Tristan azonnal bevitt az egyik kisebb szobába. Sajnos csak mi ketten voltunk este az egész házban – vagy inkább kastélyban. Szerelmem meleg vizet, törölközőt, meg ilyen apróbb holmikat hozott be sietősen, amik a szülésnél esetleg kelleni fognak.

Három órán keresztül szenvedtem. Iszonyatosan fájt. Azonban amikor végre megszületett a kislányom, hitetlenkedve meredtem rá. Akkor már egyáltalán nem tűnt fájdalmasnak a szülés. Semmi baj nem volt, komplikáció nem lépett fel – ahogy Tristan meg tudta ítélni.

- Ó, azt hiszem, kicsit elkéstem – hallottam egy hangot mellettem. Ismerős, mégis idegen volt. Kicsit nehézkesen, de magamra húztam a vékony takarót, és ránéztem a betolakodóra. Tristan megállt a kicsi fürdetésével, és hátranézett.

- Ó, csak ezt ne! Azt mondtad, két hónapot kapunk még!

- Kaptok is – válaszolt a férfi. – Csak itt szerettem volna lenni a születésénél, de mint azt már mondtam, egy kicsit elkéstem. Legalább a névadásnál szemmel tarthatlak titeket.

- Miért kellene minket szemmel tartani?

- Mert nem akarok valami ocsmány nevet. Elvégre, velem fog élni, az én fajtám között, és szeretném úgy szólítani, ahogy nekem tetszik.

- De az én kislányom! – kiáltottam.

- A miénk – javított ki Tristan. Bosszúsan ránéztem, de nem szóltam rá. Igaza van, de most ezt nem hangoztattam.

- Úgy nevezem el, ahogy akarom!

- Csak ha az nekem is megfelel – bólintott Evariszt. – Na, akkor találgassunk – mosolyogott ördögien. – Gondoltatok már valamire?

- Igen.

- És? – kérdezte újfent.

- Olvasd ki a fejemből, ha annyira érdekel!

- Te akartad… - Rám nézett, egyenesen bele a szemembe, és mintha enyhe erőlködést láttam volna az arcán. Vagy hitetlenséget? Nem is tudom pontosan. – Nem – húzta el a szót. – Most komolyan, ti csak ilyen esetlen nevekre tudtatok gondolni? Amy, nem vártam volna ezt tőled, és Tristan, neked lehetne annyi eszed, hogy nem Reménynek nevezed el.

- Ó, szóval én meg hülye vagyok? – csattantam fel. Gúnyosan nézett vissza rám.

- Nem én mondtam…

- Kérdés volt! – kiáltottam rá.

- Az tökmindegy, édesem. – Evariszt odament a kislányomhoz, akit Tristan most törölt szárazra, és becsavarta egy puha takaróba. – Aranyos. – Néztem, ahogy a vérfarkas puha, lágy tekintettel figyeli a lányomat. Mintha ő maga lenne az apja, vagy nem is tudom. Valamit akar a lányommal, azt már most tudtam. De hogy mit, azt még csak nem is sejtettem.

- Igen, az. Mit akarsz vele? – kérdeztem kissé félve.

- Semmi különöset, csak megnézem.

- Nem így értettem, ezt te is tudod nagyon jól.

- Amy, az már nem tartozik rád, hogy mit szeretnék vele. És lesz választása majd, hidd el. – Olyan sejtelmesen beszélt, hogy abba is belekeveredtem már, amit én kérdeztem. – Na, akkor mi is legyen a neve? – tanakodott. – Ez nem is rossz ötlet, Tristan! – kiáltott fel, mire a kislányom elkezdett sírni. Pedig eddig csendben tűrte a fürdetést, habár biztos voltam benne, hogyha akarta, ki tudta volna ereszteni a hangját.

- Mi az? – szóltam közbe. Ne már, hogy lemaradjak a saját lányom nevéről!

- Cassandra – válaszolt Tristan.

- Igen. És még találó is. A képessége a jövőbelátás.

- Honnan veszed? Hiszen csak most született meg!

- Igen, de Amy, arról se feledkezz meg, hogy tudtam a nemét már akkor, amikor te még csak sejtetted, hogy kisbabád lesz.

- Ez igaz.

- Ó, jut eszembe! – kiáltott fel hirtelen a vérfarkas. – Mindjárt jövök! – szólt, majd se szó, se beszéd, eltűnt. Eltűnt!

- Na, jó. Ez mi volt? – érdeklődtem Tristantől.

- Fogalmam sincs. De remélem, nem jön vissza, mint ahogy ígérte. – És mintha csak Evariszt ezt akarta volna megcáfolni, hirtelen, mint derült égből villámcsapás, megjelent, kezében pedig egy kis, díszes tasakot szorongatott.

- Az meg mi? – néztem újfent a vérfarkasra.

- Ajándék. Úgy gondoltam, ez jár neki… Nektek. Ha már egyszer elviszem, vagy inkább elveszem tőletek a lányotokat, tudjátok, hogy gondoskodni fogok róla.

- Ez még nem gondoskodás. Ez legfeljebb csak kedveskedés. Bár tőled kissé nehezen hiszem.

- Még mindig azt hiszed, hogy gonosz vagyok? – hüledezett Evariszt. Bólintottam. – Ilyen nincs. Apáddal békét kötöttem. Megmentettem a szerelmedet…

- Cserébe a lányomért! – szóltam közbe.

-… és még ajándékot is hozok a kicsinek – folytatta, mintha meg sem szakította, volna mondanivalóját. – Szerinted mi ez, ha nem gondoskodás, és mi ez, ha nem megbízhatóság? Én nem vagyok olyan, mint a számkivetettek, ahogy a csapatomban élő többi vérfarkas sem. Mi vagyunk a jók – szűrte a fogai között. Nagyon úgy néz ki, megbántottam.

- Jól van, értem, ne kapd már fel a vizet. – Evariszt nagy levegőt vett, úgy látszik, ennyi elég is volt neki, hogy megnyugodjon.

- Inkább etesd meg Cassie-t, éhes – nézett rám jelentőségteljesen. Már meg sem kérdeztem honnan tudja. A karomat nyújtottam kislányom felé, aki Tristan karjaiban pihent – vagy inkább bömbölt. Átvettem tőle Cassandrát, és ránéztem Evarisztra.

- Elfordulni – adtam ki tömören az utasítást a férfira nézve. Látványosan nagyot sóhajtott, de követte a parancsomat, felkapott egy széket, majd leült rá, háttal az ágynak, amiben félig ültem, félig feküdtem.

Felhajtottam a kissé bő pólómat, majd lecsatoltam magamról a melltartót is, hogy könnyebb legyen. Cassandra, amint közelebb tettem a mellemhez, megtalálta, amit keresett, és szopni kezdett. Először kicsit fájt, ahogyan megszívta, de lassan hozzászoktam. Úgy negyed óra múlva, mikor már úgy érezte, teli van, elengedte szájával a mellem, és kinyújtózott. Döbbenten néztem, ahogy szemfogai visszahúzódnak. A mellemen két apró szúrás volt. Azt hiszem, ez fájt először.

- Hát ez meg… - értetlenkedtem.

- Érzem a vérszagot – szólt közbe Evariszt.

- Most nem mondod? – kérdeztem vissza szarkasztikusan.

- Félvér, mit vártál tőle? Egyszerre szívott tejet és vért. Még két hónapig ez lesz, hacsak nem akarod, hogy most elvigyem…

- NEM! – szóltunk rá egyszerre Tristannel. Még csak az kéne, hogy a megállapodásunk végrehajtása előtt elvigye tőlünk a kisbabánkat!

- Jól van, azért nem kell így rám üvölteni! – emelte fel kezeit. – Most már megfordulhatok? – kérdezte.

- Igen – adtam meg neki az engedélyt. Elvégre, most jó fiú volt, és megérdemli, hogy láthassa Cassandrát.

- Köszönöm – mosolygott rám. Éjsötét szemeiben enyhe gúnyt fedeztem fel. – Megfoghatom? – kérdezte. – Jól megnéztem magamnak, mielőtt igent mondtam volna. Felállt, közelebb jött hozzám, és a kezét nyújtotta, de semmi egyebet nem tett ezen kívül. Nem kérte erőszakosan, vagy nem követelte, egyszerűen megkérdezte. Arcán semmi nem tükröződött a kíváncsiságon kívül. Szemei furcsán, élettel telin csillogtak, bár volt benne valami megmagyarázhatatlan is, amit nem tudtam hova tenni. Alaposan végignéztem, majd pár perc múltán felé nyújtottan Cassandrát. – Köszönöm – suttogta. Valahogy teljesen más lett az arca, amint megfogta a kislányom. Mohó vágy söpört végig rajta, de nem tudtam minek értelmezni a múló arckifejezését. Rendezte arcvonásait, és ismét a vérfarkasok vezetője állt előttem, karjaiban a lányommal. - Szia, Cassie – üdvözölte. Rámosolyogott, bár a kicsi nem igazán törődött vele. Álmosan, ám kissé nyűgösen feküdt karjaiban.

- Büfiztetni kellene – közöltem vele. Evariszt értetlenkedve rám nézett. – Emeld a válladra, függőlegesen, és sétálgass vele. – A vérfarkas teljesítette a kérésem – vagy parancsom, mindegy, minek nevezzük -, és Cassandra nem sokkal később a fél vacsoráját kiköpte a vállára. – Igen, ez kiment a fejemből – nevettem fel. Evariszton nem látszott, hogy bosszús lenne, inkább valamiféle elnéző áhítatot láttam rajta.

- Semmi baj. Kisgyerek. Nem tehet róla. – Elámultam, miket nem tud mondani egy olyan élőlény, amelyben, véleményem szerint, nincsenek érzések. Evariszt még egy kicsit sétálgatott vele, de már a másik vállán volt a kislányom, aki megdöbbenésemre nagyon hamar bealudt. Pedig alig egy-két órája született.

- Orvoshoz kell vinnünk, hogy minden rendben van-e vele – jutott eszembe. A terhességem alatt több orvos is megvizsgált, de most, hogy megszületett, biztosnak kellett benne lennem, hogy tényleg egészséges.

- Semmi baja – szólalt meg Evariszt.

- Ezt is tudod? – kérdeztem vissza kétkedve.

- Ezt is, és még sok mindent. Ne akard, hogy megmondjam, mennyi mindent meg tudnék mondani, mert szerintem két hónapig itt rekednék, és azt nem hiszem, hogy szeretnétek.

- Nem, nem igazán. – Tristan most felállt mellőlem, és odament a vérfarkashoz. Meglepő módon valahogy bíztam Evarisztban, holott ő egy vérfarkas, aki… Aki nem gonosz. Szerelmem elvette a kicsit a férfitól, majd lefektette mellém. Olyan édesen aludt! – Akarsz még valamit? – mordult fel Tristan, amivel kiérdemelte Evariszt megrökönyödött tekintetét.

- Nem, semmit, köszönöm kérdésed – válaszolt gúnyosan. Hát, igaza is volt, én is így reagáltam volna, ha ennyi kedvességet adok, és akkor rám mordulnak. – Jaj, tessék! – Felkapta az ajándékot, amit hozott, és a kezembe nyomta. – Nem kell hálálkodni, két hónap múlva jövök! Vigyázzatok rá – mondta. Valami megmagyarázhatatlan fényt láttam a szemében. Megint.

Újfent eltűnt, ezúttal talán jó hosszú időre. Érdeklődve elkezdtem kibontogatni az ajándékot. Egy pár kiscipő és egy kisruha volt az, előbbi fehér, utóbbi pedig halványrózsaszín és virágmintás, két pillangóval a szoknyarészén. Nagyon aranyosan nézett ki. A mérete alapján úgy tippeltem, egy hónap múlva lesz jó Cassandrára. Persze, ha nem nő túl gyorsan.

Márpedig egy félvámpír, mint az később kiderült, irtózatosan gyorsan nő.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.