- Na, eldöntöttétek végre, mi legyen? – nyitott be apám a szobába, kopogás nélkül. Elvileg ugyan ez az ő szobája, de akkor is…

- Nem!

- Igen! – Tristannel egyszerre mondtuk ki a két szót, minek következtében én ledöbbentem. Na, nem azért, mert egyszerre ejtettük ki, hanem hogy Tristan igennel válaszolt. Nem is döntöttük el, akkor meg minek mondja?

- Mi? – néztem rá elhűlve. Szeretőm nem nézett rám, apámat fixírozta, de tudtam jól, most agyal azon, hogy mi is történjen.

- Amyvel akarok élni – nézett rám végre. – Halandóként.

- De abba belehalsz! – kiáltottam fel.

- Nem, ha újraindítod a szívem.

- De nem lesz rá idő! – tiltakoztam. Nem akartam, hogy általam haljon meg.

- De, csak gyorsan kell cselekedned. – Tristan mélyen a szemembe nézett. Láttam rajta az összes érzésének egyvelegét. Egyszerre volt aggódó, nyugtató, biztató, gyengéd, határozott, türelmes.

- Én nem öllek meg! – szóltam rá. Térjen már észhez! Most komolyan elhiszi, hogy képes lennék megölni? Pont őt? Ha képes ezt hinni, akkor valami történt a fejével az elmúlt napokban.

- Márpedig muszáj lesz.

- Nem! – kiáltottam rá. – Nem kockáztatom, inkább legyek halhatatlan, mint nélküled éljek, tudom is én hány éven keresztül!

- Amy – csitítgatott. – Nem lesz semmi baj. Mindketten élni fogunk, gyerekeink lesznek, és az otthonomban senki nem bánthat minket.

- De ha nem éled túl, akkor azt én sem fogom! – kiáltottam rá könnyes szemmel. – Nem lehet, hogy ez a megoldás! – sírtam.

- Sajnálom, kislányom, nincs más változat. Vagy ez, vagy téged változatunk át.

- Csak ne kelljen megölnöm! – zokogtam egyre hangosabban, Tristan pedig egyre szorosabban ölelt.

- Cssss… Nem kell megölnöd. Nincs semmi baj. – Ringatni kezdett, de nem tudtam lenyugodni.

- Nem, nem biztos, hogy meg kell ölnöd. De ott kell lenned, neked kell újraindítanod a szívét. Csak a szerelme teheti meg. Ha nem szereted őt eléggé, akkor megölöd őt. Illetve mi öljük meg, de rajtad múlik, hogy meg tudod-e menteni. – Apám szavai megdöbbentettek.

- Hogyan kellene megölni?

- Méreg is megteszi, ami csak addig hat, míg meghal az illető. Bár vámpíroknál elég nehéz ilyet találni. – Letöröltem a könnyeimet és bambán néztem apámra.

- Akkor mit kellene tennünk?

- Egyetlen méreg hatásos, csakhogy az nem is nálunk van. A vérfarkasoknak a gyógyítója képes rá, hogy előállítsa.

- Gyógyítója? Ők nem utálják egymást?

- Nem, ha arról van szó, hogy megsebesültek. Ha egy közös ellenségük van, akkor összefognak.

- De ők nemrég támadtak meg minket, mi meg megöltük a csapatukat! Hogyan segítenének nekünk?

- Valamit valamiért – válaszolta apám közönyösen. – Kérni fognak tőlünk valamit cserébe, de általában mindig valami tébolyító dolgot.

- Például?

- Egy életet. Már volt dolgom velük üzletelni – magyarázta.

- És akkor mit kértek?

- Mondom. Egy életet kértek cserébe. – Apám szomorú hangjából rájöttem, titkol valamit. Valamit, amit nem mondhatott el senkinek.

- Milyen életet? – kérdeztem döbbenten.

- Egy… kisfiút kértek cserébe, hogy egy vámpírt maguknak formálhassanak.

- És beleegyeztek?

- Igen. Nem tehettem mást.

- Hogyan…

- Ahhoz, hogy megmentsem, akit szerettem, az kisfiam életét kérték cserébe. Nem meg kellett ölnöm, vagy ilyesmi, hanem át kellett adnom nekik. Van egy bátyád, Amy, ha még él – mondta szomorúan. – Ne nézz így rám, ha újra választanom kellene, újra megtenném. A vérfarkasok vigyáznak a gyerekekre, jobban, mint az életükre. Biztonságban van minden gyermek, akik még nem értek meg a harcra. Kemény a kiképzésük is, és ha bármi történik, meg tudják védeni magukat. Ha pedig egy vámpírt képeznek ki… Nos, akkor azt kétszer jobban teszik, mint a saját fajuknál. Hűségre, becsületességre tanítják őket. Nem egy vámpír van náluk – tájékoztatott.

- Nem értem. A vérfarkasok gonoszak…

- Nem mindegyik. Akik ránk támadtak, azok valóban gonoszak, de nekik is van egy hasonló társadalmuk, mint nekünk. Hogy úgy mondjam, akik támadtak, az a legalja volt, mint az embereknél a bűnözők. Azok is kitaszítottak voltak. A vérfarkasok vezetője a föld alatt él, nem messze innen. Közel vagyunk egymáshoz, mivel jobb közel tartani az ellenséget. Csak nálunk fegyverszünet van, ami két évezred óta tart.

- És a kitaszítottak ezt nagy ívben letolják – következtettem.

- Igen. El kell mennetek a vérfarkasokhoz, és el kell kérnetek a mérget. Viszont az árát meg kell adnotok, bármilyen nehéz is lesz.

- Mi lesz, kinek az élete lesz az ára?

- Ezt ők fogják megmondani. – Láttam apám szemében a bánatot. Tudtam, hogy tudja, kinek az élete kell majd nekik, de nem volt hajlandó elárulni.

Tristan megfogta a kezem, majd kivezetett apám szobájából.

- Meg kell tennünk, Amy! – szólt rám.

- Nem! Ez képtelenség! Ha egy élet kell nekik az életért cserébe, akkor…

- Megadjuk nekik. Hallottad apádat. Jól bánnak velük. Gyere. Most indulunk. – Tiltakoztam volna, de Tristan nem hagyta. Megcsókolt, majd másodperceken belül el is vált tőlem. Újra megfogta a kezem, és futni kezdtünk. Tudta, hol vannak elbújva a farkasok, mert egy fánál megállt, és elvett onnan pár ágat. Lenéztem. Feneketlenül mélynek tűnt, de láttam, hogy valahol pislákol az alján némi fény. – Ugorj bele – utasított Tristan, aminek engedelmeskedtem is. Alig pár másodperc alatt leértem az aljára. Talpra estem, de már nem tudtam időben félreugrani; Tristan rám esett, és elvágódtam. – Jól vagy? – kérdezte szeretőm, majd segített felállni.

- Persze, köszi – motyogtam, miközben lesöpörtem magamról a sok kiló földet, ami a ruhámra tapadt. A tenyeremet közben felhorzsolta egy kisebb, szúrós ág, amin meglepődtem. Jaj, persze, hiszen már halandó vagyok! Megtöröltem a kezem, hogy azért lássam is, de nem lett komolyabb bajom. Aztán felnéztem, és két embert pillantottam meg magam előtt, akik közeledtek felénk. Mindkettő magas volt, de az egyik sötétbarna bőrű, látszott, sokat volt a napon, míg a másik hulla fehér, akárcsak Tristan, vagy én, mint mikor még vámpír voltam.

- Kik vagytok? – kérdezte a barna bőrű.

- A vezéretekkel és a gyógyítóval akarunk beszélni – válaszolt Tristan. A két férfi bólintott, majd intettek, hogy kövessük őket. Egy hatalmas tisztásra értünk. Fogalmam sincs, hol voltunk, mert látni lehetett az eget, amelyet már csillagok tarkítottak. Olyan sokáig beszélgettünk apámmal, hogy lement a Nap. A tisztás közepén pedig egy hatalmas palotának tűnő építmény állt. Nem volt akkora, mint a miénk, de tisztességes méretei voltak. A két férfi bevezetett a palotába, majd egy szobába, ahol egy fiatal, barna bőrű, és tekintélyt parancsoló férfi ült. Szívdöglesztően nézett ki.

- Mit akartok? – hallottam nyers hangját. Kinézetéhez képest nem ilyen hangnemre számítottam, de üsse kő!

- A segítségetekre lenne szükségünk. Illetve szükségem – mondta Tristan.

- Mégis miféle segítségre? – A férfi összehúzta szemöldökét, majd felállt a székből, és gyanakvó pillantásokat vetett ránk.

- Halandó akarok lenni. – A barna bőrű férfi bólintott, majd intett valakinek, akit én meggyengült érzékeim miatt nem láthattam.

- És miért?

- Mert nem akarok vámpírként tovább élni. – Persze, ez egyszerű válasz volt. Mit gondolhatott amúgy a férfi? Hogy azért akar halandó lenni, hogy vasutazzon és az emberek rendes kajáját egye?

- Hallottam, kishölgy! – Hogy mi van? – Ezt is. – A férfi mosolygott, tekintetével engem fürkészett.

- Hallja a gondolataim?

- Igen. És még sok egyebet. Szereted ezt a férfit, igaz? – Bólintottam, hangot nem tudtam kiadni megdöbbenésem miatt. – Méghozzá nagyon is… Ezért akarsz halandó lenni? Miatta? Egy lány miatt? – fordult a férfi Tristan felé.

- Igen. Talán ez gond?

- Az cseppet sem érdekel, mi az ok. Csak furcsállom.

- De az előbb nagyon is érdekelt az ok.

- Csupán kíváncsi vagyok. – Egy magas, barna bőrű ember érkezett a terembe. És akkor rájöttem, hogy egy magas, napbarnított, csont és bőr nő az, aki megjelent. – Kellene az a szer, ami halandóvá teszi a vámpírokat – mondta a „vezér” a nőnek. Az bólintott, majd eltűnt. – És mit adtok cserébe?

- Csak nem életet!

- Márpedig általában ez a kívánságom. Miért nem akarod?

- Mert tudom, kit akarsz elvenni tőlünk, és nem fogom neked adni! – kiáltottam, mire Tristan döbbent szemekkel figyelni kezdett. – Most mi van? – néztem vissza rá. – Tudom, mit akar! És ezt az egyet nem fogja megkapni.

- Apád, ha úgy döntene, újra ugyanezt produkálná. Elhiszed nekem? – A barna férfi fürkészően nézett a szemembe, de annyira, hogy belepirultam. Nem szoktam hozzá, és mivel már újra halandó voltam, éreztem, hogyan fut a vér az arcomba.

- Nem.

- Pedig hasonló szavakat mondott neked, nem is olyan rég. Akkor miért nem hiszel neki?

- Jól van, akkor hiszek! – csattantam fel. – De semmi sem garantálja, hogy a gyermek életben marad, és hogy látni fogom!

- Nos, a látogatás megoldható, tekintve, hogy akkor már halandó szülei lennének. Ami pedig az életét illeti… Az attól függ, hogyan viselkedik. Ne nézz minket vadállatoknak, Amy. Mi nem vagyunk azok. – Nem tudom, mit láthatott meg a fejemben, de az arca elkomorult, és veszélyesen közel jött hozzám. – Azok a korcsok árulók! Mi is kitaszítottuk őket, nem tehetünk róla, ha megtámadott téged az egyikük, utána pedig a palotátokat! – Dühös arca mindent kiűzött a fejemből. Illetve… Amiről beszélt, azoknak a képei megjelentek előttem, és mintha újraéltem volna az összes szörnyűséget.

- Hogyhogy kitaszítottátok őket? – Nagyon is tudtam, kikről, vagy inkább mikről beszél.

- Fellázadtak, így kénytelen voltam elüldözni őket. Ők nem akartak olyan társadalmat, mint amibe én kényszerítem az embereimet. Mi itt tiszteljük egymást, és nem esünk neki a másiknak. Ezért van a fegyverszünet is, Amy. Apád jó ember. – A szemében mintha lágyságot pillantottam volna meg.

- Tudom.

- És akkor miért félsz ennyire? Ő bízik bennünk, hát te is bízz meg bennünk! – Intett valakinek, mire az előlépett, és én ismét megcsodálhattam azt a fiatal férfit, aki pontosan olyan fehér volt, mint Tristan. – Azt hiszem, ő a bátyád, akiről apád beszélt. – Hitetlenkedve néztem a fiúra. Majdnem egyidősek voltunk, legalábbis kinézetre. De persze tudtam, ő sokkalta idősebb, mint én valaha is leszek.

- Szia, Amy! – köszöntött. Én meg köpni-nyelni nem tudtam.

- Helló! – köszöntem vissza.

- William vagyok. Nem hinném, hogy apánk említette volna a nevem. Csak egyszer hallotta, mert a farkasok neveztek el.

- És… Milyen itt élni?

- Egész jó. Tulajdonképpen nem tudom máshoz viszonyítani a létezésemet, tekintve, hogy sehol máshol nem éltem, csak itt.

- Na, igen… Lehet, hogy még jobb életed is volt, mint nekem…

- Ami azt illeti, igen – szólt közbe megint a vezetőjük. – Kapott kiképzést, bárkivel el tud bánni, én vagyok ez alól kivétel egyedül. Jól bántunk vele, mintha a saját fiam lett volna. Ha egy új vámpírgyermek jön közénk, megtiltom az embereimnek, hogy egyáltalán hozzányúljanak. Védelmet biztosítok neki.

- És ha valaki megszegi a szabályodat? – A férfi erre felnevetett, de olyan hangosan, hogy visszhangzott a terem.

- Akkor arra halál vár – mondta komoly arccal. Kezdtem hinni neki.

- Evariszt! – Az előbbi nő, akit a vezető visszaküldött, most megjelent, kezében egy kis fiolával.

- Igen? – Hoppá, akkor Evariszt a vezetőjük? Kissé ironikus a neve… - Köszönöm, Amy. Szeretem is a nevemet – szólt nekem. Ha ő a vezető, akkor a legjobbnak is kell lennie, nem csak a nevében. – Emellett ügyest is jelent – közölte velem Evariszt nemtörődöm stílusban. Átvette az üvegcsét a nőtől, aki azt hiszem, a gyógyító lehetett. – Nos, Tristan. – Nem mutatkoztunk be, de mivel említette, hogy olvas a gondolatokban, nem lepett meg, hogy tudja szeretőm nevét. – Ez egy érdekes folyadék. Megöl, de tekintve, hogy vámpír vagy…

- Úgy tudom, ez megindítja a szívet. – Tristan erről honnan tud?

- Igen. Miután meghaltál. De Amy-nek is be kell segítenie a szernek.

- Hogyan?

- Egyszerű. Meg kell csókolnia, semmi több.

- És mi van azzal, hogy nekem kell megölnöm? – kérdeztem, megszakítva társalgásukat.

- Azzal semmi nincs. Az is egy lehetőség. De ez viszonylag egyszerűbb, mint hogy te magad ölöd meg, és amikor már halandó, újraindítod a szívét. Azt pillanatok alatt kell megtenned. Ez hogy is mondjam… veszélytelenebb – mondta némi gondolkodás után.

- Biztos a siker? – kérdeztem. Még mindig nem akartam belemenni.

- Eddig mindig sikerült. – Nem egészen ezt kérdeztem… - Igen, biztos a siker, de mondd ki a szavaid, mert idegesítő, hogy ki kell hallanom a fejedből! – szólt rám.

- Jól van, na, nem tehetek róla! Ne válaszolj, ha idegesít! Vagy ne mássz a fejembe! – kiabáltam. Igazából nem érdemelte meg, de félelmemben és elkeseredettségemben ezt tettem.

- Az sajnos elkerülhetetlen – válaszolt szomorú mosollyal az arcán. – Na, Tristan, készen állsz?

- Itt? – rökönyödtem meg.

- Hát hol, Amy? Csak itt tudunk segíteni, ha valami baj történne…

- Baj történne? Vagyis a szer…

- Amy, nyugodj meg! – Tristan magához húzott és átölelt. – Nem lesz semmi baj. Itt leszel nekem, és ez engem is megnyugtat.

- De ha…

- Nincs ha. Sikerülni fog, rendben? Egyszerűen csak szeress és csókolj, többet nem kell értem tenned. Minden mást elintéznek ők. – Szavai és érintése lenyugtatták megviselt idegeimet. Emberként ez nekem már kicsit sok volt, de muszáj volt bírnom.

- És az élet, akit kérnek?

- Megoldjuk, bárkit is kérjenek. – Tristan nem tudta, amit én. Nem mondtam neki, de tudtam, hogyha Evariszt olvas a gondolataimban, akkor már tudja a kis titkomat is. Vagyis… én sem voltam biztos benne, de reméltem, hogy az, akire gondolok.

- Rendben. Nem szívesen teszem ezt, de rendben. – Tristan megcsókolt, puha ajkai megnyugtatóak voltak számomra, majd elhúzódott tőlem. – Készen állok.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.