- Mikor leszek újra halandó? – kérdeztem remegve.

- Amikor a szíved megdobban – hallottam apám válaszát.

- És ez mikor fog megtörténni?

- Azt nem tudom. Mint mondtam, ilyen még akkor történt, mikor én a világon sem voltam, tehát azt sem tudom, jelenleg mi történik. – Bólintottam, miközben továbbra is úgy remegtem, hogy Tristan, aki tartott, is beleremegett. Az ágyon feküdtem, szeretőm pedig mögöttem ült, így én nekidőltem, és a hátammal simultam hozzá. Számomra kellemesebb lett volna, ha nem apám szobájában vagyunk, és nem reszketek. Bár szerintem azt a helyzetet Tristan is jobban élvezte volna. A bőröm már csaknem teljesen felvette az eredeti színét, és én fájdalmat éreztem a mellkasomnál. Felkiáltottam, mire Tristan még szorosabban megölelt. Éreztem minden porcikámban, hogy aggódik értem, és ez felmelegített.

A következő pillanatban olyan iszonyatos fájdalmat éreztem, hogy azt hittem, belehalok. Vagy már meg is haltam. Egész testemen végigpásztázott a fájdalom; a hullám olyan erős volt, hogy alig bírtam ki ép ésszel. Nem sok kellett hozzá, hogy elájuljak, de Tristan halk, nyugtató szavai segítségével ébren maradtam.

- Azt hiszem, most változott vissza – szólalt meg Tristan mögöttem. Rátette a tenyerét a szívemre, és egy darabig ott is hagyta. – Igen. Most már biztos. Halandó vagy, Amy. A szíved megindult.

- Szuper – dörmögtem. Már nem láttam olyan fényesen, ahogy eddig, és Tristan kellemes illata sem volt olyan erős. Mintha hirtelen náthás lettem volna, az érzékeim eltompultak. Persze sejtettem, hogy ez csak a hirtelenségtől van. Amikor beleszagolsz egy nagyon erős parfümbe, csak azt érzed, és amikor odatesznek eléd egy gyenge illatút, fogalmad sincs, milyen illata van. Aztán pár perc múlva már érzed. Valami ilyesmi történik velem is, azzal a különbséggel, hogy nekem minden érzékem eltompult. Nagy levegőt vettem, és újra éreztem, ahogy a most már éltető levegő a tüdőmbe áramlik. – Apám, a férfiaknál nem lehetséges ilyen átalakulás?

- Sajnos, nem. Ők nem olyan érzékenyek, mint a nők, így ez lehetetlen. Csak az az egy mód létezik, amit mondtam.

- De ez kicseszés – motyogtam.

- Lehet, de az egyetlen megoldás. – Apám szavaira újra felsóhajtottam. Pedig olyan egyszerű lenne, ha Tristannek is csak újra megdobbanna a szíve! Ránéztem, bele éjfekete, csillogó szemeibe. Sötét haja kissé eltakarta a szemeit, így odanyúltam, és elsimítottam onnan egy tincset. Nyugodtan, de kissé bánatosan nézett vissza rám. – Vagy pedig te változol vissza. Amy, ki az, aki miatt ennyire kérdezősködsz? – Mi van, apám nem lát a szemétől?

- Én vagyok – mondta Tristan halkan.

- Ó… Ez érdekes. Szeretitek egymást?

- Igen – mondtuk egyszerre, amire elmosolyodtunk mindketten.

- Rendben. Tristan, vállalnád létezésed legnagyobb fájdalmát, hogy aztán halandóként élj le pár évtizedet? – Szeretőm rám nézett, tekintetünk hosszan a másikéhoz kapcsolódott.

- Ha meghalhatok azzal, akit szeretek, akkor vállalnám. – Ezekre a szavakra egyszerre éreztem magam boldognak és szomorúnak. Ez azt jelentette, hogy szeret. De azt is, hogy egyszer vége lesz a boldogságunknak. A halál vet véget neki. Ha viszont én változnék vissza… Nem járna fájdalommal, és addig lehetünk együtt, amíg meg nem unjuk a másikat. Ami nem fog bekövetkezni, mert én Tristant sosem unnám meg.

- De akkor az időtők véges lenne.

- Igen, és ez jobb, mint bármi, amit kívánhatnék. Nem csak Amy irtózik attól, hogy vámpír legyen. Illetve az is. Vagyis csak én, ő csak ex-vámpír… Mindegy. Uram, a lényeg az, hogy sebezhetőek leszünk, és nem lesz örök életünk, nem kell végignéznünk más halálát.

- Igen, de bajotok eshet.

- Ahogy életünkben. És én szerettem azt az életformát, bármilyen elmaradott is volt. Azóta a világ sokat fejlődött.

- Hát, ezt döntsétek el ti. - Apám kiment, magunkra hagyva minket. Tristan szorosabban magához ölelt; még mindig a mellkasának dőltem, kezeit összekulcsolta a hasamon.

- Szóval – kezdtem.

- Szóval… - folytatta Tristan.

- Most akkor mi legyen? Szeretnél halandó lenni?

- És te szeretnél az maradni? – Jaj, miért kell neki ennyire megnehezítenie?

- Ha velem élnél, mindegy, milyen formában teszed.

- Amy, szerinted melyik lenne a helyesebb?

- Szerintem a könnyebb az lenne, ha én változnék vissza.

- Nem ezt kérdeztem. – Felsóhajtottam. Miért ennyire nehéz ez?

- Tristan, nem tudok dönteni! Vagy meghalsz, de meglenne az esély, hogy halandóként éljünk és haljunk, vagy pedig én változom vissza, és akkor örökké együtt leszünk.

- És te melyiket szeretnéd? – Tristan faarccal visszanézett rám, nem láttam rajta semmilyen érzelmet. Gondolom nem akart befolyásolni.

- Az öröklét csak úgy hangzik jól, ha veled tehetem meg. Nélküled semmit sem ér.

- És ki mondta, hogy én nem leszek veled?

- De ha megölnek, vagy nem is tudom…

- Amy, senki nem öl meg senkit. Elmegyünk az otthonomba és ott nem tud nekünk senki ártani.

- De… - Képtelen voltam kifejezni a gondolataimat. Hogy magyarázzam meg Tristannek, hogy én belehalnék, ha elveszíteném? Akár megölik, akár ő maga hagy el… De én belehalnék a fájdalomba, ha elveszíteném.

- Semmi de. Ez veszélytelen ugyan, de örök időkig együtt leszünk. És szerintem ez a legfontosabb.

- Miért vagy ilyen lehetetlen? – nyögtem fel. Hát nem képes megérteni, hogy én meg akarok halni, de vele együtt, nem pedig látni akarom, ahogy meghal az én kezem által! Ez egy ördögi kör. Ebből nincs kiút. Így is, úgy is rossz a vége. Vagy Tristan hal meg, vagy mindketten. Utóbbi jobban hangzik, de csak ha az mondjuk… kétszáz év múlva történik meg. Előbb nem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés