Megan a csók hatására először elfelejtett mindent. Majd amikor muszáj volt már oxigént kapniuk, és elváltak egymástól, lassan visszaszállt a tudata. Rájött, miért is csókolta meg Caleb, tudta már, mi volt az ok. Hogy elterelje a figyelmet. Meg persze valamiképpen magyarázatot is adjon, de azért kicsit irigykedett jelenleg a könyvre, amit Julie még mindig a kezében tartott. Abban a pillanatban, amikor ajkaik szétváltak, Julie rácsapott Caleb vállára.
- Ne tereld el a figyelmem! – A fiú nevetve nézett Julie-ra, majd kivette kezéből a könyvet. Ő is végigsimított a borítón és az aranyozott részen, majd feszegetni kezdte a kötetet. – Ne, hagyd! Kulcs kell hozzá! – szólt rá a lány, majd kikapta az „idegbeteg” Caleb kezéből a könyvet, és óvón magához szorította. Egész testét forróság járta át, és érezte, ahogy a könyv felmelegszik.
- Mi az? – Caleb látta, hogy a lány arca teljesen megváltozik, viszont azt nem tudta, miért.
- A könyv… Nem is tudom. Egyszerre csak meleg lett. Fogd csak meg! – kérte a lány Calebet, aki azonnal odanyúlt.
- Én nem érzek semmit. Hideg, mint egy rendes könyv. Mondd, jól érzed magad? – kérdezte, és aggódva vizsgálgatni kezdte a lányt.
- Nem vagyok hülye!
- Nem is arra gondoltam, de nemrégen még az esőben ücsörögtél a földön, és… - Nem fejezte be a mondatot, de Megan tudta, mire akart kitérni. A fiú a könyvről Julie homlokára tette a kezét. Az elhúzta a fejét, és homlokráncolva Calebre nézett.
- Semmi bajom, hagyj már! Inkább aludj! – szólt rá, majd letette a könyvet az asztalára. Az felfénylett, amikor elfordult, azonban egyikőjük sem a kötetet nézte, így ezt nem vehették észre.
- Meg, nem akarok veszekedni, de ha lázas vagy, akkor megértem, ha ilyeneket érzel…
- SEMMI BAJOM! – kiáltott rá a lány, ezzel megkockáztatva, hogy a szülei felébredjenek. Már lassan éjfél lett, miközben a könyvet és egymást bámulták. És veszekedtek. Való igaz, hogy türelmesek voltak mindketten, azonban ha a saját véleményük igazságát érezték veszélyben, bármeddig elmentek. Így viszont még sosem veszekedtek. Játékosan sokszor is, de ilyen türelmetlenül, ennyire elutasítóan még sosem. – Sajnálom. – Julie érezte, hogy kissé erős hangot ütött meg, pedig a fiú csak védeni akarta.
- Semmi baj – válaszolt Caleb, és lefeküdt a földre, majd magára rántott egy takarót is a lány ágyáról. Úgy fordult, hogy Julie még csak véletlenül se láthassa az arcát. Azonban a lány tudta, hogy nagyon megbántotta a fiút. A hangvétele túl erős volt, nem így szokott viselkedni ő sem. Valami történik vele… De vajon mi?
Julie lekapcsolta a lámpát, majd a sötétben botorkálva elérte az ágyát. Azzal azonban nem számolt, hogy a fiú éppen az ágya előtt volt, úgy, hogy lehetőleg mindenki átessen rajta, aki arra jár.
- Hogy az a…! – kiáltott fel, miközben ráesett a fiúra – és félig az ágyára. A felsőteste a bútoron volt, azzal nem is volt gond. Egyik térdével viszont olyan szerencsétlenül esett, hogy Caleb nagyot káromkodva felült, fájdalmas könnyeivel küszködve.
- Ezt meg mégis minek kellett? – nyögte.
- Bocsánat, ne haragudj, elestem, nem volt szándékos! – mentegetőzött a lány. – Hova estem?
- Rám! – A lány felpattant, és villanyt kapcsolt, majd ránézett Calebre. A fiú a földön ült, és keze a nemi szervét fogta.
- Hoppá – suttogta a lány. – Ne haragudj! – szólt újra. Rájött, mit csinált. A térde nem a fiú hasát, vagy egyéb puha testrészét érintette – vagy inkább rúgta -, hanem a legnemesebb pontját. Ami – mondjuk ki – eléggé fájdalmas, ha rátérdelnek. Méghozzá egy fiatal lány fele testsúlyával. – Basszus… Hozok jeget! – kiáltotta Julie, majd azonnal lerohant a konyhába. Kitárta a hűtőt, könyékig belemerült, majd rájött, hogy a fagyasztórészében kellene keresni. Visszacsukta az ajtót, majd a felette lévő kisebbet nyitotta ki és megtalálta, amit keresett. Kivett pár darabka jeget, majd beletette egy ruhába és vitte vissza a szobájába Calebnek, aki még mindig úgy ült ott, mint percekkel ezelőtt. – Nagyon fáj? – nyújtotta át a jeget a fiúnak.
- Egyáltalán nem… Csak hülyeségből fogom magam.
- Tényleg nagyon sajnálom, véletlen volt! Ha bezzeg nem az ágyamnál feküdtél volna, mindez nem történik meg!
- Ó, szóval én voltam a hibás?
- Ahogy mondod! – vágta rá a lány felemelt fejjel.
- Az istenedet… És most hova tegyem szerinted ezt a jeget?
- Nem tudom, gondoltam ha… Szóval… - Julie kifújta a levegőt, és nem szólt többet. Helyette elvörösödött, ami felért ezer szóval.
- Csak nem zavarban vagy? – nézett rá kárörvendően a fiú, majd ledobta maga mellé a már olvadó jeget ruhástól, mindenestől együtt.
- Nem! – vágta rá újfent durcásan a lány. Persze, az arca nem erről árulkodott.
- Aha, persze… De most azért, hogy legnemesebb testrészemet ily kegyetlen bánásmóddal illetted, cserébe meg kell velem osztanod kivételesen nagyszerű és puha ágyad – mondta, mintha csak valami nemes lett volna a középkorból. Minden további kérés – vagy elutasítás – nélkül rávetette magát a döbbent lány ágyára, és kényelmesen elhelyezkedett rajta.
- Ezt meg mégis hogy képzeled? – Julie végre megtalálta elveszettnek hitt hangját, és rárivallt a fiúra.
- Úgy, hogy te meg fájdalmat okoztál nekem.
- De nem szándékosan, és…
- Az mindegy. Cserébe én nem hagyom, hogy egyedül legyél ebben a hatalmas ágyban.
- Nem is hatalmas.
- Ha kihúzzuk, akkor igen.
- De nem húzzuk ki. Mindent le kellene pakolni róla, és…
- És? Akkor lepakolunk. Na, gyerünk, csináld!
- Mi van? Még hogy én? Te meg vagy zakkanva, Caleb! – Csak most vette észre, hogy a fiú nevet. Nevet, méghozzá rajta, azon, hogy csőbe húzta. Nem haragudott rá a fiú, számára ennyit jelentett egy veszekedés, már csak húzta Julie agyát. – Most meg min nevetsz? – nézett rá döbbenten.
- Rajtad! – A fiú már az ágyon fetrengett, és most nem a fájó testrészét szorongatta, hanem a hasát.
- Te hülye! – Megan felkapott egy párnát, és azzal kezdte vagdosni a fiút. – Hogy képzelted, hogy… - Hirtelen elakadt a mondatban. Caleb kikapta a kezéből a párnát könnyűszerrel, és egyet ütött a levegőbe, mielőtt rájött volna, mi történt. – Add vissza! – szólt rá fenyegetően a másikra, az azonban még mindig csak nevetett.
- De most komolyan, olyan aranyos arcot vágtál, amikor rájöttél, hogy rám tapostál! – Kissé elfintorította az arcát a fájdalom emlékére, de hamar összeszedte magát. – És amikor aggódtál és mentegetőzni kezdtél, komolyan azt hittem, menten szívrohamot kapsz! És annyira szép lett az arcod… Minek rontottad el azzal, hogy ellenkeztél?
- Mi van? Ne már, hogy most meg én legyek a hibás! Komolyan mondom, Caleb Hawkins, te nem vagy normális! – Julie pufogva leült az asztalához és látványosan, tüntetően elfordult a fiútól.
- Jaj, ne már… - Caleb szándékosan nagyot sóhajtott, hogy hallja a másik is. Fáradtan odavánszorgott a lányhoz, és hátulról megölelte. Esélyt sem adott Julie-nak, hogy elhúzódjon. – Figyelj, sajnálom, csak hülyéskedtem. Elismerem, én hibáztam. – Fejét lehajtva beszélt Meganhoz, a fülébe suttogott. A lány érzékelte a forró leheletet, és egész testét forróság öntötte el – megint. Csak ezúttal sokkal érzékibb, kellemesebb melegség járta át. Caleb egyik kezét még mindig a lányon tartotta, a másikkal pedig megfogta a szép arcot és maga felé fordította. Vágytól fűtött szemeit nem tudta elrejteni, de elérte, hogy Megan ne lássa; megcsókolta.
Ajkaik puhán érintkeztek, és először csak a másik selymességét érezték. Aztán Caleb behatolt nyelvével a lány szájába, és újra felfedezte azt. Nyelvük vad, heves, szenvedélyes táncba kezdett. Közben Megan felállt, átkarolta a fiú nyakát, aki az ágyhoz navigálta Julie-t. Az jólesően belenyögött a csókba, és elfeküdtek az ágyon. Caleb fölül, Megan alul. Azonban mindketten tudták, még nincs ideje, hogy ennél mélyebben belemenjenek a dolgokba. Caleb tudta, a másiknak ez még túl korai lenne, ahogy ő is érezte, hogy ennyi „kapcsolat” még nem elég ahhoz, hogy egymáséi legyenek. Hiába voltak évek óta a legjobb barátok, csókot még csak alig pár órája loptak először a másiktól.
- Ezzel nem békítettél ki.
- Azt te csak hiszed – suttogott vissza a fiú, csintalan, pajkos fénnyel a szemében. – Ezt gondold végig holnap reggel, és rájössz, hogy sikerült.
- Vagyis ma reggel – javította ki a lány.
- Ja, tényleg.

Ugyan nem húzták ki az ágyat, hogy kényelmesebb legyen, de Caleb mégiscsak kijátszotta, hogy a bútoron aludhasson. Lefeküdt a lány mellé, majd hagyta, hogy Megan rámásszon, és így ő legyen a párnája. A lány fejét Caleb mellkasára hajtotta, és boldogan szívta be a fiú, ismerős, kellemesen fűszeres illatát. Caleb betakarta magukat, majd szorosabban magához húzta a lányt, és mindketten elmerültek saját álomvilágukban.
A könyv sejtelmesen újra felfénylett, mintha mindent látna. Mintha mindent érezne.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés