Percekkel később Caleb lefékezett a lány háza előtt, majd kiszálltak a kocsiból, épp amikor Julie anyja a házat készült bezárni.
- Épp időben, már indulni akartunk – fogadta „kedvesen” a lányt apja.
- Bocsánat, én vagyok a hibás, csak meg akartam etetni Julie-t – vette védelmébe a lányt Caleb.
- Jól van, mindegy, induljunk. Megan, a kocsiba, kérlek.
- Nem jössz velünk? – fordult Julie a fiúhoz.
- Csak ha szeretnéd – válaszolta. A lány kék szemei rögtön felcsillantak.
- Akkor ezt igennek veszem! – mondta boldogan, majd az apjához fordult.
- Apa, Caleb is velünk jön, segít nekem, szóval az ő kocsijával megyek.
- Nekem mindegy, csak gyere.

Julie meglepődött apja szokatlanul nagy mogorvaságán, de nem szólt egy szót sem, visszaszállt a fiú kocsijába, aki kitolatott, majd elindult a Nagyi házához. Tudta az utat, nem egyszer volt már ő is Karennél. Ismerte is az idős hölgyet, és kissé különcnek tartotta, de annyiban hagyta a dolgot. Mindig kedves volt vele, ahányszor csak találkoztak. Nem sokkal később megérkeztek a tekintélyes házhoz, amely inkább volt titokzatos, mint jó hangulatot árasztó. Mikor Caleb és Megan kiszálltak a BMW-ből, akkor érkeztek meg a lány szülei. Együtt bementek a házba, majd a szülők a nappali felé vették az irányt, míg a fiú és Megan a pincébe mentek. A lány úgy döntött, megmutatja Calebnek, milyen régi holmik vannak lent, hátha ő talál valami használhatót.
Amikor leértek, a fiú körülnézett. Kissé poros volt a helyiség, majdnem ugyanúgy nézett ki, mint amikor Julie utoljára itt járt. De csak majdnem. A lány homlokráncolva körbenézett. Mintha nem egészen így hagyta volna itt... Az a játék a sarokban nem volt ott…

- Valami nem stimmel – szólt halkan a lány.
- Mi a gond?
- Nem tudom, de mintha nem így hagytam volna itt a szobát.
- Ugyan, olyan poros a helyiség, biztosan elkerülte a figyelmedet néhány dolog.
- Lehetséges, de biztos vagyok benne, hogy például az a hintaszék nem volt itt.
- Jaj, Julie, inkább gyere, pakoljunk. – Caleb felkapcsolta a lámpát, ami meleg fénnyel árasztotta el a pincét.
- És a villanykörte is poros volt! – kiáltott fel a lány. – Olyan poros volt, hogy ha felkapcsoltam, semmivel sem lett jobb, mivel a poron nem szűrődött át a világosság!
- Ugyan már… Nem lehet, hogy a szüleid lejöttek, és egy kicsit összetakarítottak, hogy ne a port vidd haza magaddal?
- Nem! Csak nekem van kulcsom, csak én kaptam meg. És ez az egyetlen, mielőtt feltennéd a következő kérdésed! – szólt a lány, mikor látta, hogy Caleb már nyitja a száját, hogy megcáfolja a mondandóját.
- Akkor nemt’om. De inkább pakoljunk, mert aztán…
- Julie! Caleb! – hallották a lány anyjának hangját a földszintről.
- Mi az, anyu? – kiáltott vissza a lány.
- Ebédidő van, gyertek fel!
- Mi? De hisz’ csak most jöttünk le! – Caleb értetlenkedve nézett a lányra.
- Így jártam én is, mikor apu megijesztett. Azt hittem, csak egy perce jöttem le, de kiderült, egy óra is eltelt, míg lenn voltam.
- Oké – húzta el a szót a fiú. – Majd megmagyarázzuk valahogy, de akkor most menjünk, ebédeljünk.

A két fiatal felmászott a lépcsőn, ami enyhén szólva hangos volt alattuk, majd bementek a konyhába, ahol Julie anyja már megterített, és most ott gőzölgött az asztalon az étel. Leültek, majd percekkel később el is fogyasztották a csirkét, és a krumplit, amit Victoria gondosan elkészített, míg Caleb, Julie és a férje a ház különböző sarkaiban sertepertélt. Benjamin és Victoria aztán folytatták a dobozolást, Caleb és Julie pedig visszamentek a pincébe. És most már a fiú és észrevette azt, amit a lány korábban.
- Oké, valami itt tényleg nem stimmel – nézett körbe Caleb. – Például tisztán emlékszem, hogy az előbb még villanyt kellett kapcsolni, hogy lássunk, mert az ablak poros volt. És most meg tessék, egy porszem sincs rajta. Az a váza sem volt ott…
- Érted már, miről beszélek? Ez egy kísértetház, komolyan mondom.
- Aha… Meg, pakoljunk össze pár cuccot, aztán majd nálatok megnézzük, van-e valami hasznuk, vagy sem. Szerintem célszerűbb lenne a könyvekkel kezdeni, pakoljuk el mindet, abból van a legtöbb, aztán, ha marad még doboz, akkor jöhetnek a kisebb játékok meg ilyenek.
- Rendben. – A lány felkapott egy dobozt, felállította, majd elkezdte belepakolni a hozzá legközelebb eső polcról a különböző méretű és színű könyveket. Pár perc elteltével az összes doboz megtelt; leragasztották őket, majd Caleb erejének segítségével mindet felcipelték a lépcsőn. A BMW kissé megroggyant, ahogy telipakolták a csomagtartót és a hátsó ülést, de azért bírta a megterhelést. Az égbolt már kezdett sötétedni, ami jelezte, hogy nemsokára este lesz.
- Te nem érzed úgy, mintha csak pár percet lettünk volna lenn? – fordult a lány Calebhez, mikor berakták a kocsiba az utolsó dobozt is.
- De igen. De az is lehet, hogy csak sokat nézelődtünk.
- Lehetséges. Caleb, máskor is visszajössz velem? Egyedül nem menne nekem ez…
- Persze. Ha szeretnéd, segítek válogatni is – bökött fejével a kocsija felé, amelyben ott lapult vagy kétszáz könyv.
- Az jó lenne, köszi. - Beültek a kocsiba, majd Caleb elindult a lány szülei után. Nem mintha nem tudta volna az utat, csak nem akarta, hogy ellenőrizzék őket. Nem sokkal később már Julie szobájában voltak a dobozok, amiket a lány ki is csomagolt. Caleb kényelmesen letette magát Meg fotelágyára, majd hanyatt is dőlt a bútoron. – Ne hozzak esetleg egy kispárnát? – gúnyolódott a lány, mikor felpillantott a könyvekből.
- De, az jólesne, köszönöm – humorizált a fiú, majd felült. – Te, hagyd már azokat a vacakokat… - Ránézett az órára, majd ledöbbent. – Két óra? Ezt nem hiszem el…
- Mi? – nézett az órára a lány is. – Látod? Mintha az idő túl gyorsan menne. És ez az óta van, mióta a Nagyi házában voltunk, lent a pincében. Vagy lehet, hogy a könyvek okozzák? – kérdezte inkább magától a lány, mint Calebtől.
- Fogalmam sincs, de aludjunk, mert holnap olyanok leszünk, mint a mosott…
- Ki ne mond! – rivallt rá a lány.
- Mit? Hogy olyanok leszünk, mint a…
- Azt mondtam, ne!
-… mosott szar?
- Caleb! Kértelek, hogy ne mondd ki! Melyik szót nem értetted ebből?
- Ó, szóval az kérés volt? – tűnődött a fiú. – Te, nincs kedvem hazavezetni… Itt maradok rendben? Oké, köszi! – válaszolt vissza rögtön saját magának, meg sem várva a lány válaszát. Tulajdonképpen nem is engedte szegény Megant szóhoz jutni.
- Oké – húzta el a szót a lány. – De a földön alszol! – kiáltott rá, majd odament Calebhez és lökött rajta egyet, mire a srác szó szerint felnyalta a padlót.
- Á, ez most meg miért kellett? – A fiú nagy nehezen feltápászkodott, majd lelökte Julie-t az kanapéra. Belenézett azokba a gyönyörű kék íriszekbe, mire Julie visszabámult.
- Mert csak. Hogy legyen mit kérdezned – válaszolta. Eközben Caleb egyre közelebb került a lányhoz, letérdelt, majd úgy helyezkedett, hogy szemük teljesen egy síkban legyenek. Kicsit habozott, nem tudta, hogy most pontosan mit is csinál, aztán eszébe jutott az előző éjszaka, amikor egymás karjában aludtak. Felrémlett, milyen kellemes illata volt Julie-nak, milyen jó érzés volt mellette elaludni és egész éjszaka figyelni rá. Megan is tétovázott egy kicsit, rabul ejtette Caleb őszinte, kedves nézése. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy puha ujjak simogatják a csuklóját és Caleb arca egyre közelebb kerül az övéhez. Egyikük sem tudta, hogy mit is csinál, vagy mi következik most, de úgy érezték, hogy nem állhatnak ellen az őket körülvevő csábításnak. Teljesen közel csúsztak egymáshoz, a lélegzetvételük szinte egyszerre gyorsult, végül Caleb volt az, aki cselekedett; megcsókolta Julie-t.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.