- Nos, meg is érkeztünk! – csukta be a kocsi ajtaját Dean, miután kiszálltam. Meg kell hagyni nagyon udvarias és ez tetszik, a mai világban elég ritka, ha kedves is az illető, amellett, hogy ennyire jóképű. És mind emellett nincs elszállva magától úgy, mint az itteni pasik.
Már délután négy óra körül lehetett. Az ég kicsit vörösen izzott és a levegő is kicsit hűvösebb volt már, de pont így volt kellemes. Persze nem voltunk egyedül, ugyanis ez Los Angeles legszebb panorámaútja. Rengeteg turista jár erre, hisz gyönyörű kilátás nyílik innen a városra. Mivel a kocsi rögtön ott volt a megállónál, így rá ültünk mindketten és innen leskelődtünk. Néztük, hogy a nyüzsgő város mennyire elenyésző, és hogy csak kevesen állnak meg gyönyörködni a szépségeiben. Mindenki halad valamerre. Főleg a hírnév és a siker felé, legalábbis a legtöbben azért jönnek ide, vagy azért élnek itt és csak kevesen jönnek ide azért, mert tényleg káprázatosan szép város. Engem mindig rabul ejtenek a hatalmas, égbe nyúló pálmafák, a naplemente az óceánnál, a mindig meleg idő és a város színessége. Persze ez sok mindenkit nem érdekel, csak az, hogy minél több sztárral találkozhassanak, vagy beleshessenek egy forgatásba, ami mondjuk rendjén is van, amíg nem viszik túlzásba és nem zavarják a munkafolyamatokat. Volt már rá példa. Itt mindenre van.
Mellettünk egy fiatal pár parkolt, szerintem maximum tizennyolc éves lehetett a srác, tizenhat meg a lány. Egyszóval elég fiatalok. Szorosan ölelték egymást a kilátórúdjának támaszkodva és nézték a várost. Gondolom, még kezdetleges stádiumban lehet a kapcsolatok. Látszik, ahogy egymásra néznek, ahogy még puhatolják, hogy a másik milyen érintést szeret. Jól esik őket nézni, de egyben az irigység is elönt, ha arra gondolok, hogy mennyire magányos vagyok ilyen szempontból.
- Ha egy kis nyugalomra van szükségem, akkor ide szoktam jönni – törte meg a csendet Dean, miközben a város fényeibe merült.
- Nem mondani a legnyugodtabb helynek a városban – néztem rá. Figyeltem, hátha tudja, hogy mire gondolok, de arca nem rezzent. – Elég sok turista fordul meg erre nap, mint nap.
- Az lehet, de engem nem érdekel – mondta, miközben rám nézett. – A kilátás az, ami megnyugtat. Meg az, hogy itt sosem találnának meg.
- Miért? – néztem mélyen a szemébe. Annyira őszintének tűnik, egyszerűen ellenállhatatlan. Biztos sok nőt meghódított már ezekkel a szemekkel.
- Mert nem tudják, hogy ide szoktam jönni. Csak te, most már – mosolyodott el. Tekintetét a kezére vitte, majd vissza rám. – És te, hogy vagy? Nyugszik már a gyomrod?
- Mi? – kérdeztem értetlenül. Hirtelen tényleg nem értettem, hogy jön ez most ide.
- Csak gondolom, azért ettél meleg levest, meg láttam is rajtad, hogy nem vagy teljesen jól – Szavai lassan jutottak el az agyamig, mert lefagyasztott a tekintete. – Meg elég lassan és nyögve evősen etted a levest.
- Ja! – fordítottam el a fejem, mert már kezdett zavarni a nézése. Már el is felejtettem, hogy volt valami bajom. Lehet tényleg az a leves tett neki jót, vagy ő? – Nem, már jobban vagyok, kösz! – fordultam ismét vissza és néztem a szemébe. Valahogy nem tudom elengedni a szemeit, vonz, mint egy mágnes.
- És mi a titkod?- kérdezte, majd fordította el hirtelen a fejét. Tisztára olyan volt, mintha ő is zavarban lenne egy kicsit. Ez aranyos, eddig még nem hoztam zavarba férfit.  – Mármint, hogy ilyen fiatalon, ennyire sikeres vagy a szakmában?
- Ami azt illeti, a családi háttér azt hiszem, az a titkom. – Kicsit fájdalmas volt ezt kimondani, de ez az igazság, úgyhogy kicsit nyögvenyelősen kezdtem el a történetem, majd fordítottam én is a fejem a város felé. – Tudod az apám szállodalánc tulajdonos. Így rengeteg befolyásos ember veszi körül, amik persze fogadásokkal és partikkal járnak. – Oda mentem a kilátó széléhez és neki dőltem a rúdnak. Nem tudom, hogy hirtelen miért álltam fel, csak egyszerűen nem tudtam tovább ott ülni, úgy éreztem, hogy a szívem elszáll és vele együtt én is. – Az anyám állandóan ilyen partikat adott. Megállapodások, ismeretségek kötődnek ezeken. Én kiskoromban rengetett segítettem neki, részben élveztem, részben meg, mert segítenem kellett. Így mindent kitanultam, amit csak lehetett, ráadásul befolyásra is szert tettem. – Szorosan mellém jött Dean, szinte már érezni lehetett a keze melegét. Csak úgy kapkodtam a levegő után. Miért van ilyen hatással rám? – Úgyhogy ennek köszönhetem azt, hogy a korom ellenére, ennyire elismert vagyok és jó abban, amit csinálok. – Óvatosan felé fordítottam az arcom és újra találkozott a tekintetünk. Ezek szerint végig engem nézett. Azért érzem, hogy egyre jobban melegem van. El kell terelnem a figyelmem. – És te? Mindig is tánctanár akartál lenni?
- Hát nem egészen – vette el gyorsan a tekintetét, mintha idegesítette volna a kérdésem. Ezek szerint nála is van valami, amiről nem nagyon szeret beszélni. Érdekes, hogy mindkettőnknek a karrierje az, amiről jobban szeret nem beszélni. – Csak, hogy is mondjam, így alakult. Gyerekkorom óta táncolok, ez az életem, mindig is táncos akartam lenni. Éveken keresztül versenyeztem, a legjobbakkal léptem fel, de most kell egy kis nyugi, úgyhogy most már inkább csak tanítom a táncot – fordult vissza és mosolygott rám, de ez inkább csak erőltetett vigyor volt, nem szívből jött. Az szeretné elhitetni velem, hogy ez neki jó így? Oké, inkább így hagyom, nem faggatom tovább erről, majd egyszer, talán.

Majd megint néma csönd lett. Mondjuk, ez már nem volt olyan idegesítő, mint előzőleg. Talán, mert most nem leste, ahogy eszem, csak néha pillantott rám. Igaz, engem is inkább ő érdekelt, nem pedig a város, ahol már tizenkilenc éve élek. Megszoktam a látványát, de most ez tényleg jó és tényleg szebbnek tűnik innen. Valószínűleg, mert velem van Dean is és egy kicsit más szemszögből látom az egészet. De úgy tűnt, hogy most őt is inkább más köti le, vagy más valaki, mint a város, ugyanis most már le sem vette rólam a szemét. Felém fordult és még közelebb jött, a válunk már összeért és szorosan egymáshoz simultunk. Majd megint megfogta a kezem, de most sokkalta erőteljesebben, mintha nem akarná elengedni sohasem és mélyen a szemembe nézett. Szinte már tudtam mire gondol, mit érez, annyira őszintének tűnt a szeme, annyira egynek éreztem magunkat. Ilyet eddig soha életemben nem éreztem. Egyre közelebb hajolt, majd mikor már az orra érintette az enyémet megállt egy pillanatra. A tekintetünk még mindig egybeforrt, a kezeit az arcomra tette és megcsókolt. Először csak lágyan és gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben. Csak hagytam hagy vigyenek az érzelmek, mert nagyon jó volt, amit csinált. Kizártam a külvilágot és élveztem, ahogy átöleli a derekam, azokkal az erős kezeivel, ahogy teljesen hozzá simulok és érzem a szívverését, a levegő vételét, a kellemes illatát. Minden olyan tökéletes volt, a csók, meg ő. És ez nagy szó nálam, mert eddig a kapcsolataim nem sikerültek valami jól. Ráadásul, ilyen jól még senki sem csókolt. Az egész testem bele remegett. És a szívem? Szavakba nem lehet önteni, hogy mit érzett ebben a pillanatban. Ezt az érzést nem akarom elengedni.
 Fogalmam sincs, hogy meddig álltunk ott élvezve a másik ölelését, simogatását. Mikor már végkép nem bírtuk szusszal elszakadtunk egy kicsit a másiktól levegő után kapkodva, de még mindig szorosan egymáshoz simulva álltunk. Biztonságban éreztem magam, miközben öleltem. Ilyen nyugodt, békés még sosem voltam senki mellett. Bár miközben kellemes is volt, a szívem csak úgy dobogott, a gyomrom le- föl járkált, elöntött a forróság. És pont ez volt az, amiért tényleg élveztem az egészet. Ez volt az, amiért ennyire fura volt számomra. A fejemet a mellkasára hajtottam és hallgattam gyorsan dobó szívének kellemes dallamát.
A külvilágból még mindig nem fogtam fel semmit. Csak arra lettem figyelmes, hogy már kezd sötétedni és a napfénye beragyogja az egész várost. Csodálatosan szép volt.

          -    Szívesen így maradnék örökre – mondta, miközben még mindig a karjaiban voltam. Ezek szerint hasonló érzést válthattam ki belőle.
          -    Nem csak te – mondtam halkan. És ezt most teljesen komolyan gondoltam.
Nem figyeltem semmire, csak az illatára, ami teljesen megnyugtatott. Becsuktam a szemem és újra teljesen kizártam a külvilágot.

- Amy! Amy! – szólítgatott egy kellemes, férfihang. 
- Mi az? – kezdtem kinyitni a szemem, de olyan kómás voltam, hogy ez nem nagyon ment. Próbáltam felnézni rá, de a nyakam nem engedte.
- Gyere, hazaviszlek! – mondta Dean, miközben simogatta a hajam hátrafele az arcomból és a kezébe vette az arcom.
- Miért? – Nem tudtam miért akar már haza menni. Én jól érzem itt magam és egy tapotatt sem akarok innen mozdulni.
- Mert elszundítottál a karomban, úgyhogy szerintem jobb lenne, ha lefeküdnél és aludnál egyet! – mondta halkan. – Nem öt perc, mire hazaviszlek.
- De olyan jó itt – mondtam, miközben próbáltam visszabújni a fejemmel a mellkasához.
- Tudom, nekem is. Ne aggódj, jövünk még ide, ha szeretnéd – ölelt át. – De szerintem jobban esne neked, ha az ágyban aludnál egyet. Mégis csak kényelmesebb.
- Honnan veszed?- kérdeztem, de nem válaszolt semmit csak mosolygott, mint szokta. Megfogta a kezem és lassan eltávolodott tőlem, majd a kocsihoz vezetett, már ahogy ment neki. – Gondolom, semmi sem térít le most az utadról?
- Csak szeretnélek haza vinni, hogy kipihend magad - csókolt meg újra, de ez most csak egy rövidke volt.

A hazafele úton próbáltam nem elaludni, de eléggé nehézkesen ment. Arra pillantottam fel néha, hogy megállt Dean egy-egy piros lámpánál, de a többit végig szundítottam. Nem gondoltam, hogy ennyire fáradt vagyok, lehet csak a friss levegő kábított el ennyire, de inkább Dean volt rám ilyen hatással. Majd arra keltem fel, hogy valaki megpróbál felemelni, de annyira kapaszkodok az ülésbe, hogy nem megy neki.

- Mit csinálsz? – kérdeztem kábán. A végén még mindketten megsebesülünk.
- Beviszlek – mondta, miközben kiemelt a kocsiból, végre sikeresen. Csak úgy simán, mint, aki mindennap azzal szórakozik, hogy be ki pakolászza a csajokat a kocsiból. Biztos sokat gyakorolhatta, vagy csak mázli, hogy nem vertem be a fejem.
- Ahhoz kulcs is kellene! – mondtam, majd nagy nehezen előkotortam a táskámból.

Szerencsére sikeresen beértünk a házba, persze Dean nem engedett el, hiába mondtam neki, hogy letehet, tudok én a saját lábamon menni, de nem, ő ragaszkodott hozzá. Mondjuk, élveztem is, hogy bevisz a karjaiban. Nem mindennap hurcolnak el az ágyamig, főleg nem ilyen helyes férfi. Sőt, ami azt illeti, hozzá tudnék szokni. Ráadásul, szerintem még ő is élvezte, hogy így cipelhet és gondoskodhat rólam.

- Feküdj le, aludj egy nagyot és majd holnap hívlak – mondta, miután lerakott. Ennyire sietős lenne neki? Vagy csak már túl sok voltam neki? Igaz, nem szép dolog, ha már elalszok a karjaiban, de ennek az oka csakis a kimerültség.
- Igenis főnök! – egyeztem bele végül. Nem akartam már most akaratoskodni, kibírom én nélküle.
- Hé! – mosolyodott el és csókolt meg megint. Ezt folytathatná egész este, csak egy gond van, bealudnék rajta.
- Kikísérlek! – Oké, azért én nem vagyok olyan lány, aki egyből megadja magát. Nem is gondoltam arra, csak jobban aludnék az ő karjaiban, mint a párnámat ölelve. Amúgy, igenis meg szoktam szenvedtetni a pasikat. Van, amelyik ezt nem tudja elviselni, hogy nem kaphat meg csak úgy és feladja. Na, részben, ezért nem adom meg magam! Ilyenkor látszik meg, hogy mit is akar valójában az illető.
- Nem kell, kitalálok. Tudom merről jöttem be – mondta, miközben egy nevetést próbált visszafojtani. Inkább nem akarom elképzelni, hogy festhetek. – Majd holnap. Szia, jó éjt! – csókolt meg még egyszer.
- Neked is! – Majd nagy nehezen sikerült elengednünk egymást.

Ahhoz képest, hogy indult a reggelem tök jól zárult végül a napom. Rég éreztem magam ennyire jól valaki mellett. Talán még nem is. Az utóbbi pár évem csak a munkáról szólt, hogy minél jobb legyek és elérjem a célom. A magánéletemre meg nem is gondoltam, az valahogy mindig kimaradt és a legutolsó pontnál landolt. Így jó újra végre valaki iránt vonzódni, aki ráadásul irántam is érdeklődik. Reménykedem benne, hogy ezt most nem baltázom el, úgy ahogy általában szoktam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés