- Az nem lehet. – Tristan értetlen arccal, kissé ziláltan meredt hol rám, hol Evarisztra.

- De lehet – mosolygott Evariszt. Tristan ellépett mellőlem, pedig most lett volna rá a legnagyobb szükségem. És ilyenkor akar itt hagyni?!

- Amy-nek nem lehet gyermeke.

- De terhes.

- A harcban megsérült.

- De terhes.

- Nem lehetséges, hogy gyermeke legyen!

- De terhes – ismételte meg harmadszorra is a vérfarkas ugyanazt a mondatot.

- Mióta? Ki… - nézett rám Tristan.

- Én sem voltam teljesen biztos benne, csak sejtettem, azt is két napja. És te vagy az apa, Tristan – néztem rá könyörgően. Nem akartam, hogy most pánikba essen, azt akartam, hogy higgadt maradjon, ha már én képtelen vagyok rá.

- Na, most hogy ezt megbeszéltétek – szólt közbe könnyed hangon Evariszt -, le is szögezhetjük, mikor mehetek a gyermekért.

- Nem kérhetnél mást? – kérdeztem könyörgő hangon. A vérfarkas csak a fejét csóválta.

- Nem, Amy. Az egyezség az egyezség, sajnálom. Én ezt kértem, a döntésem nem vonom vissza. Hidd el, a bátyád vigyáz majd a lányodra.

- Azt meg honnan…

- Sok mindenre képes vagyok a gondolatolvasáson kívül – vágott közbe Evariszt mintegy magyarázatképpen. – Nyolc hónap múlva megszületik, pár nap késéssel, mint kellene neki. Azután egy kis ideig veletek maradhat, de nem több két hónapnál. Ennyit engedélyezek nektek.

- Vagy magadnak könnyíted meg, mert a kisbabák fenntartják az embert egész éjjel. – Dühösen vetettem oda a szavakat, de látszólag teljesen közömbös maradt. Úgy tűnt, mintha nevetne rajtam.

- Jól mondtad, Amy, az embert! – hangsúlyozta ki az utolsó szót. A bátyádat is túléltük, meg még pár vámpírt, a kislányodat is túl fogjuk élni, pláne, hogy ő félvér lesz.

- Mi?

- Félvér. Tán süket vagy?

- Hogyan lehetne az? Mikor… Mindketten vámpírok voltunk, amikor… - Nem mondtam ki az utolsó szót, helyette elpirultam. Evariszt érdekes arcot vágott, tudta, mit akarok mondani, de nem segített ki. Kissé gúnyosan vigyorgott.

- De halandóként hordod ki. Így lesz más a felállás. Majd ha enni akar, vigyázz vele, kissé élesek lesznek a fogai! – szólt. Mi van?

- Egy kisbabának még nincsenek fogai! – tiltakoztam.

- Márpedig neki lesznek – kacsintott. – Jó szórakozást hozzá – mondta, majd elfordult -, William, kísérd ki őket! – utasította a bátyámat.

William elkísért minket egy darabig, aztán visszafordult, minden szó nélkül. Mintha nem is léteznék számára. Vagy egyáltalán senki nem létezne számára, mintha egy hideg jégcsap lenne. Ijesztő volt.

Tristan kissé tántorogva ment, de azért meg bírt állni a saját lábán. A szer legyengítette, plusz újra halandó volt, ami szintén kissé megterhelő egy tudom is én hány éves vámpírnak.

- Haragszol? – kérdeztem Tristant, mikor már láttuk a Palotát.

- Miért haragudjak? – fordult felém. Eddig előttem ment, most pedig megállt és hátrafordult. Majdnem nekimentem.

- Nem tudom. El kellett volna mondanom.

- Ugyan, te sem tudtad biztosra, te magad mondtad.

- Igen. – Kezem a hasamra tettem, mintha már érezném leendő gyermekem szívverését. – Tristan… Emlékszem, amikor egyszer felébresztettél az álmomból? Azt állítottad, sikoltoztam.

- Igen.

- Nos, akkor egy kisfiúról álmodtam.

- Tudom, mondtad.

- Igen. A lényeg, hogy nem Azazel volt az apa…

- Ezt is mondtad – vágott közbe komoran.

- Tudom. De hadd mondjam már végig! – csattantam fel. – Az apja te voltál a kicsinek, és ezért mondtam csak annyit, hogy egy másik vámpír.

- Sejtettem. – Tristan derűsen átölelt, én meg csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal.

- Mi van?

- Olyan furcsán néztél rám, mikor felébresztettelek, és kerülted a választ. Sejtettem, azért nem akarod elmondani nekem, mert közöm van a dologhoz.

- Nem kerültem a választ, azt mondtam, nem emlékszem.

- Akkor hazudtál, teljesen mindegy. Figyelj, valahogyan kicselezzük Evarisztot.

- Azt hiszed, sikerülni fog? – kérdeztem hüledezve. Nem mondja komolyan, hogy tényleg meg akarja próbálni!

- Aha. Ez csak egy vérfarkas…

- Aki gondolatolvasó, és tudta a gyermekünk nemét!

- És? Attól még lehet, hogy teljesen hülye, és…

- Hülye? Szerinted miért éppen ő a vezetőjük? Most komolyan, amíg ott voltál, neked nem tűnt föl, hogy egyik sem mer neki ellent mondani? Vagy azt nem vetted észre, hogy a gondolataimban olvasott? Hogy tudott mindent, amire gondoltam?

- Ne már, Amy… - csitítgatott Tristan. Észre sem vettem, hogy már kiabálok vele.

- Nem akarom elveszíteni őt – zokogtam. Tristan magához ölelt, és lehúzott a fűbe, annyira remegtem. Azt nem tudom, hogy a félelemtől, vagy a gyűlölettől, de remegtem.

- Kitalálunk valamit. Ha majd megszületett, ráérünk akkor gondolkodni. Azt mondta, utána még velünk maradhat egy kis ideig.

- De én akarom felnevelni! Minek nekik egy félvér kisbaba?

- Nem tudom.

Tristan segítségével felkeltem a földről, és visszasétáltunk a Palotába. Az ott lézengő vámpírok kissé furcsán néztek ránk. Gondolom, érezték a szagunkon, hogy halandók vagyunk. Bementünk apámhoz, ahol ő és a nővérem az ágyon vártak minket.

- Na, mi volt? – érdeklődött Melanie. Gondolom, apám tájékoztatta, hol voltunk.

- Halandó vagyok – válaszolt Tristan.

- És mit kértek cserébe? Kinek az életét? – Apám érdeklődve nézett ránk.

- A kislányomét – válaszoltam halkan. Szerelmem alig hallotta, pedig mellettem állt, de tudtam, apám és Melanie hallotta.

- A kis… Nem úgy volt, hogy nem lehet gyermeked? – Melanie döbbenten nézett végig rajtam. – És egyáltalán honnan tudják ők, és azt, hogy…

- A vezetőjük gondolatolvasó, és valahogyan azt is megérezte, hogy terhes vagyok, és kislányom lesz – vázoltam fel.

- Szóval Evariszt fejleszti magát. – Apám kissé gúnyosan, de egyben meglepett hangon mondta ki a szavakat. – Viszont itt nem élhettek. Tristan, el kell vinned innen Amy-t, nem lesztek biztonságban ennyi vámpír közt.

- Rendben. A házamban jó helyünk lesz, csak kevesen ismerik a helyet. – Apám bólintott, jelezve, hogy tetszik neki az ötlet.

- Pakoljatok, aztán menjetek. Sajnálom, Amy, hogy csak ennyit lehettem veled. De én is veszélyes leszek rád, ha a gyermek növekedni kezd a hasadban.

- Már elkezdett.

- Úgy értem, a terhességed alatt leszek rád veszélyes. Halandó itt még nem volt ilyen állapotban… Menjetek! – utasított.

Szerelmemmel összepakoltuk minden ingóságunkat, és autóval – amit nem tudom, honnan szereztek – elmentünk Tristan házához. Újra megcsodálhattam a hatalmas kastélyt, mely abban a magasztos gyönyörűségben pompázott, mint legutóbb is. Nagyot szívtam a friss levegőből. A fák zöldellése megnyugtatott, olyan idilli volt az egész, mintha soha nem történt volna semmi rossz életemben…

Kipakoltunk abban a szobában, ahol először felébredtem. Eszembe jutottak az emlékek. A baldachinos ágy ugyanott, ugyanúgy állt, érintetlenül. Ahogy itt hagytuk.

- Még mindig klausztrofóbiás vagy? – vigyorgott rám Tristan. Hogy mi van?

- Ó, hát még emlékszel? – néztem vissza rá mosolyogva.

- Persze, hogy emlékszem, butus. És még mindig jó alakod van – suttogta a fülembe érzékien.

- Hogy lehetséges, hogy emlékszel ezekre?

- Mert vámpírként jó volt a memóriám, és mivel alig pár órája változtam át, még megmaradtak bennem az emlékek. Ahogy benned is. Nem emlékszel?

- Dehogynem. Csak kicsit furcsa.

- Elhiszem, nekem is. Mintha valami ködön keresztül emlékeznék vissza a dolgokra.

- Innentől öregedni fogunk? – kérdeztem hirtelen témát váltva.

- Igen. Akárcsak az emberek. Ugyanúgy fogunk élni, mint ők.

Elfeküdtem a hatalmas ágyon, és elgondolkoztam. Ha olyanok leszünk, mint az emberek – amik persze mi is vagyunk most már -, akkor dolgoznunk kell, beilleszkednünk a társadalomba. De hogyan lehetséges ez egy négyszázharminc éves ex-vámpírnak, és egy félvérrel terhes nőnek, aki szintén volt vámpír?

Néztem szerelmemet, ahogy kipakolja a cuccainkat, miközben halkan énekel valamit, amit nem ismertem fel. Nyugtató, mély hangja elálmosított, és ahogy voltam, elaludtam az ágyon.

~Nyolc hónappal később~

Már elég jól kiigazodtam az eszeveszetten kacifántos folyosókon, azonban még így volt, hogy eltévedtem. A személyzetet Tristan „kidobta”. Felmondott nekik, mivel emberként már mi is meg tudtuk csinálni az ő dolgukat, és már nem kellettek Tristannek, hogy csillapítsák az étvágyát. Szerelmem elmondta, tudták a titkát, és ha megéhezett, a szolgálatára voltak.

Legtöbb időmet a könyvtárban töltöttem a régi, poros könyvek között. Illetve már nem voltak porosak, mert négy nap alatt kitakarítottam. Négy nap alatt, mivel a képességeink már nem álltak rendelkezésünkre. Azt csak vámpírként tudtuk használni, habár olykor, ha nagyon sikerült felhúznom Tristant, akkor ő képes volt kisebb, vagyis inkább parányi, ciklonokat „készíteni”. Azt hiszem, ha nagyon megerőltettem volna magam az elmúlt időszakban, akkor képes lennék pár dolgot megmozdítani. Csakhogy eszem ágában sem volt. Nem akartam, hogy a saját képességem legyen a vesztem, így is elégszer megijedtem Tristan erejétől. Inkább nem is idegesítettem fel. Persze, mindig sikerült valamin.

- Amy! Hol a fenében vagy már megint? – ordított.

- A könyvtárban! – kiáltottam vissza. Már nem nagyon tudtam mozogni, így többnyire egész napokat voltam a könyvek mellett. Szerelmem szinte berobbant az ajtón, és olyan érdekesen dühös fejet vágott, hogy el kellett magam nevetnem. Persze, ez neki egyáltalán nem tetszett.

- Mit képzelsz magadról?

- Mit képzeljek? – kérdeztem vissza. Most meg miért van úgy kiborulva?

- Eltűntél! Egész álló nap kerestelek, de nem találtalak sehol! Tudod, te, mennyire megijedtem? – Na, igen, legtöbbször ezeken veszem össze vele.

- Tristan, hónapok óta itt szoktál megtalálni, nem igaz, hogy nincs annyi eszed, hogy itt keress először! – Sértődött képet vágott. Azt hiszi, nem merek visszaszólni neki? Pedig már hozzászokhatott volna.

- Miért kell neked mindig eltűnnöd? – Látszólag észre sem vette az előbbi mondatomat.

- Nem tűntem el! – kiáltottam rá. – Itt voltam egész idő alatt, csak te képtelen vagy felfogni a borsónyi agyaddal, hogy… - Elakadtam a mondat közben, és ijedten kaptam kezem a hasamhoz. Hatalmas pocakom lett a kisbabától, és néha nagyon erőseket tudott rúgni, de általában csak akkor tette, ha egyedül voltam. Mintha kissé félénk lett volna az apja közelében. Kiszorult belőlem minden levegő, ahogy vártam, hogy elmúljon a fájdalom. Mikor aztán a kicsi abbahagyta a mocorgást, fellélegeztem. Nem tudom, mennyire lesz nehéz szülés, de remélem, nem lesz annyira fájdalmas. Mikor elakadtam a mondatom közepén, és Tristan látta, hogy kínlódom, azonnal mellettem termett.

- Jól vagy?

- Aha – nyögtem halkan.

- Amy, sajnálom! – Persze, most már sajnálja, mi? – Olyan hülye vagyok, igazad van, nekem nem volt elég eszem! – Most minek szabadkozik? Tudom, hogy igazam volt. – Haragszol rám? – kérdezte édesen szomorú szemekkel.

- Nem tudok rád haragudni – válaszoltam. Amikor ilyen bánatosan, bűnbánó szemekkel néz, akkor képtelen vagyok rá haragudni. Tulajdonképpen mindig összeveszünk valami apróságon, aztán rögtön utána kibékülünk. Egyikőnk sem bírja, hogy haragszik rá a másik. Vagy egyszerűen nem bírunk egymásra haragudni.

- Szeretlek, Amy – suttogta. Közelebb hajolt, majd megcsókolt. Mindig így végződtek a veszekedéseink. Éreztem vággyal telt, visszafogott csókját. A terhességem miatt nem sokszor voltunk együtt éjszaka olyan értelemben, csak összeölelkezve aludtunk. De hiányoltam már őt, a testét. Érezni akartam. De még jó pár hétig türtőztetnünk kell magunkat.

- Én is szeretlek – suttogtam a szájába, mikor egy picit eltávolodott tőlem. – Miért kerestél? – Továbbra is ölelt, de az arcunk olyan távolságban volt, hogy a szemébe tudtam nézni.

- Egész nap nem láttalak. Hiányoztál. Azt hittem, valami bajod esett, és gyere, szeretnék mutatni neked valamit.

- Micsodát? – kérdeztem érdeklődve.

- Meglepetés! Csak gyere! – Felsegített a fotelből, és a karomat fogva kitámogatott a helyiségből. Az elrejtett átjárókon lejutottunk az étkezőbe. Odakint már sötétedett. Az asztalon gyertyák világítottak, sejtelmes fénybe vonva az egész helyiséget, és a megterített asztalt is. Elámultam. Tristan vacsorával vár engem. Romantikus vacsorával!

- Ez meseszép – suttogtam ámulva. Szerelmem elmosolyodott, majd kihúzta az egyik széket, én pedig leültem. Minden olyan díszes volt, de mégsem csicsás. Az a régies stílus, amely Tristant jellemezte, most nagyon kiütközött a terítéken.

- A nagyanyám étkészlete – adott magyarázatot. – Pár darab megmaradt belőle, a többi viszont nagy sajnálatomra összetört, vagy elveszett.

- Te ezekből is tökéletes estét tudsz varázsolni. Köszönöm!

- Érted bármit. – Megcsókolt, majd ő is helyet foglalt a mellettem lévő széken. Felemelte az edényről a tetőt, mire finom illatok csapták meg az orrom. Enyhén fűszeres – gondoltam. Amilyet pont szeretek.

Tristan szedett a tányéromra az ételből, de nem tudtam volna megmondani, mi ez. Még életemben nem láttam, azzal pedig nem akartam elrontani az estét, hogy arról kérdezgetem szerelmem, mi a neve, és milyen fűszerek vannak a receptben leírva.

Mikor végeztünk az evéssel, Tristan nem engedett elmenni.

- Várj egy kicsit még! – szólt, mikor látta, hogy készülök felállni. Elcsodálkoztam, de maradtam a helyemen. A tányérokat kicsit arrább tette, aranyos kis kupacba összesűrítve őket, majd belenyúlt a zsebébe. Mikor visszahúzta a kezét, egy kicsi, bársonyborítású dobozka volt a markában.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – kérdeztem. – Mondd, hogy ez nem az! – nyögtem.

- De bizony. Amy… - Elharapta a mondatot, és letérdelt elém, majd újrakezdte. – Amy, hozzám jössz? – Egyszerű mondat volt, nekem azonban könnyek szöktek a szemembe, amit a terhességi túlérzékenységemnek tudtam be. – Ennyire rosszat mondtam? – kérdezte félve.

- Nem, nem mondtál rosszat – sírtam. – Csak…

- Csak?

- Szeretlek! – öleltem át.

- Én is szeretlek – suttogta. Kisírtam magam a vállán, és mikor már csak szipogtam, elhúzódott tőlem, és újra feltette a kérdését. – Hozzám jössz?

- Igen – mosolyogtam. Erre hatalmas vigyor jelent meg az arcán, majd hosszasan megcsókolt. – Megkapom végre a gyűrűmet is? – kérdeztem nevetve.

- Persze. De csak ha kapok még egy csókot. – Mosolyogva újra megcsókoltam, majd elhúzódtam tőle, é várakozóan kinyújtottam felé a kezem. Ő a szemét forgatta, de aztán kivette a kis dobozkából a gyűrűt, és az ujjamra húzta.

- Gyönyörű. – Szavam akadozott a meghatottságtól. Gyémántgyűrűt kaptam, amely azonban olyan stílussal rendelkezett, mint Tristan. Az a régies szépség.

- A nagyanyám gyűrűje volt. Mielőtt meghalt volna, nekem adta, és azt mondta. Fiam! Vigyázz erre a gyűrűre, és annak add, akinek az élete fontosabb lesz a tiédnél is!

- Aranyos volt tőle.

- Igen, az.

- Szóval fontosabb vagyok az életednél is? – incselkedtem vele.

- Ahogy mondod.

- És… Ah! – nyögtem fel. A kisasszonynak a hasamban valami ellen tiltakozni volt kedve, és belém rúgott. De ezúttal éreztem valami mást is… Lenéztem. A magzatvíz elfolyt, ami azt jelentette, hogy… - Megindult a szülés – nyögtem.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.