Tristan megkapta a szert, majd rámeredt a fiolában lévő sötétlila folyadékra.

- Meg kell innod – tájékoztatta Evariszt.

- Tudom. – Szerelmem kinyitotta a pici üvegcsét, majd egy hajtásra megitta. Először semmi sem történt. Azt hittem, a szer nem hatott. Lehet, hogy nekem kell visszaváltoznom? Nem igazán szerettem volna, de azt sem, hogy Tristan meghaljon. Percekig csak álltam, és néztem. Mintha Tristan semmit nem ivott volna, mintha semmit nem kapott volna.

- Miért nem működik?

- Működik – válaszolt Evariszt a kérdésemre.

- Akkor?

- Akkor várunk.

- De már nem kellett volna hatnia?

- Minden vámpírnál eltérően hat. Két perctől hatvanig terjed a hatóideje.

- Ami azt jelenti, hogy van…

- Több mint ötven percünk. Igen. És bármelyik pillanatban elkezdhet hatni.

- Értem. – Evariszt hümmögött egyet, de nem szólalt meg.

A percek továbbra is teltek. Úgy éreztem, mintha a fejemben egy kakukkos óra lenne, amely folyamatosan idegesíti az embert. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak.

Mikor már éppen leültem volna a földre, mert már kezdtek fájni a lábaim, akkor Tristan elkezdett rázkódni. Rémülten figyeltem. Szenvedett. Közelebb mentem hozzá, és már éppen hozzá akartam érni, amikor Evariszt mellettem termett és megállított.

- Én a helyedben nem tenném – kapta el a kezem. Gyors volt, nagyon is, én pedig emberként számára lomha lehettem. Könnyedén megállított.

- Miért?

- Mert ha most hozzáérsz, azzal csak magadnak okozol kárt. El fog kapni. Jelenleg nem ismer meg, csak annyit tud, hogy iszonyatos fájdalmai vannak.

- Ha visszaváltozott, megismer?

- Ezért kell a csók – bólintott Evariszt. – Érezni fogja a szeretetedet, tudni fogja, hogy ki vagy.

- És ha nem szeretném eléggé, akkor…

- Akkor meghalna. Szóval reménykedj, hogy eléggé szereted őt ahhoz, hogy élhessen.

- Ezt előbb miért nem mondtátok? – néztem rá már könnyes szemekkel. Ritkán sírtam, még az előző emberi életemben is, de most nagyon is elfogadhatónak tartottam a helyzetet a kiborulásomra.

- Tudtad te a szíved mélyén. – Miért beszél úgy, mintha valami régi nemes ember lenne? – Mert az vagyok, Amy – mosolygott. A fenébe, már megint belehallgat a fejembe…

- Nemes?

- Aha. Régebben élek, mint bármelyik vámpír, apáddal vagyok nagyjából egyidős, de pár évvel őt is elkerültem.

- Jól tartod magad a korodhoz képest – mondtam.

- Köszi.

Hátraugrottam, mikor Tristan olyat rándult, hogy majdnem nekem esett, aztán levetette magát a földre, és ott folytatta tovább a rángatózást. Rosszabb volt, mint egy epilepsziás.

- És hol jövök én a képbe?

- Amikor megszűnik vámpírként létezni. – Hű, ez nagyon választékos volt!

- És az mikor történik meg?

- Érezni fogod – nyugtatott meg. Azonban én nem voltam képes kivárni olyan hidegvérrel, hogy mi történik, mint Evariszt. Már folyamatosan mászkáltam fel-alá, s egy pillanatra sem vettem le tekintetem Tristanről. Ott vonaglott, annyira rossz volt nézni! És mi lesz, ha nem tudom halandóvá tenni? Mi lesz, ha nem sikerül időben megcsókolnom? Honnan fogom tudni, mikor kell? Hogy mikor szűnik meg létezni? Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy képtelen voltam nyugton maradni. Evariszt velem ellentétben szinte mosolyogva nézte végig szerelmem szenvedését. Hogy lehet képes ilyen… érzéketlenül végignézni mindezt?

Tristan rángatózása enyhült, majd teste elernyedt, és nem mozdult többé. Én pedig nem tudtam, mit csináljak. Most odarohanjak hozzá? Már nem fog tudni bántani? Most kell megcsókolnom? Mi történik?

És akkor, amikor a kétségbeesés és az őrület határán voltam, akkor éreztem valamit… Mintha a mellkasomban, a szívem helyén valami más jelent volna meg… Képtelen voltam megmagyarázni, de tudtam, most kell cselekednem.

Letérdeltem Tristan mellé, majd a feje mellett megtámaszkodtam, és ajkaimat az övéihez érintettem. Lágyan csókoltam meg, és mikor eltávolodtam tőle, azt hittem, nem sikerült. A könnyeim most már szakadatlanul folytak, nem is akartam útjukat állni. A nagy része Tristan felsőjén kötött ki, de most ez engem egy cseppet sem érdekelt. Csak azt akartam, hogy éljen. Hogy velem legyen. Másodpercekig, amelyek végtelenül hosszú óráknak tűntek, semmi és senki nem mozdult. Nem sikerült. Későn cselekedtem, vagy a szer csak egyszerű méreg volt. Nem sikerült megmentenem őt, nem lehet már halandó… Nem lesz közös életünk, semmi, csak egyetlen valaki, aki…

Ráhajtottam a fejem a mellkasára, és zokogtam. Képtelen voltam visszafogni magam, hogy legalább hangtalanul tegyem. Nem ment.

Amikor zokogásom enyhülni kezdett, hallottam valamit… És éreztem valamit…

- Tristan? – Felemeltem a fejem. Az képtelenség lenne! Vagy mégsem? – Tristan? Hallasz? Kérlek, mondj valamit! – kértem zokogva.

- Amy… - hangja halk volt, és elfúlt a nevem vége, de életben volt! Rávetettem magam, és ott csókoltam, ahol csak értem. Többnyire az ajkait sikerült eltalálnom… - Jól van, elég! – szólt. – Levegőt is, kérlek!

- Bocsáss meg – sírtam. Átöleltem, nem bírtam magammal. Most már örömömben sírtam. Már az egész inge csurom víz, illetve könny volt, de továbbra is folytak, nem bírtam gátat szabni nekik.

- Semmi baj. Amy – suttogta a hajamba a nevem. Még szorosabban öleltem magamhoz. Éreztem, kicsit gyenge az előbbi szenvedése, és halála miatt, de azért így is erősebb volt nálam. Engem a folyamatos sírás és aggódás gyengített le. Szorosan tartott, illetve tartottuk egymást, miközben lágyan ringatóztunk. Mintha csak mi ketten lettünk volna az egész hatalmas teremben. De sajnos nem így volt.

- Khm… - Egy ismerős-idegen hang zökkentett ki csendes meghatódottságomból. Evariszt közelebb lépett hozzánk, mire felnéztem, majd Tristannel együtt felálltam. Összekapaszkodtunk, egyik keze a derekamon, másik pedig az enyémet szorította, míg az én másik kezem a hátát simogatta. – Szóval. Most, hogy Tristan végre halandó…

- Nem lehetne eltekinteni ettől a kérdésedtől?

- Kérdés? – nézett rám döbbenten Evariszt. – Szó sincs itt kérdésről, cicám! Egyetlen feltételem volt, és most azt be fogom hajtani. Illetve nem most…

- Miért pont ő kell neked?

- Megmondtam. Beleegyeztetek.

- Ti meg miről beszéltek? – kérdezett közbe Tristan. Nem hibáztattam. Olyan homályosan fogalmaztunk Evariszttal, hogy csak mi érthettük meg. Senki más nem tudott róla.

- Egy életről – tájékoztatta Evariszt Tristant.

- De kiéről? – értetlenkedett szerelmem.

- Egy gyermekéről.

- Oké, de kiéről?

Evariszt egy hatalmasat sóhajtott. Még mindig nem esett le Tristannek. Túl homályosak voltunk számára. És ahogy körülnéztem a teremben, az ott lévő három ember arcán is döbbenetet és értetlenséget vettem észre. Döbbenetet, mert visszabeszéltem a vezetőjüknek, holott halandó vagyok, és értetlenséget, mert fogalmuk sem volt, miről szól kettőnk közt a vita.

- Nem érted, ugye? – néztem rá szerelmem arcára.

- Nem.

- Tristan…

- Az a gyermek kell nekem, aki Amy hasában növekszik.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés