Felszisszentem a hirtelen fájdalomtól, amit az okozott, hogy szinte nekiütődtem Tristannek. Érezte a remegésem, ahogy a karjában tartott, nehogy elvágódjak.

- Minden rendben? – kérdezte olyan hangon, amiről lerítt, hogy igenis tudja, valami baj van.

- Nem egészen – ziháltam. Remegtem, de annyira, hogy Tristan is velem együtt „rezgett”.

- Mit csinált az a barom? – kérdezte dühösen, majd bevezetett a szobába és leültetett. Azazellel pedig szembe állt, hogy tisztán láthassa, mit művel. – Mit csináltál vele? – ordított a férfira.

- Semmit nem csináltam vele, éppen ez a gond. – Azazel nyugodtan és halkan ejtette ki a szavakat, de kihallottam belőle a félelmet is. Ezek szerint megrettent Tristantől. Valamelyest megkönnyebbültem, de továbbra is féltem és remegtem.

- Te idióta – morogta Tristan. – Válaszolj!

- Rendben. Nos, azt tettem vele, amit Aurával is. Elértem, hogy megkedveljen, netalán belém is szeressen. Elvettem tőled, ezzel fájdalmat okozva a kis lelkednek. És élvezem, hogy mindezt én csináltam. Élvezem, hogy láthatom, amint szenvedsz egy nőért. Vagy kettőért. Teljesen mindegy. Bár így jobban belegondolva… Érdekes, hogy kétszer nézhetem végig, hogyan omlasz össze. A múltkor is elég vicces volt. – Tristannek eddig volt türelme, eddig volt képes türtőztetni magát. Olyan gyorsan rontott rá a férjemre, hogy szinte nem is láttam a mozgását. Azonban Azazel is hihetetlenül gyors volt. Mire észbe kaptam, már valami érdekes, ritmusos táncot jártak egymással szemben, mintha egy láthatatlan körasztalt kerülgetnének körbe-körbe. Vártam, mikor támadnak egymásra, de olyanok voltak, mint a párducok. Hihetetlenül kecsesen és óvatosan mozogtak, de egyik sem akart támadni, nehogy aztán fordítva süljön el a dolog. Nem szólaltam meg, hátha ezzel megzavarom Tristant. Viszont Azazelnek mindenképpen a vesztét akartam okozni. Olyan értelemben, hogy nem akartam, hogy meghaljon, de már most tudtam, el akarok válni tőle és ehhez a vesztesége kellett. Mert ha nem lesz valaki, aki tanúskodjon, akkor nekem lőttek. Egyedül nem leszek képes kiállni magamért.

Miközben magamban gondolkodtam, mitévő is legyek, Azazel támadott. Tristan fürgén elugrott, ám ezzel csak annyit ért el, hogy a férjem mogorvább lett, és bármi áron el akarta kapni Tristant. Percekig csak elugrottak egymás útjából, ha jól vettem ki, Tristan ki akarta fárasztani a másik férfit. Ez persze vajmi kevésnek bizonyult, ugyanis szinte lehetetlen, hogy két vámpír kifárassza egymást. Két azonos szinten lévő vámpír.

Én tovább ültem ott csendben, nem akartam senkit megzavarni. Ha Tristan lesz az áldozatom, akkor a csatát elvesztettük. Ha Azazel, akkor észreveszi, hogy ott vagyok, és akkor megint vesztettünk. Vagyis egyedül kell a szeretőmnek megküzdenie a férjemmel. Micsoda irónia. Egész életemben azt akartam, hogy legyen valaki, aki szeret, aki kiáll értem. És persze hűséges lettem volna hozzá. Azt akartam, hogy tudjak szeretni valakit feltétel nélkül. És amikor megpróbáltam, csúfos kudarcot vallottam. A férjemet képtelen voltam teljesen, odaadóan, önzetlenül szeretni, míg azt a férfit, akinek a létezésemet köszönhetem, képes vagyok szeretni. Jobban, mint azt bárki is gondolná. Mint azt én gondoltam volna.

Azazel a következő percben úgy mozdult, hogy közelebb kerüljön hozzám. Eddig Tristan valahogy mindig úgy állt, hogy előttem legyen, és ha kell, megvédjen. Most azonban a férjem kijátszotta őt és a szeretőm eltávolodott tőlem.

A következő mozdulatsor olyan gyorsan történt, hogy el sem hittem, valaki tud így mozogni. Mintha valamit a húszszorosára gyorsítottak fel, Azazel úgy vágódott elém. Megint elkapott, és a torkomat szorongatta. Fájdalmas volt, olyan erővel szorított. Aztán a következő pillanatban eltűnt rólam a keze, én meg félájultan ott maradtam a földön.

- Jól vagy? – kérdezte Tristan zihálva. Azazel a földön feküdt, nem messze tőlem, és nem volt eszméleténél.

- Azt hiszem – köhögtem.

- Elviszem a Tanács elé, menj a szobámba – utasított. Szót akartam fogadni, esküszöm, de annyira remegtem, hogy képtelen voltam mozdulni. Ezt szeretőm is észrevette és hezitált. Vagy engem visz a szobájába, kockáztatva, hogy Azazel felébred és elmenekül, vagy pedig Azazelt viszi apám elé, és engem hagy itt védtelenül.

- Menj – mondtam neki. Elvégre nekem csak a férjemtől kellett félnem, legalábbis most. És másról nem tudok, de ha lenne is olyan, aki rám törne, akkor is én vagyok a hercegnő, vagy mi. Szóval se így, se úgy nem eshet bántódásom. Tristan eltűnt, én pedig nagy nehezen - a falba kapaszkodva - felálltam. Hát, nem volt egy egyszerű mutatvány, azt meg kell hagyni. Úgy remegtem, hogy azt hittem, mindjárt összeomlik a szoba. Bementem a fürdőszobába és hidegvízzel lemostam az arcom. Kissé éreztem a hűvösségét. Aztán megláttam magam a tükörben. Nem fehér volt az arcom, hanem enyhe barna árnyalatos volt. Meglepődtem. Ez elméletileg lehetetlen. Hófehérnek kellene lennie a bőrömnek. És most meg…

Tristan percekkel később tért vissza. A nevemen szólított, de én nem szóltam vissza. Nem voltam képes rá. Gondolom, megláthatta a nyitott ajtót a fürdőbe, így rám talált.

- Minden rendben? Te jó ég… Hogyan… - döbbent le, amikor meglátott.

- Fogalmam sincs. Egyszer csak… ilyen volt.

- De hát ez lehetetlen! – Bőröm egyre jobban kezdte felvenni azt a színt, amilyen még életemben volt. Mielőtt meghaltam volna. Igaz, akkor sem voltam valami indiánlány, de azért elég szépen lebarnultam a sok szabadban töltött idő alatt.

- Igen, sejtettem – mondtam egykedvűen. Belenéztem Tristan szemeibe, amik hitetlenségről és kétségbeesettségről árulkodtak.

- Ezt apádnak meg kell mutatnod. Talán ő tudja, mi történik. Lehet, ez is valami olyasmi, mint az étel. – Engedtem, hogy Tristan a karjába vegyen és elvigyen valahova. Végigmentünk a hosszú, kihalt folyosókon, majd elértünk egy olyan ajtóhoz, amit addig még életemben nem láttam. – Ez apád szobája – magyarázta Tristan.

- Hogyhogy nem láttam még eddig?

- Mert úgy gondolta, erről nem feltétlenül kell tudnod. – Bekopogott, majd kinyitotta az ajtót, ami velem a karjában hihetetlen teljesítmény volt.

- Tristan – fordult felénk apám. – Amy! Miért hoztad őt ide? Mi a baj?

- Uram, a lánya bőre… - Tristan letett az ágyra. Még mindig remegtem, és nem tudtam elképzelni, miért.

- Ez érdekes. Erről még csak hallottam. Évezredekkel ezelőtt történt ilyen utoljára, még azelőtt, hogy én megszülettem volna.

- De azért vissza lehet ezt fordítani? Vagy káros? Mi történik, uram? – kérdezte szeretőm tisztelettudóan, de izgatottan. Itt az izgatott szót úgy értem, hogy ideges volt, mint egy tizenéves az érettségi előtt.

Apám körbekerülte az ágyat, ahova Tristan letett, majd elővett egy régi, poros könyvet. Olvasgatni kezdte. Én türelmetlenül vártam, hogy végre megszólaljon. A remegésem folytatódott, és ahogy elnéztem a kezeimet, egyre jobban megváltozott a bőrszínem.

- Megvan – szólalt meg végre apám vagy tíz perces csend után. – Azt írják, egyszer történt csak ilyesmi, még akkor, mikor az egyiptomiak az első piramist építették.

- Mi köze van ennek Egyiptomhoz? – kérdeztem felindultan.

- Csupán az időt mutatja meg. Amúgy semmi jelentősége nincs, de be tudjuk ez által határolni, mikor történt ilyen eset.

- Oh, és ezzel közelebb jutunk a megoldáshoz?

- Nem, de Amy, hadd mondjam tovább. – Apám folytatta a felolvasást. – Azt írják, két dolog képes visszahozni egy vámpírnőt a halálból. Vagyis hogy újra halandó legyen – toldotta hozzá, hogy érthetőbb legyen. – Az egyik az, ha csalódik egy férfiban, de olyan hatalmasat, ami újra képes megindítani a szívét. – Apám itt hümmögött, majd tovább olvasta a sorokat. – A másik pedig az, hogy halálosan szerelmes egy férfiba. Szintén azt írja, hogy olyan szerelem kell, olyan önzetlen, erős, ami megdobbantja a szívet. De itt mindkét félnek szeretnie kell a másikat.

- És mik a tünetek?

- A szíve elkezd dobogni és megszűnik halhatatlanként létezni. A bőre visszaváltozik arra a színre, amely még halandóként az övé volt, a szemeiben újra az élet fénye jelenik meg – olvasta fel apám. Most már nagyjából értettem, mi történik velem. Újra halandó leszek.

- És olyan nincs, ami férfit is tehet halandóvá? – kérdeztem. Azt szerettem volna, ha Tristan velem maradna, és együtt öregedjünk meg.

- Csak egyféleképpen változhat vissza. De ez borzalmas.

- És mi az? – kérdezte Tristan. Azt hiszem, rájött, mi a célom a kérdésemmel.

- A férfinek meg kell halnia az által a nő által, akit szeret. És aki viszontszereti. Aztán mikor teljesen megszűnt létezni, akkor újra kell indítani a szívet, mielőtt végleg elporladna a test.

- De abban a pillanatban, ha megölsz egy vámpírt…

- Igen, ez benne a probléma. Egyszóval lehetetlen.

- Mi van akkor, ha megölsz egy vámpírt? – kotyogtam közbe.

- A test elporlad másodperceken belül.

- Ó te jó ég…

Két lehetőségünk van tehát, ha Tristannel együtt akarunk élni. Márpedig nagyon remélem, hogy velem akar élni, mert én vele akarok.

Az első lehetőség, hogy engem visszaváltoztatnak vámpírrá, és akkor hosszú, unalmas életünk lesz, amit én ráadásul utálnék, mert hideg lény lenne belőlem. Nagy valószínűséggel emberekkel csak ritkán találkozhatnék, ugyanis ha rájönnének, hogy nem vagyok halandó, előveszik a sötét középkort és boszorkányüldözésbe kezdenek. Illetve vámpírüldözésbe.

A második esély, hogy Tristant megölöm – amire képtelen lennék – és halandóvá változtatom, ami egyenlő a nullával. Ha megölöm, nem marad test, amiben újra lehetne indítani a szívet.

Szóval vagy visszaváltozom azzá, amit utálok, vagy pedig megölöm Tristant. Kissé nehéz a döntés.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés