívnak ki, mi is volt a szövegem? Pedig reggel direkt újra és újra elmondtam a tükör előtt, amitől tisztára hülyének éreztem magam. Mondjuk, csak én voltam ott, hál’ isten. De mégis minden egyes szó kiesett a fejemből, nem emlékszem semmire! Ráadásul a kezem is remeg, mint valami alkoholistának, aki nem jut piához, pedig az már van bennem bőven. Közben Kathrine a színpadra hívta a tavalyi év győztesét, Ashleyt. Ő fogja kihirdetni a győztest és ő adja át a díjat is. Azért jó, hogy emlékeztetik az embert arra, ki volt a győztes, nehogy véletlen elfelejtse az ember.
     -   Üdvözlök mindenkit! - szólalt meg végre Ashley – Tudom, mit éreztek most, nemrég én is pont ilyen izgatott voltam, mint amilyenek most ti lehettek. Legalábbis remélem. - Bla-bla-bla! Kit érdekel?
- Nos, nem húzom tovább az időt - Na, végre! - És a győztes nem más, mint Amy Wood!
- Hé, menjél már! – szólt rám a mellettem ülő Haley, de én még mindig értetlenül meredtem rá. - Menjél már! – Szinte üvöltve förmedt rám.
Nagy nehezen eljutott az agyamig, hogy mi is van, és sikerült a lábaimat arra kényszeríteni, hogy végre kiegyenesedjenek és fel tudjak állni. Szerencsésen feljutottam a színpadra és átvettem a díjat. Eddig minden sikerült, viszont a beszéd nem maradhat el, úgyhogy valamit ki kell magamból sajtolni.
- Nos, mit is mondhatnék. Bevallom, csak álom volt a számomra, hogy talán engem ér ez a megtiszteltetés, és ez most valóra vált. Rengeteg idővel és sok lemondással járt ez, de most úgy érzem, hogy ez a díj mindent pótol. Hálás vagyok mindenkinek, aki hitt bennem és mellettem volt. Köszönöm!
A lábam egyre jobban remegett és alig tudtam őket irányítani. Lefele menet a színpadról majdnem el is vágódtam, de szerencsére a reflexeim nem kapcsoltak ki, úgyhogy sikerült mindent elsimítanom és senki sem vette észre a szerencsétlenkedésem.
 Mikor azt hittem, hogy több száz kézfogás, jó kívánság, sok sikert és hasonló jókívánságok után vége lesz, és végre megkereshetem Deant, jött a legrosszabb. Hirtelen előttem állt a legádázabb ellenségem, Vanessa.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés