- Oh, miért is járok én ide? – tettem fel magamnak a kérdést, miközben a koktélomat kortyolgattam a bárpultnál. Már törzsvendégnek számítok, a pultos srác, ha meglát, rögtön készíti is az italom. Ennyire kiszámítható lennék? Addig jó, míg csak az italszokásomat jegyzik meg és nem a valóságot.
 Csak néztem az elsuhanó árnyakat, mint mindig, amikor itt vagyok, mert más egyebet itt nem szoktam csinálni. Nem tartozik a kedvenceim közé a tánc, annál inkább a megfigyelés. Itt mindenki tart valamerre. Keresnek egy párt, akivel táncolnak, csókolóznak, esetleg elvonulnak a teljes sötétségbe és átadják magukat az élvezeteknek. Hát igen, a fiatalok világa, ahova egyszer én is tartoztam. Rég volt már, túlságosan is rég. Az életem azóta teljesen megváltozott, csak a külsőm nem, szerencse vagy pokol, már rég nem tudom megkülönböztetni.
 De miért is járok ide? A városban van még egy halom kocsma vagy bár, de nem, nekem pont ez kell? Bár más helyen hamar észrevennének és kitűnnék az átlagemberek közül, itt viszont nyugodtan kinézhetem magamnak a zsákmányom. A mellettem lévő srác már egy jó ideje úgy is engem les, le sem tudja venni rólam szemét. Szerencsére nem azért, mert ismer valahonnan, de nem tudja eldönteni, hogy hol is látott, hanem mert bejövök neki, vagyis pontosan véve, az tetszik neki, amit lát. Vagy ha pontosabban fogalmazunk, az tetszik neki, amit láttatni akarok vele.
 Minden épeszű férfinek feltűnik egy feszülő nadrág, egy rövid haspóló mély kivágással egy szemrevaló nőn. Nem beszélve az alap adottságomról, ami már megbabonázza a prédámat, és amitől nem tud menekülni, még ha akarna sem. Nem panaszkodhatom, nem rossz példány. Magas, izmos, és ha még azt nézzük, jóképű is, de lehet, csak a sötét teszi. De a lényeg, hogy pont az, ami nekem kell, és gondolom, már ő is rájött, hogy én mi vagyok. Azt hiszem, ideje lenne a tettek mezejére lépni és nem csak itt szürcsölgetni az italt.

- Szia! – Teljesen közel léptem hozzá, hogy az illatom és a vérem áthassa a tüdejét és beférkőzzön a tudatalattijába. Mélyen a szemébe néztem és vártam a jelt. A jelt, hogy megismert. Egy jelt, hogy kezdhetem az akciómat és nem kell többet itt tökölnöm. Adtam neki egy kis szünetet, szegénykém kicsit lassú felfogású. – Van kedved egyet szórakozni? – Oké, nem volt kedvem tovább várni rá. Úgyis láttam rajta, hogy nekem kell mondanom, amit akarok, mert ő képtelen lett volna rá. Ahhoz képest, hogy milyen tapasztaltnak tűnik, valamiben nem az. Lehet, eddig nem volt szerencséje a nőkkel, hát most sem lesz.
- Mi az, hogy? Veled bármikor! -  Pont ezt a választ vártam. Egy hatalmas mosolyt dobtam neki, majd megfogtam a kezét.

 Átvettem a vezetést, előre léptem egyet és jeleztem neki, hogy kövessen. Nem néztem hátra, tudtam, hogy végig mögöttem jön, két lépés távolságot tartva. Mit mondjak, boldog voltam. Ilyenkor mindig ezt érzem. Egy mámort, ami a vérembe issza magát. Ez olyan, mint egy rossz drog, amiről nem tudsz leszokni, de még csak nem is akarsz, főleg olyankor nem, mikor már majdnem megkaptad. Ő kételkedett, de abban a reményben követ, hogy kap valamit. Hát ezt az ábrándját nem is fogom összetörni.
 Végre elértük a hátsó ajtót, megálltam és megvártam, míg mellém lép, és újra kíváncsi tekintetébe nézhetek. Vágyott rám. Kinyitotta az ajtót és kiléptünk a szabadba. Itt nem zavarhat minket senki, nincs itt más rajtunk kívül, csak pár kuka, amiben pár egér most fogyasztja a vacsoráját. Erre senki sem kószál soha. Túlságosan veszélyes.
 A meleg után kicsit rosszul esett a kinti hideg, de ezt könnyen megoldhatom. Megfogtam a felsőjét, magamhoz húztam és megcsókoltam. Egyenesen a szemben lévő falnak passzíroztam merev testét. Meg kell hagyni, tud valamit, mert nagyon jól csókol. Ritka eset.
 Kezét a combomra tette, majd felfelé csúsztatta, egészen a nadrágom derekáig, majd bebújtatta hideg kezét a felsőm alá és a mellem felé vette az irányt. Szája egyre lejjebb haladt, egészen a nyakamig. Meleg lehelete a véremet is perzselte. Éreztem, ahogy kezd eluralkodni rajtam a testi vágy iránta, de tartóztatnom kell magam, az nem lehet, hogy most adjam fel. Legközelebb jobban felkészülök, vagy máshogy kezdek bele. Bár attól még szórakozhatom egy kicsit. Lehámoztam a kezét magamról, a falnak nyomtam, majd levettem a felsőjét. Különös tetoválás volt a mellkasán, valahonnan nagyon ismerős volt, már láttam egyszer, de nem emlékszem rá, hol.
- Hé, cica! Ne hagyd abba! – kezdte el újra a nyakamat csókolni. Azt hiszem, itt az ideje, hogy vége legyen ennek a kis színjátéknak és megmutassam neki, hogy mi is az valójában, amit akarok tőle.
Ezt a részt sosem kedveltem. Mindig is el akartam magamban temetni a vámpíri oldalam. Volt, amikor sikerült, csak ennek az volt az ára, hogy nem hagytam el a szobámat. Undorodtam magamtól, a halálomat kívántam. Próbáltam magamban kárt tenni, de nem sokra mentem vele. Később rájöttem, hogy nem kell félnem, hiszen csak félig csörgedezik ez a fertő az ereimben, és nem vagyok veszélyes másokra. De azóta rengeteget változtam, szinte azzá váltam, ami sosem akartam lenni, hidegvérű gyilkossá. Mentségemre szóljon, hogy csak vámpírokat ölök, vagy azokat, akik az életre nem méltók.

- Mi az, csak nem berezeltél? Félsz valamitől? – Teljesen közel hajolt hozzám, hogy lássam tűzben izzó szemét és éles szemfogait. Ugyan, ettől akar engem megijeszteni?
- Dehogy – Elmosolyodtam rajta és hátrébb léptem egy lépést, ha ugrani akar, legalább fel tudjak készülni. Kicsit rosszul festene, ha egy kilencven kilós hapsi földre döntene, mondjuk, hamar kikerülnék alóla, csak egy rúgás és már a falon is lenne. Tettem még egy apró lépést hátra, hogy az utcáról beszűrődő fény bevilágítsa az arcomat és megmutassa az előbúvó szemfogaimat. – Nem félek tőled.
- Mi a franc? Te? Hát így állunk, azért voltál nekem mindvégig olyan furcsa. Félvámpír vagy. Úgy látszik, hogy egyre izgalmasabb lesz az estém. – Végre leesett neki, sokáig tartott. Lehet, kínozhatnám egy kicsit tovább, mint kéne. Belenézhetnék az elméjébe, hogy mennyi halál van a számláján és milyen büntetést érdemel. De akarom én ezt tudni? Igen, akarom, ez egyértelmű.
- Csak egy pillanat és folytathatjuk! – Újra hozzá simultam, megfogtam a fejét és beletekintettem elméjének rejtett emlékeibe.
Nem kellett volna meglepődnöm, mégis megdöbbentő volt, amit láttam. Nem csak egy gyilkos, aki embertelenül öli meg az áldozatát és hagyja ott szétmarcangolva a testet egy kukában, hanem hosszasan kínozza is az áldozatait, mielőtt megszabadítaná őket ezektől a rémes pillanatoktól. Engem is akart, de még mennyire. Oh, mennyire oltotta volna a vágyát, ha elvihet magával és megkínozhat, de most, hogy megtudta, hogy mi is vagyok, még jobban felfokoztam csillapíthatatlan gyilkolás utáni vágyát. Egy jó kis játékszer, akivel úgy játszik, ahogy csak akar. Új kihívást jelentek számára, egy új csecsebecsét. Azt csak hiszi, úgy látszik, az én ötletemnek is lőttek, hogy szórakozhatok vele. Mihamarabb meg kell ölnöm, még mielőtt ő teszi meg.

- Szóval mást akarsz folytatni? Én benne vagyok. – Mindabból, amit csináltam, ő semmit sem vett észre, hisz pillanatok műve az, hogy lássam a képeket. Az arcom már évek óta rezzenéstelen, annyi undort, bűnt és szennyet láttam már, hogy megtanultam hogyan maradhatok rezzenéstelen ezekre. És ő nem tudja, hogy nekem képességem van. Nem mozdítottam a kezem, szorosan az arcán tartottam, majd lejjebb csúsztattam a nyakára, és mikor elfordította fejét, hogy újra a nyakamhoz érjen, eltörtem. Hangos reccsenés, majd a földre esett, mint egy rongybaba.
- Bocs, de nem volt kedvem veled tovább szórakozni, túl hülye és gyenge vagy hozzám! Csak egyvalami kellett tőled, a véred. – Lehajoltam hozzá, hogy most én tegyem a számat a nyakára és belekóstoltam romlott vérébe. Nem volt a legjobb, de ez elég ahhoz, hogy jó sok időre enyhítse szomjúságom. Pár pillanat alatt végeztem vele, majd megtöröltem a számat. – Most viszont kezdenem kell veled valamit, mielőtt valaki meglát, és még azelőtt, mielőtt úgy nem gondolod, hogy feltámadsz. Kár, hogy nem harcolhattunk, jó kis edzés lett volna, majd talán legközelebb.

Nagy nehezen felemeltem, és egészen a sikátor előtt parkoló kocsimig vonszoltam. Nem kellett túl sok lépést tennem, mire elértem. Szerencsére a közelben sem járt senki, úgyhogy szépen óvatosan, a feltűnést kerülve, besuvasztottam a terepjáróm csomagtartójába. Még szerencse, hogy készülök az ilyen esetekre és rakok be valamit, amit összevérezhet. Nehogy már még pucoljam utána a kocsit is! Gyorsan beindítottam a járgányt és hazafuvaroztam. Mindig is tudtam, hogy jó helyet választottam otthonnak. Távol mindentől, amerre csak néha tévednek (főleg fiatalok, akik kalandot keresnek, mert azt hiszik, hogy szellemek, meg mindenféle szörnyetegek lakják az erdőt és ezzel ijesztgetik a csajokat, eszementek), egy hatalmas erdővel körülötte.
Kinyílt a kapu és behajtottam. Már nem ez az első, hogy így kéne eljárnom, úgyhogy már elég nagy tapasztalattal rohantam be a kamrába és dobtam egy-két fát a már megjelölt helyre. Míg az kezdett életre kelni, én visszarohantam az autóhoz és kiszedtem belőle a zsákmányomat, majd, amilyen gyorsan csak tudtam, a lángnyelveknek dobtam, akik előszeretettel fogyasztották el. Én meg boldogan néztem, hogy pusztul el a bűn megtestesítője.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés