-         Kislányom, mit csinálsz ennyi ideig? – kérdezte Julie apja szobájának ajtaja mögül. – Anyád már itt rágja a fülem, hogy mikor indulunk. Én már rég kész vagyok, bár mondhatom neki ezt százszor is, szóval légy szíves igyekezz, mert az idegeimre megy!

-         Rendben apu, már csak a telefonomat kell megtalálnom, menjetek, üljetek be a kocsiba, egy perc és ott leszek - készülődött fürgén Megan, majd a párnája alatt sikerült meglelnie az elkószált készüléket, így rohant is lefele, hogy végre elindulhassanak.

 
Rosszul indult Julie reggelje, ugyanis hajnali öt órakor már ébren volt, ráadásul az éjszaka is össze-visszahánykolódott az ágyban. Szörnyű rémálmok gyötörték. Az egyik legrosszabb az volt, mikor felébredt és maga előtt látta halott nagymamáját, de rá kellett jönnie, hogy az egész csak egy vízió volt. Nem bírta tovább és sírásban fakadt ki, majd visszaemlékezett Caleb szavaira, de nem akarta a fiút zavarni. Úgy gondolta, ha már neki nem, legalább valaki másnak legyen szép és nyugodt álma.

Amellett, hogy a szemei majdnem becsukódtak még hányinger is kerülgette. Alapból rosszul van reggelente, ha nem tud eleget szunyókálni, de most még, attól is kavargott a gyomra, hogy el kell menniük a mamája házába.

Az oda vezető kanyargós és számára hosszú úton azon gondolkodott, hogy miért pont egy nappal a temetés után kell oda menni. Még ki sem tudta heverni a dolgokat és már szembe is állítják őt a valósággal. Könnyek lepték el szemeit már attól a gondolattól is, hogy Karen házába kell mennie, ahol annyi időt eltöltött már az évek során.

 
-         Anyu, nem ért volna rá, mondjuk vagy két hét múlva ide jönni? – csukta be Julie a kocsi ajtaját miután kiszállt.

-         Nem, ezt most kell elintéznünk. Egyébként meg csak körülnézünk, meg bedobozolunk egy-két dolgot, hogy ne porolódjon be addig, míg nem jövünk vissza. – nyitotta ki a ház ajtaját. – Meg gondolom te is kíváncsi vagy rá, hogy mit hagyott rád a nagyi.

-         Képzeld, hogy egyáltalán nem érdekel. Az egyetlen dolog, ami most vonz az az ágyam!

-         Nem baj, kibírod ezt a kis időt. – ment be a sok dobozzal meg a takaró fóliákkal.

-         Ja, persze.

 
Mikor Megan újra belépett a házba, megcsapta az orrát az a régi, kellemes illat, amiért mindig is szeretett itt lenni és egy pillanatra megtorpant. A lábai nem vitték tovább, megmerevedtek. Elkezdett előtte peregni minden egyes perc, amit itt töltött.

Amikor kislányként rohant a falépcsőn lefele és véletlen elesett, majd a mamája rögtön megvigasztalta és leápolta a sebét. Vagy, amikor a kertben piknikeztek együtt és Karen finom házilag sütött csokis kekszét ették. Az is, hogy az utolsó hónapokban állandóan ő hozta a gyógyszereket és ő is ápolta a mamáját, míg a csalódból szinte senki sem nézett rá, csak ő. Szörnyű volt számára újra itt lenni, ilyen rövid idő után.

 
-         Tessék – nyomta kezébe édesapja a pince kulcsát.

-         És most ezzel mit csináljak?

-         Honnan tudjam, ez már a tiéd – hagyta egymagára a lányt.

 
Remegő kezekkel tette be a zárba a titkos helyiséget nyitó kulcsot. Az ajtó mikor kinyílt, a korához híven nyikorgott egyet és felfedte, amit annyi időn át rejtegetett. Julie elindult lefele egy rozoga lépcsőn, ami kétséges volt, hogy bármelyik pillanatban leszakad alatta. Egy nagyon kicsi ablak adott fényt, hogy megmutassa merre található a villanykapcsoló. Bár hiába való volt, mert az üveg, sőt maga a körte is olyan poros volt, hogy világosságot alig adott, de annyira épp elég volt, hogy Julie végig vigye tekintetét a bent található dolgokon. Nem volt ott más, mint egymáson halmozódó öreg, poros könyvek, régi játékok dobozokba rakva, egy ócska bicikli és már rég nem használt eszközök.

 
-         Na, és ezzel most mit csináljak nagyi? – tette fel a kérdést magában.

 
Megan beljebb sétált a sok lim-lom közt, és legelőször a könyveket célozta meg. Mindig is imádta ezeknek a világát, és ha a mamája régen mesélt neki, mindig ilyen régi, poros könyvekből tette. Julie így szerette meg az olvasást. A mamája előadását pedig egyenesen imádta. Az idős hölgy elváltoztatta a hangját, ha más szereplővel mondott rész jött, és olyankor nagyon vicces volt. A lány körülnézett a régi polcokon, melyeken könyvek százai hevertek, rendezetlenül. Látszott, hogy ezekhez már régen nem nyúltak hozzá. Karen az emeleten tárolta azokat a különlegességeket, amelyekbe Julie is beleszeretett. Azok is régiek voltak, na de nem ennyire!

Megan apja szinte úgy vágta ki az ajtót. A lány ijedten fordult meg, és közben elbotlott pár játékba, ami még talán a mamája gyerekkorából voltak. Hasra esett, és ennek köszönhetően az eddig tiszta ruhája most porosan lógott rajta.

 
- Apa, muszáj volt így megijeszteni? – A Julie valósággal szikrákat szórt apja felé.

- Sajnálom Meg, de lassan ideje lenne indulni. Egyébként a szél vágta ki az ajtót, én nem tehetek róla – eresztett meg az idősödő férfi egy halvány mosolyt.

- Persze apa, mindig is jól tudtál hazudni! – Julie a keze ügyébe eső régi, poros labdát, amelyben már alig volt levegő, elhajította az apja felé, de köszönhetően a gyengeségének, még csak a közelébe sem ért a célnak. – Miért akartok még menni? Hisz csak pár perce vagyunk itt!

- Julie, már egy órája lent vagy a pincében! Elaludtál, vagy mi történt? – A férfi kicsit derültebben visszament a földszintre, de magában a fejét csóválta.

„Egy órája? Az lehetetlen!” Meg ránézett az órájára, de az apjának kellett igazat adnia. Valóban olyan régóta volt már itt lenn. Felkapta az egyik magával hozott dobozt, és kiválasztott néhány érdekes borítójú könyvet. Óvatosan mindet belerakta, majd nagy nehezen felemelte a dobozt, és elindult az apja után.

A lépcsőmászás nehezebben ment, mint gondolta. Az elmúlt napokban szinte alig evett, most meg nemhogy a reggele is rosszul telt, de itt volt még a súlyos doboz is.

- Csak ennyi? – kérdezte az anyja, mikor felért hozzájuk.

- Egyelőre igen, aztán majd később gondolom, úgyis visszajövünk a többiért. – Julie átadta apjának a nehéz, könyvekkel teli dobozt, majd elindult a kocsihoz. Már csak az ágyára vágyott. A fáradtság ólomsúllyal nehezedett rá.

 
Amint hazaértek, Meg támadásba lendült a fürdő ellen, és pár perc múlva már az ágyában pihent. Hiába volt fáradt, nem tudott aludni, csak forgolódott.

Az időjárás sem kedvezett a számára. A reggeli napos idő hirtelen csapott át a tegnapi borúsba. Julie egy hatalmasat sóhajtott, és újra felöltözött. A szülei átmentek a szomszédba, tehát egyedül volt, így hagyott a szüleinek egy cetlit a hűtőre tűzve, hogy majd valamikor jön. Annyira megbíztak a lányukban, hogy egyedül elengedjék, anélkül, hogy tudnák, hol van.

Megan lassan ballagott a temetőhöz. Kocsival csak pár perc, de gyalog fél órájába is beletelt, míg odaért. Az esőfelhők már egyre jobban gyülekeztek, de nem törődött vele. Egyetlen célja volt most, és csak egy pontot nézett. A nagyanyja sírköve hatalmas gránitból állt, egy névvel, dátummal, és egy fotóval ellátva. Ahogyan a család emlékezni szeretett volna rá.

- Sajnálom nagyi – suttogta Julie, miközben lassan térdre ereszkedett. Az eső most érte el a földet. Először csak apró cseppekben esett, amik másodpercek elteltével egyre nagyobbakká váltak. Nem telt bele két perc, Megan már bőrig ázva figyelte a sírkövet, és a körülötte lévő virágokat, koszorúkat. Tudta, hogy fel kellene állnia, mert mire hazaér, addigra talán elkezdődik egy vihar is. A szél már feltámadt kicsit, de Megan csak tovább ült ott. Egyszerűen nem volt ereje felállni.

A kimerültség megtette a hatását. A lány előtt kezdtek összemosódni a képek, majd apró, fekete pontok jelentek meg előtte. Megan nem tudta tartani magát, eldőlt a puha, vizes fűbe. Nem látott már semmit, csak feketeséget.

Caleb percekkel később így talált rá.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.