Én. Már megint én. De mégis, mit teszek mindig, hogy büntessenek?

Már megint az ágyamon fekszem remegve és sírok. Miért kell nekem itt lennem? Ja, megvan. Mert nincsen se családom, se barátaim. Csak egymagam vagyok. Egy árvaházban – ahol én is vagyok – mindennaposak a sírások. Nálam mindenpercesek ha szépen akarok fogalmazni.

A szüleim nem is tudom már, mikor, de elhagytak és én itt kötöttem ki. Itt pedig a gyerekeket rendesen megnevelik. Ütik-verik az embert, sokszor belénk is rúgnak, ha nem azt tesszük, amit mondanak. Mintha valami katonai kiképzésen lennénk, annyi kis apró bibivel, hogy ott nem verik agyba-főbe a diákokat.

Engem ma megint megvertek. Az egész suli előtt, csak hogy „példát statuáljanak”.

  
Az egész úgy kezdődött, hogy matek órán a tanár elkezdte magyarázni az anyagot. Én nem értettem meg elsőre, így feltettem a kezemet. Nem kaptam engedélyt, pedig percekig ott nyújtózkodtam a tanár orra előtt. Látta is, de csak azért sem akart felszólítani, magyarázta tovább. Én meg már teljesen elvesztettem a fonalat. Ha az elejét nem értem, akkor a többit se nagyon fogom tudni. Legfeljebb, ha valaki újra elmagyarázza nekem töviről-hegyire.

Lehet, hogy pikkel rám valamiért a tanár? Na, mindegy, akkor sem tettem le a kezem. Aztán mikor tartott egy kis szünetet, hogy igyon – nekünk persze meg van tiltva, különben büntetés lesz belőle – akkor szóltam a tanáromnak. Anélkül, hogy engedélyt kaptam volna rá. Enyhe érdeklődést sem mutatva visszatette a poharat az asztalára, odajött hozzám, és olyan erősen megfogta a karomat, hogy azt hittem, menten eltörnek a csontjaim.

Úgy rántott fel a padból. Az osztály eddig is néma csendben ült, egy diák sem mert megszólalni, még akkor is féltek, mikor engedélyt kaptak a beszélésre. Most pedig olyan halálos csend ereszkedett a teremre, hogy szinte a léptek – a tanáré és az enyémé – valóságos robajnak hatottak.

Szinte kiráncigált a teremből. Tudtam, hová megyünk, anélkül, hogy a tanár megszólalt volna. Minden diákot, aki „engedetlenül” viselkedik, visznek az igazgatóiba. Ahol viszont olyan testi fenyítést kapnak, hogy inkább a halálukat kívánják.

- Megint mit követett el a kisasszony? – kérdezte meg az igazgató, mikor már bent voltunk a szobájában.

- Az engedélyem nélkül megszólalt. – Az igazgató kissé meglepett képet vágott. Most azért, mert ilyen pitiáner ügy miatt ideráncigált a tanárom, vagy, mert egyáltalán meg mertem azt tenni, hogy jóváhagyás nélkül kérdeztem.

- Már megint? A kisasszony nem tudja befogni a kicsi szájacskáját? – Olyan ördögien vigyorgott, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Bár tizenöt évesen ez kissé meglepő lenne… Az igazgató felállt és sandán rám nézett. Aztán elfordította a fejét. Tudtam, mit néz.

A falon ki voltak sorakoztatva a kedvenc kínzóeszközei néhány fotóval megspékelve. A korábban itt lakó diákok és egyben árvák képei voltak, akik a legsúlyosabb testi fenyítéseket szenvedték el.

Volt itt egy kép rólam is, bár az a legszélén, jelezve, hogy az enyém a legenyhébb büntetés. Azt is figyelembe vették, hogy lány vagyok – milyen figyelmesek - így viszonylag gyengébb eszközökkel „tanítottak móresre”.

- Vajon, most milyen büntetést érdemel? – Az igazgató végigjáratta a szemét a képeken, majd az eszközein. – Mi lenne, ha az egész iskola előtt bemutatnánk, hogy mit kap az, aki közbe mer szólni? – A kérdést a matektanárom felé intézte, aki boldog mosollyal az arcán bólogatott. – Akkor kisasszony, megkérném, hogy ma délután négy órakor jelenjen meg az udvaron! – Kedvesen, udvariasan szólított fel, de tudtam, ha ellent mondok, vagy nem jelenek meg, akkor súlyosabb következmények is lehetnek.

- Rendben. Köszönöm a tanár uraknak. Visszamehetek órára? – Félénken tettem fel a kérdést, már csak a természetemnél fogva is.

- Már megint engedély nélkül beszél a kisasszony! Ajjaj, nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét az igazgató. – De nyugodtan menjen csak…

Amilyen gyorsan csak tudtam, visszaiszkoltam a terembe. Nem sokkal később befutott a tanár is és az óra folytatódott.

Többet nem szólaltam meg. Nem akartam nagyobb fájdalmat, mint amennyit már így is kapni fogok.

Aznap az órák hihetetlenül gyorsan teltek. Más napokon kínszenvedés végigülni akár egyet is, de ma…

Aztán három előtt pár perccel lementem az udvarra. Az egész iskola – vagy árvaház, teljesen mindegy – ott tolongott, de csak csendben. Halk suttogásokat ugyan lehetett hallani, de nem hatoltak el a szavak a tanárokig. Így nem is büntethettek.

Mikor odaértem az igazgatóhoz, az csak mutatott, hogy hova áljak… Aztán iszonyatos fájdalmak következtek. Ezt a törvény elméletileg bünteti…

Megvertek, de valami iszonyatosan. Nem csak, hogy zúzódások lettek rajtam, hanem mély, tátongó sebek is. A szíj csak kezdés volt, jöttek annál durvábbak is…

 
És most a szobámban fekszem. Szinte moccanni is alig bírok.

- Valaki… - nyöszörögtem. – Segítsen valaki…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés