Tristan érezte, ahogy a testem megmerevedik az ölelésében, de azt nem értette, miért. Én meg csak azzal tudtam foglalkozni, hogy most mi lesz ezután. Az agyam csak azon járt, hogy mit tettem az előbb. Hisz’ én férjnél vagyok, ezt nem lett volna szabad megtennem! Ha ezt Azazel megtudja… De akkor nem mondom el neki! De sosem tudtam hazudni, ezért is volt olyan az életem, amilyen…

- Minden rendben? – hallottam magam mögött a mély, ismerős hangot.

- Nem! Hogy lenne akár bármi is rendben, Tristan? Épp most csaltam meg a férjemet!

- Legalább egyenlítettünk – válaszolta nyugodt hangon a már mellettem ülő.

- Mi? – Nem értettem, mit akart ebből kihozni.

- Aura. – Csak egy egyszerű név, és belőlem mégis most kiváltotta az őrültséget. Egyszerre voltam féltékeny, dühös, izgatott, és ez mind a félelemmel egyetemben.

- Ő az a nő, ugye, aki…

- Igen. A férjed elvette tőlem.

- Sajnálom.

- Te nem tehetsz róla. – Láttam, ahogy az arca boldogságból, amit én okoztam neki, átmegy valami keserűbe, amit nem értettem. Az a nő régen volt az övé, már régen elfelejthette volna. Féltékeny voltam Aurára, és magamat sem értettem. Hogy lehetek én féltékeny? Hiszen én nem vagyok sze… Te jó ég! De az nem lehet… Ránéztem Tristanre, majd visszafordítottam a fejemet a szatén ágyneműre. A fekete anyag most nem kellemeset hozott nekem, hanem szúrta a szemeim. Elfordítottam a fejem, és most már a világos szőnyeget fixíroztam.

- Elmeséled nekem, mi történt akkor? – kérdeztem halkan, előre félve a nemleges választól.

- Igen. – Meglepődtem, amit mondott. Döbbenten felkaptam a fejem, majd fájdalmas arca láttán rájöttem. Ahhoz, hogy megbízzon bennem, hogy elmondja a titkukat, kellett az, hogy eláruljam a férjemet. Az, hogy lefeküdtem Tristannel, nagyban befolyásolta a döntését. – Aura egy vámpír volt, még jó pár évvel ezelőtt. Boldogok voltunk egymással, igazi lelki társak voltunk. Aztán egy nap megjelent Azazel és Aura rögtön beleszeretett. Én akkor még nem voltam ilyen „macsó” – itt az ujjával mutatta az idézőjeleket -, hanem csak egy mezei vámpír, akinek van egy kis vagyona és szegről-végről rokona a királyi családnak. És akkor még itt éltem, nem a saját házamban. – Tristan kiszállt az ágyból, megkerülte, majd felkapta a ruháit a földről és valahova eltette a szemem elől. Aztán kivett a szekrényéből egy másik, tiszta nadrágot és egy sötétszürke pólót, amin, ha jól láttam, pár vékony, narancssárga csík húzódott. Egyenként felvette magára a ruhadarabokat, majd folytatta a nekem szánt beszámolót. – A férjeddel sosem csíptük egymást, de amikor megláttam, hogy Aura hogy néz rá, és Azazel is őrá, elfogott a gyűlölet. Onnantól kezdve, ha a férjed elém került, az biztos jele volt, hogy harc kezdődik köztünk. Egy héttel a megismerkedésük után valakitől meghallottam, hogy Aura nagyban készülődik valamiféle estélyre. Akkor nem is terveztek semmit, tudtam, hogy sántít a dolog, mivel engem minden ilyen összejövetelre meghívtak. Amikor aztán benyitottam a szobánkba, ott találtam Azazelt és Aurát, éppen összeölelkezve álltak, és egymást falták – mondta undorodva. – Akkor aztán kirobbant köztünk a harc. Olyan csatát vívtunk egymással, amilyen a Palota még nem látott. És Aura nem bírta, hogy rajta, miatta veszekszünk. Nem sokkal azután, hogy a férjed és én a legnagyobb csatánkat vívtuk, amibe mindketten majdnem belehaltunk, kiderült, hogy Aura öngyilkos lett. Pontosabban segítséggel, ha azt vesszük, megölték, de a lényegen nem változtat.

- Nagyon megviselt? – kérdeztem. Úgy gondoltam, már befejezte, röviden ennyi volt a történet. De többet nem is akartam hallani. Épp elég volt.

- Aha. De túltettem magam rajta – válaszolta.

- Nekem nem úgy tűnik, Tristan. Aura mély nyomot hagyott benned. Szeretted őt, nagyon, igazam van?

- Amy… Inkább hagyjuk.

- Szeretted őt? – kérdeztem, nyomatékot adva szavaimnak.

- Igen – sóhajtotta. – Szerettem. De már nem.

- Még most is látni rajtad a fájdalmat. – Fogalmam sincs, mi ütött belém. Ezzel nem csak Tristan, de én is szenvedek! Felemlegetem neki a múltat, csak mert tudatlan vagyok, és az ő szenvedése az enyém is. Szinte fizikai fájdalmat okoz nekem is, hogy így látom.

- Ne törődj vele. Viszont most Azazel megszívta. Te velem vagy.

- Na, igen.

- Te viszont nem szereted őt, ugye?

- De… Nem – adtam igazat neki, bármily kelletlen is volt. – Nem, nem szeretem.

- És akkor miért mentél hozzá?

- Mert az apám azt akarta.

- Micsoda? – horkant fel Tristan. – Egész életedben ki voltál szolgáltatva mindenkinek, tűrted a megaláztatottságot, és amikor elegendő erőd van ahhoz, hogy az életedet a kezedbe vehesd, megfutamodsz, és hagyod, hogy újra más irányítsa az életedet?

- Nem is… Kedvelem Azazelt, de nem szeretem! Ahhoz még kell egy kis idő, de jó úton halad ahhoz, hogy megszeressem.

- Amy… Egy katasztrófa vagy, ugye tudod?

- Aha – hajtottam le a fejem.

- Miután Aura meghalt, visszaköltöztél a saját otthonodba?

 - Utána egy héttel, igen. Megvártam, míg Azazel eltűnik a színről. Rajta nem igazán látszódott meg, hogy a szeretője meghalt.

- Sajnálom.

- Ugyan, mit? – horkant fel Tristan.

- Hogy elvették tőled a szerelmedet. – Csodáltam a bátorságát. Láttam rajta a fájdalmat, de nem kezdett el dühöngeni, vagy tudom is én. Szerintem én már régen kiborultam volna. Tristan most nekidőlt a falnak, majd lehajtotta a fejét. Nem válaszolt semmit. Nem adott reakciót az előbbi szavaimra.

Felkeltem az ágyból, a takarót magam köré csavartam, majd elindultam felderíteni, merre szóródtak szét a ruháim. Pontosabban Tristan merre szórta őket el. A nadrágomat megtaláltam a sarokban, ahogy a bugyimat is. A melltartómat kicsit nehezebb volt, és amikor a pedig felemeltem a felsőmet a földről… Na, hát az… Ránéztem Tristanre; ő már engem figyelt egy ideje. És most mosolygott, ahogy tekintete a pólómra tévedt.

- Azt hiszem, ennek többet nem veszed hasznát – mondta még mindig mosolyogva.

- Igen, szerintem sem. Tudnál adni valamit, amiben kimehetek a folyosóra? És bejutok a szobámba anélkül, hogy valakinek feltűnne, mi van rajtam – motyogtam.

- Persze, gyere ide. – Odamentem mellé, ő kinyitotta a szekrényt, amiből az előbb a saját ruháit szedte ki. Kisebb kutakodás után talált egy nem túl nagy, fehér pólót. Felvettem, számomra nagy volt, az alja majdnem a combom közepéig ért, az ujjai meg a könyökömet piszkálták. – Egy kicsit nagy… De ha ezt így… - Feltűrte a póló ujjait, így majdnem olyan volt, mintha egy ujjatlan hosszított ruha lenne rajtam. – És tökéletes. Látod, mire vagyok képes? – kacsintott egyet.

- Ja, kész divatdiktátor vagy – mondtam neki. Az a dolog a régi barátnőjével feledésbe merült, mikor felemeltem az elszakadt felsőmet. A mosolya kiszélesedett, olyan észvesztő formát vett fel… - Tristan, nekem mennem kellene.

- Miért? Most már úgyis mindegy.

- Hogyhogy mindegy?

- Azazel szerintem már tudja. Nyilvánvalóan rájött.

- Na, szuper...

- Amy, ne legyen lelkifurdalásod! Válj el tőle, apád meg gondoljon, amit akar! Ez a te életed végre, nem az övék! – Tristan odavezetett az ágyhoz, leültetett rá, ő maga pedig elém térdelt. – Vedd a kezedbe a sorsodat, irányítsd végre az életed!

- De én nem vagyok rá képes – nyögtem. Éreztem, ahogy könnyek gyülekeznek a szememben. – Tudod milyen volt annyi éven át elnyomottan élni? Az ember megszokja, és sosem tör ki belőle, bárhogy is szeretné.

- Huszonegy évig éltél így, és most azt mondod, amikor lehetőséged van a választásra, hogy inkább köszönöm, nem kérek a jó és nyugalmas életből?

- Valami ilyesmi, igen.

- Te meg vagy húzatva – közölte Tristan egyszerűen.

- Lehet. – Éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Aztán Tristan letörölte a kézfejével, majd lágyan megcsókolt. Tudom, baj, amit nemrég műveltünk, de képtelen vagyok most elválni Azazeltől. Most házasodtunk csak össze, én pedig máris megcsaltam. Egy tömegkatasztrófa vagyok. – Nem fogok tőle elválni, legalábbis mostanában nem – mondtam.

Hirtelen, mintha egy filmet pergetnének le előttem, végigjátszódott a múltkori álmom. Tristan volt a fiam apja, én pedig akkor még házas voltam Azazellel... Úgy ugrottam fel, hogy szabályosan lefejeltem Tristan, aki még mindig előttem térdelt. Nem zavartattam magam, felkeltem, majd az ajtó felé vettem az irányt.

- Hova mész? – értetlenkedett Tristan. Felállt, és most követett. Mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, elém állt, kezeit az enyémekkel összekulcsolta. – Mit akarsz csinálni? – suttogta.

- Visszamegyek a szobámba – válaszoltam ugyanolyan halkan.

- Ne menj… - suttogta a számba. Arca olyan közel volt, hogy láttam a kis apró borostáit is. Nagyon szexi volt, ahogy kinézett. Megnyaltam az ajkaimat, és ezzel odavonzottam a pillantását. Majdnem úgy álltunk, ahogyan az előbb, amikor a felsőm még egészben volt…

- M… miért ne? – kérdeztem.

- Csak ne. – Ejha, ennél egyszerűbben nem is tudott volna marasztalni. De nem is kellett. Nem akartam elmenni. Már nem.

Megcsókoltam, amit mohón viszonzott. Felnyögtem az élvezettől, amikor a fenekembe markolt, másik kezével pedig a derekamat simogatta. Beletúrtam éjfekete hajába, mire elégedetten felnyögött. Aztán felkapott, lábaimmal keresztülzártam a csípőjét; így vitt vissza az ágyhoz, ahova gyengéden lefektetett. Felhúzta az előbb kapott pólómat, majd lassan, érzékien elkezdett simogatni. Nem tudom, mi adta az erőt, de hevesen magamhoz rántottam, hogy egész testemmel érezhessem az övét, habár a ruháink köztünk voltak. Már megint.

- Tristan…

- Hmm? – kérdezte felettem jótevőm.

- Nem kéne…

- Ne gondolkozz. Csak érezz…

Tristan annyira elvonta a figyelmem, hogy nem figyeltem, csak rá. Néztem tökéletes testét, ahogy megszabadítom a ruháitól… Felnyögtem, amikor belém hatolt. Megint. Annyira jó érzés volt…

Minden kiment a fejemből. Csak azt őt éreztem, semmi mást.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés