Megan a kelő Nappal együtt ébredt. Tegnap nem teljesen húzták el a függönyt, így egy rakoncátlan fénysugár a szemébe sütött és nem hagyta tovább aludni a lányt. Julie még nem nyitotta ki a szemét, de azt érezte, hogy valami erős őt öleli.  A kezek a derekán mély melegséget árasztottak. Sejtette, hogy kié, de a szemét nem merte kinyitni, hátha eltűnik ez a szép illúzió.

A feje egyre csak le-fel mozgott. Na vajon, ez mitől lehetett?

A lány kénytelen-kelletlen mégis kinyitotta a szemeit, hogy körül tudjon nézni, és rájöjjön az okra. Meglepetésére a feje alatt nem párna volt… Illetve ő használta annak az izmos mellkast, ami fedetlenül mozgott alatta. Nem csak a fejének volt párna, hanem szinte az egész testének. Caleb és az ő lábai teljesen össze voltak gabalyodva. A testük a csípőjüknél érték el egymást,  majd kissé szétváltak. Julie a jobb oldalával az ágyon feküdt, a hasa pedig a fiún volt. Nem úgy tűnt, mintha zavarnák a másikat…

 
Meg alig mert mozdulni, nem akarta felébreszteni Calebet.

Az egy helyben fekvés közben az agya folyamatosan járt. Hogyan kerültek ők ilyen helyzetbe? Mármint hogy Caleb így fekszik, majdnem meztelenül, ő meg rajta… Az viszont igaz, hogy rajta van ruha. A töprengést egy idő után a kellemes érzés váltotta fel, feladta, hogy magyarázatot keressen rá és inkább élvezte Caleb testének melegét és halk szuszogását.

De egy hangos morajlás elsodorta a kellemes képzelődését. Julie hirtelen felült és egy miniatűr tárgyat igyekezett kiszedni nadrágjának hátsó zsebéből.

 
- Szia, anya! - köszönt meglepődötten és még fáradtan a telefonba. - Nem, fogalmam sincs. Miért mennyi az idő?

- Ki az ilyenkor? - szólalt meg kábultan, szemét dörzsölgetve Caleb. Látszott rajta, hogy bosszantja, hogy felébresztették.

- Már nyolc óra?! Bocs anyu, elaludtam.

- Ah! - hallatott magáról Caleb és tudomásul vette, hogy most jobb, ha csöndben marad. Mégsem annyira jó dolog, ha belekotyog a másik telefonjába, miközben az illető az anyjával beszélget.

- Igen tudom! Nem felejtettem el. Persze anyu, mihelyst tudok, ott leszek. Ne aggódj, rendben vagyok. Oké, szia!

- Jobbkor nem is hívhatott volna, pont készültem megenni a hatalmas meleg szendvicsemet, amit álmomban csináltam - mondta még mindig szeme nehézségével küszködve a fiú.

- Jesszus Caleb! - vetette magát a Julie a fiúra majd ugyanazzal a lendülettel hozzávágott egy párnát. - Neked mindig a kajáláson jár az eszed?!

- Jó, hogy mondod, enni kéne! – Erre a kijelentésre mindkettőjükből kitört a nevetés. Percekig csak nevettek, nem tudták abbahagyni.

- Azt már egyedül fogod tenni, mert nekem mennem kell – jutott végre szóhoz a lány. Amivel viszont teljes egészében elrontotta a pillanatot.

- Hova, miért? Anyukád tudja, vagy legalább is sejti , hogy itt vagy, akkor meg? Hétvége van, nem értem miért ne maradhatnál még, hisz még csak most keltél fel!  - torpant fel dühösen és egyben csalódottan a fiú.

- Nem, csak ma még visszamegyünk a házba elhozni a bedobozolt cuccokat, meg minden, és meg volt beszélve, hogy fél nyolc körül indulunk. Anya meg már nem akarja tovább húzni a dolgokat.  Tudod milyen.

- Tudom, ismerem egy ideje, de attól még lehetne tekintettel az érzéseidre - dőltek vissza a párna ölelésébe. Lefeküdtek egymással szemben, hogy láthassák a másik arcát.

- Már hozzá szoktam, hogy ilyen... Csak minél gyorsabban szeretne túl lenni a dolgokon, hogy elfelejthesse és tovább léphessen, ezért nem hiszem, hogy meg kéne vetni.

- Nem is ezt mondtam. Kiforgatod a szavaimat.

- Akkor?

- Ha ő ezt akarja, akkor tegye, de neked hagyjon szabad utat! Nem kényszerítheti azt rád, hogy úgy, mint ő, egyik napról a másikra úgy tegyél, mintha minden rendben lenne és már nem is emlékeznél arra, hogy mi is történt. Te nem vagy ilyen! - mondta szinte felháborodottan Caleb.

- Tudom és nem is fogok túl adni rajta soha, az emlékeimen főleg nem. De kérlek, ne zargass most ezzel, máskor a szememre hányhatod, de most ne. Mennem kell - sóhajtott egy nagyot  Julie, majd szépen lassan felült.

- És én ezt el is fogadom - ült fel Caleb is, majd jobb kezével megérintette a lány derekát, a ballal pedig kezébe vette a lány jéghideg tenyerét és mélyen egymás szemébe néztek. - De most én is szenvedek veled. Szerinted olyan könnyű nekem összetörve és meggyötörten látni téged? Mert nem. Iszonyatos volt látni téged, ott, a temetőben. A barátom vagy, szinte kiskorunk óta ismerjük egymást, melletted vagyok hülyeségben és fájdalomban egyaránt. Szeretnék segíteni neked most is mindenben, amiben csak tudok.

 
Néma csönd vette át hirtelen az érzelmekkel teli szavak helyét. Egyik fél sem adott ki semmiféle hangot, csak nézték egymást. Julie próbálta feldolgozni az imént hallottakat és valamiképpen megérteni, de nem sikerült. Azóta, mióta ismerik egymást még sohasem hallott ilyet a sráctól. Igazán mélyen megérintette, a könnyeivel küszködött és próbálta őket elhessegetni, nehogy észrevegye.

Caleb pedig várt. Várta, hogy hátha végre megszólal Megan és mond valamit az imént elhangzottakra. Várt és gondolkodott, hátha mégis folytatnia kéne és még valamit hozzáfűzni, de a szavak elapadtak, mintha csak a sivatagban találta volna magát, ahol egy csepp vízért könyörög. Várt és kutatta az előtte lévő, gyönyörű arcot, ami most a fájdalomtól, oly meggyötört volt, de még így is megtalálta minden egyes ráncát, ami őt annyira boldoggá tette. Még mindig csak várt és próbált választ találni arra, hogy miért is lobbant fel benne ez a különös érzés, ez után a parányi lélek után.

 
- Köszönöm - törte meg végre a szünetet Julie gyenge és halovány hangfoszlánya, mely egy széles mosolyt csalt ki Calebtől.

- Ugyan, bármikor - kezei még mindig szorosan kulcsolták Meganét.

- Mennem kéne!

- Rendben, de szeretnélek hazaszállítani, ha azt megengeded.

- És a kajálás? Az előbb még majd meghaltál egy meleg szendvicsért!

- Oh, tudom én azt, és ne aggódj az pár perc múlva be is megy, pár társával együtt. Kivéve, ha nem várod meg, hogy összedobjak egyet neked is.

- Hm, lehet, az még belefér.

- Akkor gyere - fogta meg a lány kezét és felrántotta az ágyból, majd szélsebesen lefutott a széles lépcsőn. Julie alig bírta apró lábait a fiú után szedni. Próbált minden egyes akadályt rendesen bevenni, így sikeresen, fájdalommentesen leértek a konyhába.  Caleb leültette az asztal melletti székre Megant és elkezdett össze-vissza mindenféle ételt és evőeszközt kipakolni a konyhaasztalra. Majd az összetákolt, ételnek mondható valamit betette a sütőbe és elkezdte összepakolni a maga után hagyott mocskot.

Pár perc alatt kész volt az összetákolt ételnek nem nagyon nevezhető valami, aminek ráadásul bizarr színe és kinézete is volt.

 
- Tessék! - nyújtotta át végül Caleb a meleg szendvicset, mikor már úgy gondolta, eléggé eéhűlt.

- Öhm, kösz. Mehetünk?

- Persze, csak hozom a kulcsot, addig kimehetsz a kocsihoz.

- Oké. – A lány elindult az ajtóhoz, de mielőtt kinyithatta volna, a srác mellette termett, egyik kezében a saját „reggelijével”, a másikban pedig a slusszkulccsal, majd kinyitotta előtte az ajtót. Meg hálásan rámosolygott, majd kisétált az ajtón. Caleb követte.

 
- Te ez a szendvics egész jó - állapította meg Julie a már a kocsi anyósülésén.

- Ez a specialitásom. Tovább fejlesztettem az utóbbi időben. Sosem találok itthon magamnak semmi kaját. Amúgy meg tudhatnád, hogy semmi rosszat nem adok a kezedbe! - mordult fel halkan Caleb, egy időben a BMW-jének motorjával.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés