~Két hónappal később~

Cassandra két hónap alatt annyit fejlődött, mint a normális kisgyermekek két év alatt. A kisruha, amit Evariszt adott ajándékba, csupán három napig volt jó kislányomra. Öt nappal a születése után tudtam ráadni először, és a nyolcadik napon már kicsi volt neki. A cipők kicsit tovább bírták, négy napig volt rajta. És Cassandra járni is megtanult az első hónapja végén. Két hónappal a születése után már képes volt beszélni, de persze, mint a kisgyerekeknél úgy általában, nagyon kellett figyelnünk, hogy megértsük, mit magyaráz. Amikor még szoptattam, vért is szívott tőlem, így egészítve ki táplálékigényét. Azonban hamar elszokott tőle, és amikor már rendes emberi ételt tudtam neki adni, egyáltalán nem hiányzott neki a vér.

Az első szava a „nem” volt, ahogy az már csak lenni szokott. A második pedig „apa” volt. Szomorúan konstatáltam, hogy Tristanhez jobban húz, mint hozzám. Szerelmem állandóan vele játszott, már amikor szabadideje engedte. Ő kelt fel éjjelente hozzá, amikor felriadt, így megszokta az apját, ellenben velem. Nem tudtam megfürdetni, mindig sírt, ha én akartam, de valahogy szerelmem karjaiban jól érezte magát, és nem tiltakozott esténként.

Hiába nem engem szólított, ha fájt valamije, attól ugyanúgy szerettem, ahogy Tristan is. A saját lányom. Boldoggá tett az a két hónap, amit vele tölthettem, és az első perctől kezdve a szívemhez nőtt. Azonban el kellett jönnie egyszer annak az időnek is, amikor elveszik tőlem. Rettegve vártam a második hónap végét. Nem szóltam róla Tristannek, de észrevettem; ahogy közeledett a beígért időpont, úgy lett ő is egyre idegesebb.

És végül elérkezett a pillanat.

- Nocsak, nocsak… - Evariszt jó szokása szerint a semmiből tűnt elő. – Lám a kis család. Remélem, kiélveztétek az elmúlt két hónapot. – Hangja nyers volt, mint amikor legelőször találkoztam vele. Könyörtelen.

- Ne vidd el, kérlek! – könyörögtem neki, karjaimban tartva alvó lányomat.

- Sajnálom, Amy. Amit mondtam, megmondtam. – Hiába mondta, hogy sajnálja, sem szemében, sem arca rezdüléseiben nem fedeztem fel a szánakozást. – Elviszem. De láthatjátok majd.

- Mikor?

- Amikor csak szeretnéd. Azonban nálam kell élnie.

- Akkor hadd éljünk mi is ott, ahol ő!

- Nem, ez lehetetlen. Akkor is csak halandók lennétek a halhatatlanok közt. Ez képtelenség lenne. Most már ez a ti világotok, az övé pedig az enyém. – Szavai kissé homályosan, sejtelmesen csengtek, mintha lenne valami, amiről mi nem tudunk, pedig nagyon is fontos. – Ha akarjátok, mindennap láthatjátok, bár azt nem ajánlom. Túl nehéz lenne. Meg kellene egyeznünk. – Evariszt fogott egy széket, majd odahúzta a konyhaasztal mellé, és fordítva ráült, így rá tudott könyökölni a támlára. Lazán, nemtörődöm módon mozgott.

- Jól van – egyezett bele Tristan.

- Tekintve, hogy egy hónap neki egy év, ezért azt javaslom, minden hónap végén visszahozom őt ide, és akkor egy teljes napig vele lehetnétek.

- Egy hónap? Azt akarod mondani, egy hónapig nem látom a lányomat? A SAJÁT lányomat?

- Amy, hidd el, csak a biztonságotokat szolgálja, és szerény véleményem szerint még ez is kevés lenne. Ha úgy pár év múlva látnád őt, akkor lenne veszélytelen mindez. Meg kell neki tanítani, hogyan uralja majd az étvágyát.

- Én is tudtam uralni.

- De ő csak félig vámpír, és amint láttad, gyorsabban is nőtt a kelleténél. A szomjúsága is ilyen lesz. Nagyobb a kelleténél. Hidd el, nem akarod majd látni, amikor véreres szemekkel rád támad, attól félve, hogy megöl. Az anyja maradsz örökké, de halandó vagy!

- Nem érdekel!

- Engem pedig fog – nézett rám. – Veszélyes lesz.

- Ezért akarod elvinni? Nem kell minket megvédeni! – kiáltottam rá magamból kikelve.

- Nem, nem ezért. Hanem mert őt kértem Tristan életéért cserébe. Amy, Tristan, sok gyermeketek lehet még, akik halandók lesznek, hozzájuk viszont már nem lesz semmi közöm. Élhettek boldogan velük együtt.

- Csak éppen elveszed az elsőszülöttünket – szólalt meg végre Tristan. Eddig csendben állt a konyhapult mögött.

- Igen. De láthatjátok őt.

- De ritkán.

- Igen, és mint mondtam, ez csak nektek lesz jó. Búcsúzzatok, aztán kérem Cassie-t! – Azt hiszem, elfogyott a türelme, mert most felállt a székről és felém jött. Ránéztem, majd Tristanre, végül Cassandrára. Kissé nehéz volt, de én rendületlenül tartottam. A karjaimban aludt el, és tudtam, ha leteszem, azonnal felébred. Percekkel Evariszt érkezése előtt aludt el, de láthatóan ez a vérfarkast nem zavarta. Egyszerű mozdulatot tett; adjam neki oda a lányomat.

Tristan megsimogatta a kis fejecskét, mely enyhén kipirult az alvástól, majd homlokon csókolta, ahogy aztán én is megtettem.

- Egy hónap múlva – néztem a vérfarkasra. Bólintott, majd elvette tőlem Cassandrát. Csodák csodájára nem ébredt fel, nyugodtan aludt tovább.

- Ígérem.

Vége az első résznek

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés