Beliál egy hatalmas kastélyhoz vezetett. Messziről feltűnt a pompája, érdekelt, belülről milyen. A kezemet továbbra sem engedte el, ugyanúgy fogta, mikor a szobámban. Jó volt az érintése, de nekem kissé fura. Nem vagyok hozzászokva a „közelebbi kapcsolatokhoz”. Nem voltak barátaim, így nem is tudtam sose, milyen az, amikor az embert szeretetből megölelik.

Ahogy beljebb értünk a kastélyhoz, úgy lett egyre nagyobb a fényárban tündöklő épület. Merthogy a Nap is olyan gyönyörűen sütött, mint „fent”, az emberek világában sohasem.

 
A virágos rétből egy ápolt kert lett, ahol rengeteg rózsa, liliom, meg mindenféle olyan virág nyílt, amiket nem ismertem fel. Merthogy még életemben nem láttam őket soha.

- Ezek milyen virágok? – kérdeztem, mikor elmentünk egy kissé érdekes, lilás-fehéres bokor mellett, amelyen kisebb virágok nyíltak, ugyanilyen színekkel.

- Fogalmam sincs… - válaszolta Beliál. De legalább őszinte…

 
Felmentünk a kastélyba vezető lépcsősoron – kiköptem a tüdőmet, mire Beliálnak sikerült felhúznia a fokokon – és beléptünk az ajtón. Egy fokkal hűvösebb volt az idő bent, mint kint, de kellemes volt.

- Külön szobát kapsz, rendben?

- Óh, köszi – motyogtam. Lefoglalt, hogy mindent megnézzek, és az emlékezetembe véssem. Hatalmas képek voltak a falakra festve. Gyönyörű szín kavalkádot alkottak.

Követtem Beliált, aki egy hangulatosan megvilágított folyosón vezetett végig. Az utolsó ajtónál megállt, benyitott, majd félreállt, hogy engem beengedjen. Hát udvariasságnak nem volt híján, az biztos.

- Kösz – motyogtam halkan. Egyrészt kezdtem érezni a kapott kínokat a testemben és a csontjaimban, másrészt nem szoktam hozzá az ilyen dolgokhoz. Az árvaházban nem ismerték az udvariasságot a fiúk, mivel nem volt, aki megtanítsa rá őket.

- Nincs mit. – Beliál rám villantott egy tizennyolc karátos mosolyt, minek következtében kivillantak hófehér fogai. Hogy lehet valaki ennyire… tiszta? Bezzeg én csupa mocsok voltam, bár nagy része a saját vérem… Csak a negyede sár meg föld, meg egyéb minden. – Találsz ruhát a szekrényben, az ágy mellett.

- Mi az, női ruhákat készítesz? – kérdeztem kissé könnyed hangon. Érdekesen vette ki magát, hogy kapok ruhát, holott csak most érkeztem…

- Nem, csak számítottak rád. Mondtam, hogy elhozlak onnét…

- Előre kitervelted? – vágtam a szavába. Erre kissé lehajtotta a fejét, de szerintem csak azért, hogy eltakarja azt a sunyi mosolyát…

- Mondhatjuk úgy is, igen.

Erre a mondatára hátat fordítottam neki és becsaptam előtte az ajtót.

Igaza volt, a szekrény tényleg az ágy mellett volt. Közelebb mentem és kinyitottam. Hát, ebben sem hazudott… Csupa finom holmi volt benne. A fehérneműektől elkezdve a kihívó, bulis cuccokon át a szolid, ünnepi ruhákig minden volt. Nem volt túl nagy a szekrény, mégis rengeteg mindent összezsúfoltak bele és mégis, mintha a legnagyobb rend lett volna, ami láttam.

A szakadt ruháimat levettem, de a tisztákat még nem vettem magamra.

A szekrény ajtajának a belső felében volt beépítve egy tükör. Mikor levettem a ruháimat, megakadt a pillantásom a testemen. Hihetetlen, mennyi zúzódás és mély seb volt rajta. Valamelyiket már nem is éreztem, talán mert az idegek már nem voltak képesek elküldeni az agyamig a fájdalom jelét.

Aztán abbahagytam a testem csalódott vizsgálgatását, és végre elkezdtem öltözni. Bár már rajtam lettek volna a ruháim…!

Beliál mindennemű kopogás nélkül beesett az ajtón. Szó szerint. Ugyanis amikor kinyitotta, úgy gondolta – gondolom én -, hogy már készen vagyok, és bejöhet. Erre mi fogadja? Hogy én egy szál melltartóban és bugyiban flangálok és nézegetem magam a tükörben. Ugyanis akárhányszor elfordítottam a fejem, végül mégis visszanéztem a saját, kissé eldeformálódott tükörképemre. Beliált gondolom pedig meglepte, ami fogadta.

-Ne haragudj! Nem gondoltam volna, hogy ennyire… - nem folytatta, de tapintatosan elfordult. De ha már meglátott, akkor meg nem tökmindegy? – Nem fáj? – kérdezte aztán, mikor szóltam neki, hogy visszafordulhat, készen vagyok.

- Dehogynem. Mint az állat. – Az árvaházban nem engedték meg a káromkodást, de szerintem Beliál nem fog agyonverni azért, mert ilyet mondtam. Nem tűnt olyan… Minek is? Most ő micsoda? Ember? Démon?

- Ülj le az ágyra, mindjárt jövök! – utasított, de volt valami a hangjában, ami elvette ennek az ukáznak az élét.

Szépen szót fogadtam neki és leültem, ő meg kiviharzott az ajtón. Míg ő nem vonta el a figyelmem, addig nyugodtan körbenézhettem. A szobámhoz tartozott egy fürdőszoba is, az ágyamon pedig az árvaházi szobám kétszer elfért volna.

Túl sok időm aztán nem jutott a nézelődésre, mert Beliál nagyon hamar visszatért.

- Felesleges lett volna felöltöznöd. – Ezt mégis hogyan érti?

- Tessék? – kérdeztem vissza udvariasan.

- Ahhoz, hogy hozzáférjek a sebeidhez, a legjobb lenne, ha levennéd a blúzodat. – Én csak hápogni tudtam. Hogy a fenébe képzeli…?

- Nem fogom levenni a kedvedért!

- Amina! Ne játssz velem! – Honnan tudja a nevem? Hisz’ még sosem mondtam neki. – A sebek el fognak fertőződni, ha nem kezelem őket!

- Sebek? Miért, mennyi van? – Ezen mintha ő lepődött volna meg…

- Hogy-hogy mennyi? Az egész tested tele van sebekkel! Ne mondd, hogy még nem tűnt fel!

- Igazából nem nagyon nézegetem magam…

- Pedig nem ártana – morogta. Leült mellém az ágyra és a frissen felvett fekete selymet megpróbálta lehámozni rólam. Persze csak ha hagytam volna.

A kis csomagot letette a kezéből, hogy könnyebben le tudja szedni rólam a ruhát. Én azonban minduntalan elfordultam tőle. Nem, majd hagyom magam, hogy levetkőztessen! Mégis, kinek képzeli ez magát? Hisz’ csak pár évvel idősebb nálam!

Aztán valahogy mégis sikerült elkapnia. Az egyik kezével lefogott, a másikkal pedig kisé ügyetlenül ugyan, de elkezdte kigombolni a blúzomat. Pár pillanattal később az anyag lecsúszott a vállamról, és kis kupacot alkotva lehullott az ágyra. Én meg ott álltam – pontosabban ültem – egy szál melltartóban előtte…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés