A megszokott helyemen ültem most is, mint minden délután szoktam, mikor neki készülök a tanulásnak. Délután öt óra volt, de tűző napfény vetődött most is a teraszra. Neki támaszkodtam a falnak és élveztem, ahogy melegszik a bőröm. A társam most is mellettem feküdt és csóválta a farkát.
Halk kopogásra lettem figyelmes, amely a felettem lévő csatornából jött, majd egy pillanattal később, tőlem két méterre leesett egy megsárgult falevél. Biztos a madarak azok, nem is foglalkoztam vele tovább, visszabújtam a füzetembe, hogy folytassam az ismétlést. Pár nap és itt a töri vizsgám és még alig tudok valamit. Már elegem van az egészből.
Lágy szellő kezdett el fújni, majd belekapott a levélbe és elindította felém a falevelet, míg el nem érte a lábamat.

- Máshogy is a tudtomra adhatod, hogy itt vagy – magam mellé raktam a füzetemet, majd felvettem a levelet.
- Nem akartam zavarni – hallottam egy kedves suttogást, majd megjelent mellettem egy férfialak.
- Már itt vagy, úgyhogy lényegtelen. Amúgy meg te sosem zavarsz. – Próbáltam odafigyelni a hanglejtésemre és a szavakra, amit kimondok, hogy ne vegye, észre mennyire örülök, hogy megjelent. Igyekeztem kizárni a gondolataimból, hogy a válla szinte érinti az enyémet, hogy az illata kezd elterjedni a testemben és megpróbál elkábítani. Éreztem, ahogy testem kezd forrni a pillantásától, majd egy hideg hullám futott végig rajtam.
- Fázol? – kérdezte azon a kedves, bársonyos hangján, aminek egyáltalán nem tudok ellenállni.
- Igen, kicsit hűvös lett. – Hazudtam neki. Hiába bújt el a Nap és fordult az idő tényleg hideggé, az ő közelsége bármikor felforrósít, még a leghidegebb télben is.
- Ha tudnék, segítenék rajtad! De hát a testem nem képes rá, hogy meleg legyen. Ez az átka annak, ha az vagy, ami. – Hajtotta le a fejét bűnbánóan. – Lehet, jobb lenne, ha bemennél, vagy vennél magadra valamit.
- Nincs kedvem felállni. – Moli, a kutyám megláthatott valamit és a kert végébe futott. Gondolom, megint átjöhetett a szomszéd macskája. Szerencsére hozzá szokott már Ryan jelenlétéhez, őt már nem ugatja meg.
- Kihoznám neked a kabátod, de nem hiszem, hogy egy lebegő ruhadarab nem keltené fel tesód figyelmét. A falon át meg sajnos nem tudom kihozni.
- Nem is kell! – makacskodtam. Nem akartam, hogy egy pillanatra is itt hagyjon, bár valahol jól esne, ha egyszer megtehetné ezt. – Nem hiszem, hogy a bátyám bármit is észrevenne, annyira bele van merülve a gépezésbe, hogy még az sem tűnik fel neki, ha én bemegyek a szobába.
- Azért inkább nem próbálom meg. – Vett egy nagy levegőt, majd közelebb csúszott. Most már teljesen összeért a testünk, mire a szívem egyre hevesebben dobogott. Olyan volt, mintha érezném a teste melegét, de inkább a bennem előretörő érzések lehetnek.
- Ha lehetne többet is adnék neked – suttogta.
- Nekem bőven elég az, hogy itt vagy velem.
- Ez így pontosan nem igaz. Nem könnyű szellemként tényleg itt lenni, tulajdonképp nem vagyok jelen, csak egy árny vagyok, akit te a véletlen folytán láthatsz.
- Hidd el, számomra a legjobb dolog vagy. Gyere! – álltam fel gyorsan. Tudtam, hogy mit akarok, és merre akarom vezetni, csak ezt nem tudtam, hogy neki tetszeni fog e, vagy jön a szokásos szövegével.
- Hova megyünk? – Tartotta velem a lépést. Nem mintha neki ez olyan nehéz lenne, kétszer hosszabb lábai vannak. Mondjuk mit várunk egy százkilencven centiméteres férfitól? – Ja, a rejtekhelyed! – Innen már tudta, hogy mire megy ki a játék. Nem mertem a szemébe nézni, el akartam kerülni a gondolatait és a véleményét a dologról.
- Igen, az. Gyere, menjünk be! – Megfogtam a kezét, majd magam után húztam. Nagy nehezen befértünk a kétszer háromméteres kis bungalómba. Az egész hely fából készült, úgymond egy kis erőd, a kert legnaposabb részén. A teteje üvegből van, hogy a Nap sugarai bejárják a belsejét és jól felmelegítsék azt, mivel nagyon szeretem a meleget és én magam elég fázós vagyok. Itt szoktam pihenni, tanulni, olvasni, rajzolni, vagy éppen Ryannel beszélgetni és egyéb dolgokat csinálni. Ebben a kis házikóban elfér egy heverő, amin kényelmesen el tudok terülni, egy elemes lámpa, valamit egy kisszekrény, amibe néhány újságot, könyvet, vagy a naplómat rejthetem. Minden pont az én kényelmemre lett kialakítva. Ilyenkor örülök neki, hogy apu ilyen ezermester és szeret nekem különbféle dolgokat összerakni. – Gyere, ülj le mellém – mutattam az ágyra. Megvártam még zavarában kényelmesen elhelyezkedik és rám viszi tekintetét. Nem mert a szemembe nézni, tudta, hogy mit akarok, ő viszont nem tudta, hogy mi lenne a legjobb. Ha távolságtartó maradva, vagy engedne a csábításnak és a vágyainak. Nem vártam tovább, hogy eldöntse mit is akar, kezem közé vettem az arcát és megcsókoltam, gyengéden. Úgy gondoltam, hogy hagyok neki egy kis teret, hogy közben kitalálhassa mit is szeretne.
- Mit csinálsz? – taszított el hirtelen magától.
- Azt mondtad, ha lehetne többet is adnál nekem – mondtam, majd egy kis szünetet tartottam. Egy valamiben biztos voltam, hogy nem akarom itt abba hagyni. Szépen, óvatosan közelebb csúsztam hozzá, majd az ölébe ültem.
- Jenny! – Átölelt szorosan, majd a fülembe suttogott. – Nem tudod, mit csinálsz!
- De igenis tudom, szeretlek! – kezeimet az arcára tettem, nem engedtem neki, hogy elmenekülhessen tőlem, majd elkezdtem úja csókolni. Lassan, lágyan érintettem meg puha ajkát, mely még most is hideg volt. Ki akartam élvezni minden egyes apró csókot, amit lophattam tőle. Elkezdtem tovább haladni, a kezeimet szépen lassan bebújtattam az ingje alá és végig simítottam izmos hasát, majd elkezdtem még feljebb haladni. Gyorsuló lélegzete, egyre hevesebb csókjai és apró nyögései biztosítottak, hogy élvezi, amit csinálok.
- Ezt nem itt és nem így kéne! – Próbált levegő után kapkodni, hogy kitisztítsa az elméjét, de én nem engedtem neki. Mert, ha kijózanodik, akkor le fog állítani.
Elkezdtem lassan kigombolni az ingjét, majd levettem róla. Csupasz felső testé most már apró csókokkal halmoztam el, majd újra visszatértem a nyakához. Elértem a célom, nem bírta tovább és megadta magát. Hátra dőlt, majd magára húzott, megfogta a derekam és átfordított, átvéve az irányítást. Forróbb és hosszabb csókokat követelt, amit én meg is adtam neki, hisz egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. A kezét lejjebb csúsztatta, majd felhúzta magára a lábam, végig simította a combom, majd újra a csípőmhöz ért. A felsőm alá nyúlt, majd óvatosan lehúzta rólam. Teste találkozott az enyémmel, hideg bőrét most forrónak éreztem. Erős karjaiban, amikkel oly szorosan és védelmezően fogott, feszültek az izmok, ellenállhatatlan volt. A mámor egyre jobban végig járt, ahogy csókolta a mellem, majd a hasam és elérte a nadrágom szélét.
Többet kaptam, mint gondoltam, heves és forró szeretkezést, hosszú órákon át, azzal a személlyel, akit mindennél jobban szeretek. A délután estébe váltott át. Összeforrt a testünk, lelkünk, egészen eggyé váltunk.

- Szeretlek! – mondta, majd beleszagolt a hajamba és beszívta az illatát. Izmos mellkasán feküdtem, fejem a szívénél volt. Próbáltam a jelét keresni annak, hogy álmaim férfija létezik, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy egy szellem csupán.
- Én is téged! – sóhajtottam fel fájdalmasan.
- Sajnálom! – Jó szorosan átölelt. Valahol érezhette, hogy mit szeretnék, de ő is ezt sajnálja a legjobban. Azért kíváncsi vagyok, hogy mi is az, amire most gondolt.
- Mit? – Feljebb csúsztam, hogy láthassam ragyogó, kék szemét.
- Hogy nem lehetek az, akit szeretnél.
- Miért? Mit szeretnék?
- Hogy éljek. – Hangjában fájdalmat lehetett hallani.

Ezután hosszú csend következett. Csak feküdtünk egymáson és kényeztettük a másikat apró csókokkal, érintéssekkel. Nem érdekelt a külvilág, csak ő, csak a mi titkunk, az érzéseink. Belemerültünk a csillagokba és a gondolatainkba.
Mi van akkor, ha van megoldás? Lehet, hogy egyszer tényleg együtt lehetnénk? Vagy a sorsunk az, hogy örökké vágyjunk erre? Az a végzetünk, hogy örökké szenvedjünk a miatt, hogy egyikünk nem létezik? Miért van az, hogy minden olyan bonyolult? Meglehet változtatni ezt? Lehet, van megoldás?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés