Reggel az óra csörgésére ébredtem. Na, ő mindig hű hozzám és pontban akkor csörög, amikor kell. Pontosan reggel fél hétkor kelt, a hétvégéket kivéve. Máskor legszívesebben lecsapnám, vagy a földhöz vágnám. Részben, mert felébreszt a legmélyebb álmomból, hogy munka van, és nem aludhatsz tovább. Utálok korán kelni, sosem szerettem, ha lehet délig lustálkodtam az ágyban, suliba menet is mindig az utolsó pillanatban keltem, nem hiába kedveltek annyira a tanárok. Amíg csak lehet, kiélvezem az ágy melegét, de szerintem ezzel nem vagyok egyedül a világban. Másrészt, tökidegesítő az az állandó monoton csörgése. Tudom, én állítom be az óra csörgését, csak ebben az a pláne, hogy csak erre az egy csörgésre tudok felébredni. Már szinte az összeset kipróbáltam, ami ezen van, de csak egy hang tud felébreszteni. De most örültem neki, hogy kelt és jelzi, hogy új napra keltél kislány! Ma találkozóm lesz, vagy legalábbis egy telefonhívás! Egy telefonhívás? Erre a gondolatra rögtön kinyílt a szemem.
- Egy telefonhívás? – Oké, azért mondhatta volna, hogy körülbelül mikor hív fel, vagy valamit. Majd hívlak. Na, kösz, ez aztán tényleg nagyon sok információ! Kíváncsi leszek úgy is lesz-e, vagy csak ezzel akart lerázni. De miket feltételezek én? Ha nem akarna tőlem semmit, akkor nem csókolt volna meg. Mindegy, nincs időm, most ezen gondolkodnom, munkába kell mennem.

- Gratulálok! – üdvözölt a titkárnőm, Monica, reggel, mikor beértem a céghez. Mint minden reggel most is tejes kávéval és a napi teendőkkel a kezében várt engem.
- Köszönöm! És ez mi? – néztem a díszítésre. Az asztalomra lufik voltak kötve és egy nagy gratulálunk feliratú szalag volt kirakva az ablak fölé.
- Ma reggel csináltuk neked a többiekkel. Remélem, tetszik – mondta, majd leült az asztalom előtt lévő fotelbe.
- Köszönöm szépen nektek! Mondd meg a többieknek is, hogy nagyon tetszik. – Erre még én sem számítottam. A cégből jó páran azon fáradoznak kora reggel, hogy kidíszítsék az irodámat? Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire közel állok hozzájuk. A szemeim megteltek könnyel és a bőgés határán voltam.
- Nehogy elkezdj nekem sírni! – kezdett el vigasztalni. – Tudod, hogy nagyon sokan szeretünk itt téged! Mindig is rendes voltál hozzánk, figyelmes, sosem üvöltöztél velünk, mint Olívia, komolyan azt a nőt én egyszer kinyírom. Ha sorolnám tovább az erényeidet, akkor estig ülnénk itt. Meg a barátunknak is tartunk téged, úgyhogy ez volt a minimum tőlünk.
- Majd kaptok tőlem valamit – mondtam, miközben a könnyeimmel küszködtem.
- Ugyan! Viszont készülj fel, mert lassan be kéne menned a nagyfőnökhöz. Hívat téged – figyelmeztetett a veszélyre.
- Uh, ugye nincs rossz kedve? – Erre egyből elment a kedvem a bőgéstől.
- Ami azt illeti, ma jó nagy mosollyal az arcán jött be – mondta Monica. – Úgyhogy szerintem még most menny be, ki tudja milyen kedve lesz öt perc múlva!
- Megyek is! Szoríts nekem – indultam el.

Utálok ez előtt az ajtó előtt állni. Általában én mindig szerencsésen távozok mögüle, nem bőgve, mint más szerencsétlen lányok. Inkább hagy ne soroljam miket művelt már. Remélem, csak gratulálni akar és ezzel el is van intézve minden, nincs kedvem még ott jópofázni is. Gyerünk, minél hamarabb, annál jobb, túl leszek rajta és kész.
Bekopogtattam, megigazítottam még egyszer a ruhamát és vettem egy mély levegőt.

- Szabad! – szólt a rémisztő hang az ajtó mögül.
- Jó napot! Hívattál? – mondtam, kicsit reszkető hangon. Csak tudnám, mitől vagyok ennyire berezelve? Mondjuk, Olíviától, aki nem fél, olyan nincs, maximum a kutyája. Szörnyű természete van, ha lehet, mindenki menekül előle. 
- Igen! Foglalj helyet – mutatott a bőr fotelre előtte. Ma is, mint szinte mindig, egy szűk ing volt rajta, most pink színben. Nem egy vékony alkat, de ez őt nem nagyon érdekli. Sőt szeret olyan ingekben, felsőkben, ruhákban stb. járkálni, amikbe épphogy belefér és kihangsúlyozza telt kebleit. Persze, arra eddig senki sem vetemedet, még a hajdani férje sem, hogy megmondja neki nem minden áll neki jól. Bár ki tudja, lehet pont ezért vált el, mert volt valaki, aki megmondta neki a dolgokat. A családi hátteréről szinte senki se tud semmit, de szerintem így a legjobb, én nem vagyok rá kíváncsi. – A tegnapi napról szeretnék veled beszélgetni. Sajnos nem lehettem ott a díjátadón, de most utólag is gratulálok neked.
- Huh, Köszönöm. – Azt hittem nem jól hallok. Ilyet is ritkán mondhat, látszott is rajta, hogy kicsit nehézkesen mondta ki. Szerintem még gyakorolhatta is reggel a tükörben. Kár, hogy nem volt nálam a telefonom, vagy valami, amivel ezt felvehettem volna!
- Nos, ami azt illeti, lenne itt még valami – mondta, miközben az iratok között kutakodott. Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg csak úgy. – Unokahúgomnak most lesz a 16. születésnapja és nagy bulit szeretne csinálni. Mondta, hogy szeretne egy nagyon jó rendezvényszervezőt, aki megszervezi neki álmai buliját. Úgyhogy, arra gondoltam, hogy te lennél erre a legalkalmasabb! – mondta, majd nagy elégedetten hátra dőlt a bőr foteljába és rám nézett. Figyelte mit reagálok rá.
- Ó, szóhoz sem jutok. – Na, tessék, ez jár az embernek, ha a legjobb lesz! Már csak ez kellett nekem, hogy még egy kis pisist is én szórakoztassak. Komolyan ezt érdemlem? Elérem azt, amiről rengeteg szakmabeli csak álmodozik, és mit kapok cserébe? Szervezzek egy bulit, egy tizenhat éves lánynak! Persze, hogy szóhoz sem jutok, mert jelenleg meg akarok fulladni! Pár perc és én is úgy fogok viselkedni, mint egy tini és hisztériás rohamban fogok kitörni! De nem, hisz elvileg huszonhárom éves vagyok, felnőtt nő és a felnőtt nők ilyet nem szoktak csinálni! Úgyhogy, mit is tehetnék, türtőztetnem kell magam.
- Nem is kell mondanod semmit, ez kiváltság. – Ja, még a halottnak is büntetés, majd nekem kiváltság? – Ma együtt ebédelünk Naomival, és majd ő mindent elmond neked. Úgyhogy, mit szólnál hozzá, ha kettőkor találkoznánk a Sunset Plázában?
- Oké, klassz! – Az egyik kedvenc helyem, már törzsvendég vagyok ott. Lassan a Sunset Boulevard összes boltjában az leszek. Főleg ezek után. - Ott leszek, pontban kettőkor. – Nem hiszem el, hogy ez jött ki a számon! Miért nem mondtam neki nemet? 
- Akkor mehetsz is a dolgodra – mondta, majd el kezdett tárcsázni. Majd már valakivel beszélt is.

Én nem vagyok normális! Teljesen elment az eszem, lehet el kéne mennem egy elmeszanatóriumba? Hogy mondhattam azt, hogy persze elmegyek? Jah, mert a főnököm és jobban járok, ha nem teszek magam alá azzal, ha ellent mondok nemi.

- Na, mi volt? – jött oda hozzám Monica.
- Hogy mi? – eszméltem fel – Először gratulált, meg tök rendes volt. Aztán közölte velem, hogy szeretné, ha én rendezném az unokahúga szülinapi partiját. Gondolod, mennyire jól esett nekem.
- Azok után, hogy ilyen elismerést kaptál? – döbbent meg.
- Nos, ezek szerint számára ez ennyit jelent, hogy most már babazsúrokat fogok rendezni – ültem le a székembe, mert azt hittem össze esek. – Eddig szinte mindig hivatali bulikat rendeztem, befektetőknek, nagyfejeseknek, befolyásos embereknek. Most, hogy a legjobbnak lettem nyilvánítva kapom meg a legidiótább, pisis bulikat?
- Már ne haragudj meg, de én már mondtam neked, hogy menj el innen és alapíts egy saját céget – állt fel a székből. – Pénzed van hozzá, rengeteg embert ismersz, rendezhetnél végre esküvőket, de mindenek előtt megszabadulnál tőle!
- Lehet – bambultam az előttem tornyosuló papírokra.
- Nem lehet, biztos! – mondta, majd kiment.

Majd miután itt hagyott engem, rögtön meg is csörrent a telefonom. Viszont, mire rájöttem, hogy a hang a táskámból jön, ami véletlen az asztal alá került, plusz mire előkoboztam a sok holmi közül, lerakták. Minek kell a táskát ennyire teletömni? Évről évre nagyobb táskával járok, és mindenféle hülyeséget belerakok, ami tök felesleges. Még jó, hogy most a nagytáskák vannak divatba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a telefonszám nem volt rejtve, így vissza tudtam hívni.

- Szia! – köszöntött a hang.
- Ja, szia! – végre leesett, hogy ki is hívott.
- Milyen volt az éjszakád, jól aludtál? – Fura volt ez a törődés.
- Nagyon jó volt, köszönöm – fordultam a székemmel az ablakom felé.
- Mit szólnál, ha ma együtt ebédelnénk? Ráérsz olyan egy óra körül? – kérdezte Dean.
- Nos, ami azt illeti, jó lenne, csak közbe jött valami. – Azt az időt jobban tölteném vele, mint egy kiscsajjal, aki arról pakol, hogy minden legyen pink. Már most hányingerem van, ha rá gondolok. – Mi lenne, ha áttennénk egy más időpontra.
- Rendben. – Hallani lehetett a hangján, hogy ez a hír egy kicsit lesújtsa.
- Ne haragudj, hidd el nagyon szívesen ebédelnék veled – kezdtem el kimenteni magam, már ha lehet ezt így mondani. – Csak közbe jött egy megbeszélés, amit a főnököm szervezett be, úgyhogy el kell rá mennem. De ígérem, hogy bepótoljuk.
- Nem haragszom, ne aggódj. Miért is haragudnék rád? – nevetett. – Ami meg a bepótlást illeti, benne vagyok. Most viszont nekem is mennem kell, mert kezdődik az órám. Majd még látjuk egymást. Szia!
- Szia! – Bámultam még mindig kifele az ablakon és töprengtem a történteken. Tök szerencsétlen vagyok.

Egy biztos a pontosság nem az erőssége se a főnökömnek, sem pedig az unokatesójának. Már negyed három van és meg sehol sincsenek. Ennyi erővel ebédelhettem volna Deanel is, majd jöhettem volna utána ide. Végül is ennyi késést még én is megengedhetek magamnak, főleg ha az ügyfelek nincsenek is még itt.

- Amy! – jött felém a főnököm. Na, végre!
- Hagy mutassam be neked Naomit. – Egy nagyon vékony lány állt meg előttem.
- Szia! Örvendek a szerencsének! – fogtunk kezet.
- Szia! – szólalt meg azon a vékony és kényes hangján. Már tudtam, hogy az, amit elképzeltem tökéletesen illik erre a lányra.
- Nos, akkor térjünk a lényegre – ült le az asztalhoz Olívia. – Mondd el Naomi, hogy mit szeretnél és Amy megvalósítsa neked.
- Nagyon nagy bulit szeretnék – ült le ő is közénk, majd a szavak csak úgy jöttek belőle. – A külön nekem épített házamban szeretném megtartani, direkt van nekem ott berendezve egy külön helyiség, az alkalmas lesz több száz ember fogadására. Meghívok mindenkit, aki csak számít. Szeretnék sok lufit, persze rózsaszínt a bejárathoz és szerte az egész házban. Szeretném, ha lenne egy híres énekes is, az én kedvencem Miley Cyrus, őt akarom! – közben kezdtem jegyzetelni a nem mindennapi kívánságokat. - Neki majd kell egy pódium, de a táncosoknak is el kell férni rajta. Kell majd valami, ahova a sok ajándékot teszem, amit kapok. Kell egy külön Dj, aki egész este játssza a jó zenéket. Én a bulim alatt kétszer öltözöm át. Ja, és majd apuék is ott lesznek, mert majd átadják az ajándékom, ami valószínűleg egy gyönyörű sportkocsi lesz. Persze kell még ugye kaja, illetve ital, de anyuék az alkoholt megtiltották, úgyhogy az kilőve – nevette el magát. - Meg persze pincérek is, állandóan kínálják a vendégeket. És, ami nem maradhat le, egy hatalmas, rózsaszín marcipánnal bevont csokoládétorta. Remélem nem hagytam ki semmit? – fejezte be végre.
- Mikor szeretnéd a bulit? – A leglényegesebb dolog azért kimaradt, de ugyan, arra vagyok én, hogy én ezt kihúzzam belőle. Bár engem még ez sem érdekel, csak ne haljam a hangját, végül is majd kitalálom, mikor akarja.
- Most péntek este, héttől! – szürcsölt bele a turmixába.
- Oké, akkor meghívókat hamar el kell készíteni – próbáltam nyugodt maradni.
- A lényeg, hogy rózsaszín legyen, a többit rád bízom! – mondta elégedetten hátra dőlve a székében.
- Rendben! Nos, azt nem ígérhetem neked, hogy Mileyt el tudom neked intézni, hisz ahhoz már hónapokkal előtte meg kellett volna kérdezni a menedzserét – néztem a jegyzeteimet. – De minden mást el tudok neked intézni.
- Ami azt illeti, apu a zeneiparban dolgozik. Kettő zenecégnek a részvényese, úgyhogy csak annyi, hogy megemlíted a nevét – szürcsölte tovább az italát.
- Rendben! – Na, még ez is. Most csak egy a célom van, ezt túlélni és utána tuti szabadságra megyek.
- Akkor szerintem, mindent elmondott neked Naomi. Most mennünk kell, még rengeteg dolgunk van. Majd holnap találkozunk – vette a táskáját a vállára és állt fel a székből. – Ha van több kérdésed, akkor hívj fel engem, vagy Naomit! – majd elém lökött egy szalvétát, amire útközben ráírta a számot.
- Úgy lesz. – De mire ezt ki tudtam nyögni már sehol sem voltak.

Ez aztán megérte a várakozást meg az ebédlemondásom Deannel. Meg tudnám csinálni a dolgokat anélkül is, hogy ezeket közölték volna velem. Nem nagyszám kitalálni, hogy egy tizenhat éves, elkényeztetett lány mit szeret. Igazán újíthatnának már valamit.

A rövid találka után nem volt kedvem visszamenni az irodába. Így úgy döntöttem, hogy minden mást otthon csinálok meg, hisz ott a laptopom, a telefon, meg minden, ami még kellene. A hazafele úton persze vettem egy nagycsomó rózsaszín meghívót, amivel szenvedhetek egész estig. Azért hamarabb is kitalálhatta volna, hogy bulit akar. Jó, hogy nem az utolsó nap adja át a meghívókat!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.