Borús napra virradt. A Nap szinte alig látszott, csak egy-egy fénycsíkot engedett át a vastag felhőtakaró. Szombat reggel volt, az emberek mind pihentek, aludtak még. Csak egyetlen ház volt, ahol már kezdtek sürgölődni. A bent lakók szomorúan, könnyekkel az arcukon járkáltak fel-alá, és vártak.

Megan lassan készülődött. Nem akart elmenni a temetésre, de tudta, muszáj lesz. Nem azért nem akart, mert nem szerette az embert, akitől most örök búcsút vesznek. Hanem mert nem akarta, hogy őt magát ilyen állapotban lássák. Szembefordult a tükörképével, és ledöbbent, amit benne látott. Egy fiatal tizenhét éves lány, vörös, kisírt szemekkel, egy éjfekete ruhában. Kék szemei fakók voltak, szinte semmi élet nem látszott bennük.

Élete egyik legfontosabb személyét fogják most a föld alá engedni. Reggel kilenckor kezdődik a temetés. Gyorsan átfésülte haját, mely csakúgy, mint a szeme fakó volt, csak épp barnában játszott. Megigazította a sminkét, melyet csakis azért tett fel, hogy a kisírt szemeket eltüntesse – nem sok sikerrel. Letörölt néhány könnycseppet, majd nagy levegőt véve kinyitotta a szobája ajtaját, és lesétált a lépcsőn. A szülei szó nélkül elindultak, ő pedig csendben követte őket. Mind a hárman beszálltak a kocsiba, majd Meg apja indított. A motor halk zúgása enyhített a lány fájdalmán, mivel elterelte kissé a figyelmét.

Nem telt el sok idő, hamarosan Julie apja lefékezett a temető előtt, és a lány, kiszállva a kocsiból azonnal megpillantotta legjobb barátját. Hálásan intett neki, s mire becsukta az ajtót, a srác már mellette állt.

- Szia, Caleb!

- Szia. Jól vagy? – Hiába, a fiú azonnal észrevett minden apró változást a lányon. Már több éve ismerték egymást, és a lány csak benne bízott meg igazán. Ennél fogva, minden apró titkukat elmesélték egymásnak, és ha gondjuk volt, futottak át a másikhoz megbeszélni. Ma viszont Julie szomorúan állt barátja mellett. Caleb jelenleg nem tudott mindent, de a lány tervezte, hogy majd később, ha vége ennek az egésznek, beszél vele. Lassan ballagtak a temetőbe, és ahogy közeledtek a sírhoz, Megan-t annál inkább elfogta a sírhatnék. Még tudott uralkodni magán, de már nem sokáig. Caleb letette a kezében tartott csokrot a kiásott föld mellé, majd átkarolta a lányt, aki neki is dőlt – a saját lábán már aligha bírt volna megállni. Lassan a többi ember is megérkezett, kezükben csokrokkal. Mindenki feketében, vagy szürkében volt – ki mennyire volt közeli rokon, vagy barát.

Nemsokára a pap is megérkezett, és elkezdődhetett a temetés. Megan nagymamája sok embernek volt kedves, rengetegen álltak a sírok között. A szertartás közel egy órás volt, és a lányt már le kellett ültetni, annyira rosszul volt. Már majdnem az ájulás határán volt, mikor Caleb odahúzott neki egy üres széket. Csendben folytak a könnyei, de azért mégis valahogy nyugodt volt. Végül is, leginkább annak örült, hogy a Nagyinak végre nem kell tovább szenvednie. Az elmúlt hónapokban nagyon rosszul nézett ki az idős hölgy, és hatvankilenc évesen végleg elaludt. Nem fájt neki, az orvos úgy vélte, álmában halt meg. És valóban, valami halvány mosolyféle még mindig játszott az arcán, mintha végül a boldogság rátalált volna.

A temetés végeztével az emberek mind a sírhoz mentek, hogy leróják végső tiszteletüket. A családnak nem kívántak részvétet, mivel előzetesen kérték, hogy ne tegyék. A közeli barátok így is odamentek hozzájuk, Julie szülei egymást támogatva mondtak köszönetet, míg a lány Caleb segítségével elhárította a dolgot. Sosem volt még ennyire hálás a fiúnak, mint most. Nagy segítséget jelentett számára, és örült, hogy most itt van vele.

 
Még egy órát a temetőben voltak, majd lassan a lány szülei megindultak kifele. Julie vonakodott még elmenni, nem akarta még elengedni a nagyanyját.

- Menjenek csak, majd hazaviszem! – szólt oda Caleb a lány szüleinek, akik bólintottak, majd beszálltak az autójukba. Tudták, hogy a lányuk jó kezekben lesz Calebnél. Így hát a szülők elindultak haza, a fiú pedig ott maradt Megannal. – Minden rendben?

- Úgy nézek ki szerinted, mint akinél minden rendben? – kérdezett vissza a lány.

- Igazad van, bocs, ez hülye kérdés volt. De valami bánt téged, igazam van?

- Kaptunk anyuékkal egy levelet – kezdett bele a lány. A nagyi hagyatékáról volt benne szó. – Caleb nem tudott mit mondani, inkább csak várt, hátha Julie folytatja. – Anyáéké az egész ház, meg minden egyéb, kivéve azt, ami a pincében van.

- Tehát a nagymamád hagyott rád valamit – állapította meg a fiú.

- Igen. A gond csak az, hogy mikor nála voltunk, soha nem mehetett le senki sem a pincébe. Még anyu sem gyerekkorában, és állítólag még egyszer sem járt ott. A nagyi most meg nekem ad mindent, ami lent van.

- Akkor mi a baj? Lesz emléked a nagymamádtól.

- Igen, de milyen? Mit őrizhet a pincében? Régi könyveket? Ezeréves lemezeket, vagy ruhákat? – ironizált a lány. Nem tudta felfogni, hogy mi lehetett olyan titkos a nagyanyja életében, amit a lánya, és az unokája elől is elzárva tartott.

- Nem tudom, de ha rád hagyta, akkor előbb vagy utóbb megtudod.

- Inkább előbb. Holnap odamegyünk anyuékkal. Eljössz velem? – nézett Calebre reménykedve a lány.

- Sajnálom Meg, holnap nem tudok. Dolgoznom kell, tudod jól.

- Persze. Csak gondoltam… segíthetnél.

- Holnap semmiképp nem tudok, sajnálom.

- Akkor minden rám vár majd. – sóhajtott egy nagyot a fájdalomtól szívében.  – Még mindig nem hiszem el, hogy ez történt, és hogy itt vagyok.

- Tudom, de egyszer mindenkinek eljön az ideje, senki sem halhatatlan. Nagyon szép és hosszú élete volt, hidd el nagyon jó helyre került a nagymamád – próbálta meg nyugtatgatni Caleb Julie-t, sikertelenül. A lány csak egyre rosszabbul érezte magát, az egész teste remegett és alig kapott levegőt. - Gyere, ideje lenne hazamenned és ágyba bújnod, még mielőtt itt esel össze.

Megan hallgatott a fiúra, és lassan elindultak Caleb kocsijához. A lány Calebre támaszkodott máskülönben összecsuklott volna, így jutottak el az autóig, majd a fiú beindította a motort, ami halkan duruzsolva megindult, amint Caleb a gázra lépett.  A haza vezető út csendes volt és nyugodt, Megannak sikerült egy kicsit felmelegednie, így a remegése kicsit alább hagyott.

- Kösz, hogy hazahoztál.

- Ugyan. Menj, dőlj le az ágyba és próbálj meg aludni egyet – érintette meg a lány csuklóját Caleb. – Ha bármi baj van, rosszul érzed magad, szükséged van rám, vagy valakire, akivel beszélgetni akarsz, akkor hívj fel. Egész este be lesz kapcsolva a telefonom, úgyhogy elérsz. Rendben?

- Remélem nem lesz rá szükségem, de rendben  – bólintott Julie, majd elköszöntek egymástól.

                A gyásztól kimerülve zuhant bele az ágyba és kezdett bele a sírásba. Majd miután már szemei sem bírták mély álomba zuhant és merült el az álmok tengerében, míg egy halvány napsugár meg nem zavarta nyugalmát.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.