Szenvedésem közben hirtelen fény árasztotta el a szobát. Nem a napfény, hanem valami melegséges, megnyugtató és hihetetlen. Csukott szemmel tűrtem, hogy a fény a fájdalommal együtt kimúljon. S vele együtt én is.

De ez nem következet be. Valaki megkocogtatta a vállamat, de olyan finoman, hogy először nem is éreztem. Vagy csak azért, mert ott volt az egyik sebem?

Tény, hogy az idegen olyan helyen ért hozzám, ahol nem éreztem fájdalmat.

Felemeltem a fejem és ránéztem az illetőre. Még csak nem is hallottam, amikor bejött.

Csodálatosan szép, mélykék szemei voltak. A haja pedig olyan torzonborz, hogy azt hittem először, valami állat van a fején haj helyett. Az viszont mélybarna volt és az illetőcsodálatosan nézett ki.

- Ki vagy te? – kérdeztem, és már előre féltem a veréstől.

A fiú elmosolyodott. Nem volt több húsz évesnél és a mosolya teljesen megváltoztatta az arcát. Két kis gödröcske tűnt fel a szája sarkaiban. Olyan helyesen nézett ki, hogy én is mosolyra húztam ajkaimat, amit rögtön meg is bántam. Ott is volt egy seb. Felszisszentem a fájdalomtól. A srác aggódva nézett rám. Nem tudom, ki volt, de nagyon megkedveltem.

- Szólíts Beliálnak. – Honnan is ismerős nekem ez a név? Mintha tanultam volna valamikor… Beliál… A jelentése haszontalan. De ez a döglesztő srác nem úgy néz ki mint a haszontalanok…

- Még nem láttalak itt. Új vagy? – Kétlem, de azért feltettem a kérdést.

- Nem. De ha azt mondom, hogy tudok neked segíteni, akkor velem jössz?

- Miben és mégis hogy?

- Segítek, hogy ne legyen többé fájdalmad, hogy ne ez legyen a sorsod. Segítek megváltoztatni az életed. És úgy, hogy egyszerűen kiviszlek innen.

- Ha elkapnak, akkor még nagyobb büntetést fogok kapni.

- Ne félj, nem kapnak el. Ha velem vagy, akkor nem. – Egy elég érdekes mosolyt villantott felém, és akkor beugrott.

- Lucifer.

- Tessék? – nézett a szemembe kissé ijedten a srác.

- Lucifer – ismételtem. – A nevedet azzal hozzák összefüggésbe. Ki volt az az elmebeteg, aki ilyen nevet adott a fiának? – Azt hittem, halkan mondom…

- Apám és anyám adta ezt a nevet. Ha nem tetszik, választhatsz nekem egy neked szimpatikus nevet. – Látta, hogy ez kissé felvidított, így körbefordult a szobámban, míg én gondolkodtam. – Hol van a többi cuccod? – kérdezte percekkel később.

- Milyen tö… - néztem fel az álmodozásomból. – Nincsen több cuccom. Csak annyi, amennyit a kezedben tartasz. – A kezében pedig egy táska volt, amiben az én farmerom volt, két pulcsim, három felsőm, a fehérneműim és a tisztálkodó szereim. Utóbbi se sokat foglal magába. Egy kevéske fogkrémből, fogkeféből és egy kis szappanból ki is merült.

Ha valami elfogyott, szólnunk kellett és pótolták. De csak bizonyos időközönként. Azt a kevéske szappant egy hónapra kaptuk, a fogkrémnek két hónapig kellett kibírnia, a fogkefét pedig akkor cserélték, ha bemutattuk, hogy már mennyire elhasználódott…

Sokat spóroltak rajtunk, azt már egyszer biztos.

- Nem mondod komolyan? – hitetlenkedett Beliál. – Ennyi az összes cuccod?

- Igen – nyomatékosítottam.

Beliál azért még körbenézett a szobámban majd becipzárazta a táskámat.

- Indulhatunk? – Bólintottam. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet. – Add a kezed! – Felém nyújtotta a jobb kezét, amit én meg is fogtam. Olyan jó puha és meleg volt… - Öhm… Azt hiszem, jobb lesz, ha te most becsukod a szemed. – Engedelmeskedtem neki.

És akkor érdekes dolog történt. Úgy éreztem, mintha lebegnék, de ez az állapot csak pár másodpercig tartott. Aztán újra visszanyertem a súlyomat.

- Most már kinyithatod – hallottam magam mellől a megnyugtató hangot.

Kinyitottam a szemeimet és az első, amit megláttam, az Beliál mélykék tekintete volt. Közvetlenül előttem állt és az arca majdnem hozzáért az enyémhez. Nekem meg az összes vér az arcomba tódult…

Elkaptam a fejem és körülnéztem. Egy virágos réten voltunk, előttünk pedig közvetlenül egy hatalmas, kovácsoltvas kapu. Nem volt nyitva. Fogalmam sem volt, Beliál hogyan gondolta, hogy ezen esetleg bemegyünk. Mert ha nem, akkor meg mit keresünk itt?

Ahogy egyre feljebb néztem, megláttam egy feliratot. De ez nem lehet…

- Beliál… Mondd, hogy ez nem… hogy ez nem…

- Sajnálom, de azt kell mondjam, igen. Jól látod.

- Akkor inkább az árvaház, vagy a halál.

- Nyugi, nem rossz ez a hely. Nem kell hinni a szóbeszédnek. Főleg nem annak, ami a ti világotokban terjed. Nem minden az, aminek látszik.

- Persze, mert ez nem is egy virágos rét, hanem… - Hirtelen két őr jelent meg, szinte a semmiből. Erősek, kidolgozott izmokkal…

- Nagyuram! – hajoltak meg mindketten.

- Örülnék, ha végre beengednétek! Nem szándékozom a hátralévő napjaimat itt eltölteni! – Beliál kissé durvább hangot ütött meg, mint amit nálam használt, de nem ijedtem meg tőle. Kellemesnek éreztem a hangját. Mély volt és megnyugtató. A két őr sietve kinyitotta a hatalmas vaskaput, és én átléptem a felirat alatt, mely azt hirdette nagy büszkén: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Vagyis átléptem a Pokol küszöbét…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.