Egy hatalmas villám cikázott át az égen, és alig pár másodperccel később hangos dörgés követte.

Megan befogta a fülét, hogy valamennyire kizárja a hangzavart. Csak percekkel később engedte le a kezeit.

- Caleb? – szólalt meg a lány vékony, remegő hangon.

- Hmm? – A fiú hangja kissé szórakozott volt, de figyelt.

- Félek.

 
- Semmi baj. Gyere ide! – Azonban nem a lány ment hozzá, hanem Caleb Meganhoz. A fiú leült Julie mellé és átölelte.

 
A lány valósággal remegett. Caleb már ismerte annyira a lányt, hogy tudja róla, fél az ilyen viharokban, de még sosem tapasztalta ezt a fokú rémületét. Minden ilyen eszeveszett forgatagnál a saját lakásuk melegében ültek. Caleb csak hallott a lánytól erről a félelméről, de eddig a napig még sosem látta így.

 
A gyertyák fényében Megan arca olyan volt, mint a márvány. Hófehér. A teste pedig egy pillanatra sem nyugodott, folyamatosan remegett, mintha az is attól félne, hogyha abbahagyja, akkor belecsap a villám. – Nyugodj meg! – Calebnek csak suttognia kellett, ha azt akarta, hogy a lány meghallja, ugyanis olyan közel voltak, hogy Julie bárminemű nehézség nélkül hallhatta a fiú halk szavait a fülénél. Caleb ajka a füle alatti puha részt súrolta, a lehelete pedig a nyakát csiklandozta. A kellemes irritációtól a lánynak nevethetnékje támadt, azonban a nevetése rögtön hisztériás zokogásba fulladt. Hiába, Caleb nem tudta megnyugtatni. Itt és most nem.

 
Julie ráhajtotta a fejét a fiú erős vállára, amely, mint egy párna, vette fel a lány arcának alakját, hogy belesimulhasson. Megan lehunyta a szemét, hogy kizárhassa vele a fényt és a hangokat; nem sok sikerrel.

 
Egy villám élesen csapódott végig az éj kék, felhőkkel szórt egén. Megan bármennyire is el volt barikádozva – Caleb teste körülzárta, a szemei csukva – nem tudta kiszűrni a fényhatást. Mintha csak az ő megkeserítésére lettek volna megteremtve az ilyen villámok.

 
Aztán a fény eltűnt, és a helyét sötétség vette át. De még csak most jött a java. Következett az égzengés.

 
Korábban jött, mint bármelyikük várta volna. Ezek szerint a vihar közeledik. A mennydörgés hirtelen jött, és amint felhangzott, Julie összerázkódott. Caleb teste is megremegett a lány miatt.

 
- Mikor lesz már vége? – Megan hangja, csakúgy, mint a teste, remegett. Egy örökkévalóságig tartott, míg a dörgés abbamaradt, és Julie csak azután tehette fel a kérdést.

- Fogalmam sincs. Reggelre talán elvonul.

- Reggelre? – Éles hangon kérdezte, amely azonban nem a cicababákéra hasonlított, hanem egy fiatal lány hisztérikus, félelemmel telt hangjára.

- Meg, egy vihar sokáig szokott tartani. – Kellemes, nyugodt hangon beszélt, ezzel próbálva lecsillapítani a lányt. – Hogy bírod ki otthon? – Kezdte terelni a témát.

- Van egy párnám, azt még tőled kaptam, és azt ölelem át. A takarót a fejemre húzom, és várom, hogy eltűnjön a vihar.

- Az a szív alakú? –Kérdezte mosolyogva a fiú. – Még mindig meg van? Hisz’ azt vagy tízévesen adtam neked.

- Ebben olyan vagyok, mint te. Én ezt a pólót adtam neked – nézett végig magán a lány – és még mindig meg van, te meg egy párnát nekem, és lám, megőriztem. Azzal alszom el minden éjjel.

- Nem is tudtam, hogy ennyire odavagy azért a párnáért – mosolygott tovább Caleb.

 
A lány teste kezdett megnyugodni. Már egyre kevésbé remegett, amikor is hirtelen egy újabb villám cikázott át a felhőktől sötét égen, és vele egy időben jött a dörgés is. Julie újra megremegett.

A fiú már kezdett kétségbe esni, hogy Meg egész éjszaka ezt fogja csinálni.

A lány itala – a forró csoki – az éjjeliszekrényen figyelt, hogy mikor isszák már meg. Julie, mikor elment az áram, csak letette a kis szekrényre, és el is feledkezett róla. Caleb most odanyúlt, felemelte a bögrét, amely még mindig meleg volt, és a lány felé nyújtotta. Az nagy nehezen felemelte a fejét. Caleb meglepődött. Csak néha látta így a lányt, de még sosem volt ennyire kikészülve. Amikor a nagymamáját temették, még akkor is boldognak lehetett mondani a mostani állapotához képest.

 
A lány szemi vörösek voltak, és folytak a könnyei. A gyertyák vibráló fényében Caleb láthatta a lány tiszta félelmét. Az arca sápadt volt, a teste pedig remegett még mindig, mintha soha nem akarná abbahagyni.

 
- És ez te mindig egyedül szoktad átvészelni? – hitetlenkedett Caleb. Megannak csak egy bólintásra futotta, majd ivott egy kortyot a forró csokiból, amelyet a fiú még mindig szorongatott a jobb kezében. Nem tudta megfogni a bögrét, így hagyta, hogy Caleb megitassa. Ennyire sosem szokta elhagyni magát, de most mégis sikerült. – Jobb már? – Ez teljesen hülye kérdés volt, erre Caleb már akkor rájött, mikor még ki sem mondta. Most egy fejrázás érkezett válaszul.

 
A fiú sóhajtott egy nagyot. Hiába minden, úgy érezte ezen az éjszakán nem fogja tudni megnyugtatni Julie-t.

 
Teltek, múltak az órák és a vihar még mindig nem vonult el. Ugyanúgy hatalmas villámok suhantak el az égen és őrjítették meg ezt az ártatlan lányt. Caleb még mindig nyugtatgatta, azért küzdött, hogy Megan végre megnyugodjon, de nem nagyon sikerült. Úgy érezték, hogy ennek az éjszakának sosem lesz vége és nem kel fel a megbékélést jelentő Nap.

 
Már a hajnal kezdte betenni a lábát a vidékre, mikorra enyhült a zivatar és úgy tűnt, hogy vége mindennek. Julie már annyira kivolt, hogy Caleb melegétől, kellemes illatától és simogatásától elszundított karjaiban. A fiú észrevette ezt és szépen óvatosan, hogy még csak véletlen se ébredjen fel, felrakta az ágyába és rá terített a takaróját. A jobb kezét azonban nem tudta kiszabadítani Megan feje alól, de nem is küzdött ellene, így szorosan mellébújt és átölelte. A gyertyák egy része már teljesen elaludt, de a maradék még adott annyi fényt, hogy Caleb észrevegye, mennyire békésen alszik Julie. Viszont valami fura érzés kezdett el benne motoszkálni a lány iránt, amit eddig még nem érzett.

 
Egy ideig még próbálta keresni magában erre az érzésre a választ, de nem találta. Végül ő is elmerült az álmok tengerén. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés