1. fejezet

Jessica Mason fáradtan letette az utolsó edényt is a szárítóra, majd kihúzta a dugót a mosogatóból, engedve ezzel, hogy a víz lefolyjon. Még fel kellett mosnia és aznapra bezárhatott. Ma ő volt az ügyeletes „esti ember”.

Két hete, mikor ideköltözött az anyjával a poros kisvárosba, még nem gondolta, hogy ilyen nehezen fog menni az élete. Az édesanyja egy évvel ezelőtt balesetet szenvedett kocsival, azóta tolószékben él, és pár napja elkapott valami fertőzést is. Az ágyat nyomja, dolgozni nem tud. Jessica már egy éve tartja el kettejüket, azóta dolgozik minden nap, ha iskola van, ha szünet. Egyetlen szabad perce sem volt már időtlen idők óta. Anyja nem kapott munkát, mivel sehol nem alkalmaztak kerekes székes nőket. Így hát csak ő maradt a munkára.

A lány telieresztette a felmosó vödröt meleg vízzel, majd nekilátott feltenni a székeket az asztalokra, hogy könnyebben takaríthasson. Mikor ezzel végzett, saroktól sarokig ment és minden apró foltot eltüntetett. Fél óra alatt végzett a kis étterem takarításával, majd kiöntötte a koszos felmosó vizet, felvette a kabátját, és kilépett a holdfényes udvarra. Telihold volt. Jessica imádta nézni a holdat. Valami megnyugtató áradt az égitestből, melynek fénye oly közel volt s mégis oly távol… Bezárta az ajtót, majd gyalog elindult haza.

Ő választotta a házat, az anyjának teljesen mindegy volt, hol laknak. De neki már elege volt abból a környezetből, amiben tizenhat éves koráig élt. A lakbért már nem lehetett fizetni, olyan magasra emelték a bérleti díjat, pedig csak egy régi, rozzant ház volt. Most ez a ház, amibe két hete költöztek sem volt jobb az előzőnél. Annyiban különbözött csak, hogy ezt a kétemeletes faviskót már le akarták bontani, mikor is Jessica jelentkezett, hogy az anyjával kibérelné. Örömmel igent mondtak, de azért felhívták a lány figyelmét, hogy a viskó bármelyik pillanatban leomolhat. Jessica vállalta a kockázatot. Volt tető a fejük fölött, és nem kellett megszakadnia a munkában, hogy valahogyan kinyögje a bérleti díjat. Egész olcsón kiadta neki a polgármester.

Mikor hazaért, lehuppant egy percre a régi kanapéra. A ház be volt bútorozva, mikor ideköltöztek, bár azok sem voltak éppen jó állapotban. Némelyik kényelmetlen volt, és a lány nem sok mindent tehetett ellene. Amelyik nagyon vészes volt, arra tett egy vastag takarót, és mindjárt puhábbnak, elviselhetőbbnek tűnt.

- Jessica, te vagy az, kicsim? – Egy fáradt, öreg hang. Az évek alaposan meggyötörték a nőt.

- Igen anyu! Kell valami? – kiáltott vissza a lány. Szerette az anyját, gondoskodott róla.

- Csak gyere ide egy percre szívem. – Jessica felállt, megkerülte a kanapét, majd az anyja szobája felé ment, amely az emeletre vezető lépcső mellett volt. Az emeletet egyáltalán nem használták. Egyrészt, mert a tolókocsis mama nem tudott közlekedni, a lépcső akadályt jelentett a számára, másrészt pedig Jessicát figyelmeztette a polgármester, hogy azzal a szinttel vigyázzanak, lehetőleg ne az legyen a hálóhelyük. Azért rendes ember volt a férfi, kevesebbet is kért, mint kellett volna a lakbérre. Tekintettel volt a lányra, hogy tizenhat évesen dolgozik és ketten élnek belőle az anyjával.

- Itt vagyok – lépett be a lány a szobába, amely csak pár gyertyával volt megvilágítva, hogy spóroljanak a villanyszámlával.

- Jess, tudom, mekkora teher van a nyakadban, és nem szeretném, ha nem élveznéd az életet. Kivehetnél néhány szabadnapot és elmehetnél sétálgatni, körülnézni. Semmit nem láttál még ebben a kisvárosban.

- Anyu, nem vehetek ki szabadnapot, nem lenne miből fenntartani a lakást – magyarázta a lány türelmesen.

- Pár nap nem a világ vége! Nem vész semmi kárba.

- Nemsokára úgyis suliba kell mennem, szeptember lesz, és akkor kevesebbet fogok tudni dolgozni. Kihasználom az alkalmat, míg ennyi pénzt keresek.

- Jaj, Jessie, nem tudom, mit lehetne kezdeni veled. Tizenhat éves vagy, gyönyörű és… Ezt nem csinálhatod így tovább. Ismerkedj, barátkozz, ahogy egy veled egykorú lány tenné!

- Anya! – szólalt meg erélyesen a lány. – Nem! Téma lezárva! – A mama sóhajtott egy nagyot, kénytelen volt elfogadnia lánya döntését.

- Akkor legalább együnk egy kis pizzát, rendben? – mosolygott az anya huncutul. Már vagy ezer éve nem ettek ilyen finomságot, Jessica mindig csak a legszükségesebb dolgokat vette meg, mint kenyér, sajt, meg ilyenek. Próbált mindig mindenből a legolcsóbbat venni, hogy ezzel is takarékoskodjanak, de most nem mondhatott nemet az anyja kérésére.

- Oké – mosolyodott el a lány is. Odaszaladt a telefonhoz – melyet csak nagyon ritkán, kivételes esetekben használtak – és tárcsázott. Az első kicsengés után felvették. Megrendelte a pizzát, bemondta a nevét és a címét, majd visszatette a kagylót a helyére. – Fél órán belül kiszállítják – fordult vissza a lány. – Remélem, nem vagy annyira éhes.

- Még nem. De mire kihozzák, addigra fel tudnék falni egy egész tehenet is! – Jessica gyöngyöző kacajjal felnevetett, a fejét az égnek emelte. Imádta, ha az anyja viccelődik, olyankor úgy érezte, mintha semmi gond nem lenne. Pedig a helyzet meglehetősen csúf volt.

Jessie anyja – Mary – ugyanis tüdőbeteg volt, de nem annyira súlyosan, hogy kórházban kellene lennie. Az orvos pár napja kijött hozzájuk, adott néhány gyógyszert, de semmi több. Most viszont, ahogy Mary együtt nevetett a lányával, újra feltört a betegség. Egy enyhe köhögő roham csak, de Jessica már megtanulta, hogy semmi sem az, aminek látszik.

- Anyu! – kiáltotta, majd odaszaladt az anyjához, s letérdelt elé.

- S-semmi bajom – mondta Mary, de közben továbbra is nehezen szedte a levegőt.

- Hozok vizet – döntött hirtelen a lány. Amilyen gyorsan csak tudott, kiment a konyhába és egy poharat teliengedett vízzel. Aztán már ment is vissza az anyja szobájába. – Tessék. – Megitatta a nőt, mivel az alig tudott mozdulni is. – Jobban vagy már? – Mary csak bólintott, többre jelenleg nem tellett tőle.

- Köszönöm, kicsim – suttogta a nő. Negyven évesen úgy érezte magát mintha már hetven is elmúlt volna.

Jessica kezdett megnyugodni. Az anyja egyenletesen kezdett lélegezni, és ezzel benne is engedett a feszültség. A poharat letette az anyja mellé a földre, ő maga pedig átült az ágyra.

A lány fáradt volt az egész napos munkától: az étteremben nem felszolgáló volt, hanem mindenes; mosogatott, felmosott, összeszedte az összetört edényeket. Mikor mire volt szükség. A munkája miatt egész nap ácsorgott, vagy járkált; egy perc nyugta nem volt. Itthon reggelizett, az étteremben pedig ebédelt, ha épp volt rá ideje, hogy bekapjon pár falatot. Ha nem jutott idő rá, akkor nem evett.

Jessica már majdnem elaludt egy ültő helyében, amikor kopogás zavarta meg a nyugalmas csendet.

- Azt hiszem, megjött a pizza! – szólt Mary a lányának, aki megrázta a fejét, majd kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, hogy felébredjen.

Kómás állapotban elsétált az ajtóig, próbált nem nekimenni semminek. Viszonylag sikerült is, eltekintve pár bútordarabtól, amikbe sikeresen belerúgott. A fájdalomtól valamennyire felébredt. Kinyitotta az ajtót, és egy vele egykorúnak tűnő fiúval találta szembe magát, akinek egy pizzás doboz volt a kezében.

- Szia! Egy bizonyos Jessica Masont keresek – mondta a srác, miközben ránézett a papírra a pizzás doboz tetején, hogy tudja a nevet.

- Én vagyok az – mondta Jessica fakó hangon. Még mindig fáradt volt.

- Akkor tessék, ez a tiéd – adta oda a fiú a dobozt. Jessica kifizette, de a srác nem tágított. – Te tényleg itt laksz? – kérdezte minden kertelés nélkül.

- Mint látod – válaszolt a lány kissé ellenszenvesen. A napi meló annyira lefárasztotta, hogy nem volt ereje beszélgetni sem, már csak az ágyára vágyott – ami nem volt olyan pihe-puha, mint a mesékben.

- Bocsi, csak ezt az apám le akarta bontatni. Csodálom, hogy engedte, hogy itt lakj. Mindjárt szétesik ez a roncs.

- Nekünk tökéletesen megfelel. – A lány nem igazán szeretett az anyagi helyzetéről beszélni.

- Nekünk? – A srác láthatóan nem zavartatta magát.

- Igen. Az anyámmal élek itt.

- Hát, már megbocsáss, anyádnak lehetne jobb ízlése is. – A lányt mintha pofon vágták volna.

- Már megbocsáss – utánozta a srác stílusát -, de ki kért meg arra, hogy közöld a véleményed? Majd ha akarom, kikérem, de addig semmi közöd, hogy ki hol lakik és milyen az ízlése! Mellesleg a házat én választottam! – Jessica becsapta az ajtót, de sajnálatos módon az öreg, szúette fa nem bírta a terhelést. Ahogy a lány bevágta, úgy lendült ki, a fiúnak pedig nem volt ideje a menekülésre. Az ajtó telibe találta, ő meg hátratántorodott. De mintha ez nem lett volna elég, az ajtó még ki is szakadt a tokjából, és egyenesen a fiúra esett. – Uramisten, jól vagy? – sikoltotta a lány. A szája elé kapta a kezét, mintha az bármit is segíthetett volna.

- A-ha, azt hiszem – nyögte a fiú.

- Sajnálom, nem szándékosan csináltam!

- Elhiszem.

- Gyere be, hozok neked jeget – mondta a lány, s már indult is a konyha felé. A srác engedelmesen követte.

Jessica kivett egy maréknyi jeget a jégszekrényből, becsavarta egy konyharuhába, aztán leültette a fiút az egyik székre és rányomta a fejére a hideg anyagot. A srác csak felszisszent, de több hang nem hagyta el a száját.

- Tényleg nagyon sajnálom – szólt újra a lány.

- Hagyjuk, benne volt a pakliban. Előbb-utóbb meg úgyis ki kellett volna cserélni az ajtót. Egyébként Jason vagyok – mutatkozott be a fiú.

- Jessica.

- Igen, tudom. A pizza, emlékszel? – kérdezte évődve Jason.

- Jaj, tényleg, a pizza! Már el is felejtettem! – A lány úgy ugrott fel, mintha bolha csípte volna meg. – Anya! Itt a pizza! – kiáltotta.

Felkapta a konyhaasztalról a dobozt és bement vele az anyja szobájába. Az már az ágyban feküd, betakarózva és békésen szuszogott. Jessica elszégyellte magát. Az anyjának egyedül kellett beverekednie magát az ágyba, az ő segítsége nélkül. És ráadásul pizzát sem evett, pedig eredetileg az ő ötlete volt. Jessica elfújta a gyertyákat, majd visszament a konyhába Jason-höz.

-  Ne haragudj.

- Hányszor akarsz még a mai nap folyamán bocsánatot kérni? Amúgy meg nekem kéne elnézést kérnem. Egy barom voltam.

- Hát igen. De te legalább el is ismered. – Jason megeresztett a lány felé egy mosolyt, majd felállt.

- Ideje mennem. Kösz a jeget! – adta vissza a lánynak a konyharuhába rejtett jeget.

- Semmiség. Szia! – köszönt el a lány.

- Figyi, ha akarod, szívesen megcsinálom az ajtót – fordult vissza a fiú az ajtókeretből.

- Ahmm… Jason… Nincs pénzem arra, hogy kifizesselek. Inkább teszek ide egy régi ponyvát, vagy valamit.

- Te hülye vagy? Attól, mert nem értékes a ház, bármikor betörhetnek. Az éjszakai hideg ellen pedig nem ártana egy zárt ajtó. Mellesleg ingyen megcsinálnám.

- Miért? – érdeklődött a lány. Nem értette, hogy lehet valaki ennyire önzetlen. Ő is az volt, bár ezt magának soha nem vallotta volna be.

- Mert unatkozom otthon. Ennyi.

- Azért szállítasz pizzát is?

- Aha. Holnap reggel jövök és megcsinálom, oké?

- Felőlem – sóhajtott a lány. – Köszönöm.

- Nincs mit. Akkor holnap! Szia!

- Szia – motyogta a lány.

Az ajtóval nem tudott mit csinálni, előkotort egy ponyvát és a holdvilág, meg némi csipesz segítségével felakasztotta. Valamennyire takarta a bent lévőket, de nem nyújtott igazi védelmet. Jessica az ajtókeret – mert csak az volt, ajtó nélkül – közelébe tett két széket, az egyikre ráült, a másikra pedig felpakolta a lábait, majd azonnal el is aludt.

Abban biztos volt, hogyha betörnének – ami elég érdekes lenne, tekintve, hogy szabad a bejáró – nem ébredne fel a zajra, de jobb volt a biztonságérzete, hogy figyelheti az ajtót – illetve a ponyvát.

Az éjszaka elég érdekesen telt a lány számára, de másnap viszonylag kipihenten ébredt – eltekintve attól, hogy fájt a háta és a nyaka. A Nap első sugaraira felébredt, amik viszont fél ötkor jelentek meg. Mivel augusztus eleje volt, hamar kelt, és későn nyugodott.

Először benézett az anyjához, aki még mindig békésen aludt, úgy, ahogy hagyta előző éjjel. Előkotort a saját szobájából pár tiszta ruhát, majd gyorsan lezuhanyozott. Tegnap este a fáradtságtól és az izgatottságtól nem volt képes.

Kicsit még álmosan készítette a reggeli kávéját – az elmúlt egy évben rászokott, e nélkül aligha lett volna képes túlélni a napokat -, majd összekötötte hosszú szőke haját, pár tincset meghagyva elöl, hogy azok szabadon lógjanak. Mire végzett a házikó rendbe rakásával, már elmúlt öt óra.

Fél hatkor kopogtattak az ajtókereten. A lány elhúzta a ponyvát, majd megdöbbenésében meg sem tudott szólalni. Jason ott állt a ponyva túloldalán, kezében egy kis zacskót szorongatva.

- Szia! – köszöntötte vidáman a fiú. – Hoztam neked reggelit! – mutatta fel a zacskót.

- Ahmm… Szia. Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz megcsinálni.

- Pedig nem szoktam megszegni a szavam!

- Persze, csak tudod, nem úgy tűnsz, mint aki…

- Mint aki igazat mond? Ezt akartad mondani?

- Nem. Nem úgy tűnsz, mint aki szeret dolgozni. Persze a látszat…

- A látszat néha sem szokott csalni – mosolygott a fiú. – De ebben az esetben igen. Mondtam, különben unatkoznék. És nem akarok dicsekedni, de elég jól értek az ilyesfajta dolgokhoz.

- Az unatkozáshoz? – ugratta a lány.

- Neeem – húzta el a szót Jason. – Figyi, mi lenne, ha végre nekiállnék? Hoztam anyagot is meg minden. – Jessica elnézett a fiú mögött, ahol egy kis teherautó állt, megrakva fával – onnan legalábbis úgy tűnt.

- Oké, persze. Nekem hatkor el kell mennem dolgozni, de ne zavartasd magad. Nemsokára anya is felébred, szóval még társaságod is lesz.

- Hol dolgozol? – kérdezte Jason, miközben elindult a kocsi felé, hogy lerakhassa az eszközöket a platóról.

- Abban a kis étteremben, ami a virágbolt mellett van.

- Amelyiket Miny vezeti?

- Igen.

- Kedves kis hely, bár már két hónapja nem voltam ott. Azóta, mióta kitört a nyár.

- Miért nem mész el szórakozni?

- Mert nincs kedvem. Tudom, hülyének nézel emiatt, de ez az igazság. Inkább dolgozom, és este befekszem az ágyamba, minthogy egész nyáron lazsáljak, esténként meg szórakozzak. – Jason levette a pulcsiját, mivel már nem volt rá szüksége. – A haverjaim ezt csinálják, de én inkább keresem a pénzt, semmint elköltsem.

- Megértem – szólt szomorúan a lány.

- Na, és te? Te miért dolgozol? A zsebpénz miatt?

- Nem.

- Akkor? Ne mondd, hogy szeretsz dolgozni! Még én sem vagyok ennyire elvetemült, hogy ez legyen a szórakozásom!

- Nem, nem azért, mert szeretek. Hanem, mert muszáj.

- Hogy érted, hogy muszáj? – Jason elővette a centit, majd megmérte az ajtókeret minden részét.

- Nos… Mennem kell dolgozni – vágta ki a lány, majd el is indult az étterem felé, otthagyva a fiút.

Mikor beért a munkahelyére, páran már benn voltak. A főnöke, Miny, csak minden második héten volt bent, így őt hanyagolniuk kellett. Ő volt az egyedüli „takarítószemélyzet”, rajta kívül volt még két szakács és két felszolgáló. A magas, fekete hajú, zöld szemű lányt Annának hívták; ő nemrég végzett az egyetemen, és most gyakorlatot teljesített anyja éttermében. Anna Miny lánya volt, bár a legkisebb mértékben sem hasonlítottak egymásra.

A másik felszolgáló Holly volt, ő a harmincas évei közepén járt, és már öreg rókának számított a szakmában. Amióta megnyílt a hely – tizenöt éve – ő azóta itt dolgozott. Kicsit nehezebben mozgott, mint Anna, de kedvessége felülmúlt mindenkit. Néha a vendégek személyesen őt kérték pincérnőjüknek, mivel Anna nem mindig volt elfogadható a vendégek számára. A fiatal lányt a hangulata vezérelte. Ha jókedvében volt, mindenkire tett egy kedves megjegyzést, megdicsérte az idősebb vendégek választását, vagy épp a ruhájukat. De ha ne adj’ Isten rossz volt a hangulata, akkor aztán menekülj volt! Mindenkit, aki a közelében tartózkodott, leszólt. Olyan durván beszélt és olyan obszcén szavakat használt, hogy senki nem merte megközelíteni tíz méternél közelebb.

Jessica odaköszönt a két lánynak, akik egyelőre a pultot támasztották, majd bement az apró öltözőbe felvenni a kötényét és átcserélni a cipőjét. Idebent papucsban szokott lenni, úgy sokkal kényelmesebb volt.

Pár perc múlva már a pultot törölgette, majd lerakta a székeket az asztalokról, amiket előző este tett fel. A felszolgálólányok ezt rangjukon alulinak tartották, de azért néha besegítettek Jessicának.

A lány végzett pár perc alatt a dolgával, aztán bement a konyhába előkészíteni az edényeket. Minden napra tudta, mit fognak főzni, minden harmadik héten ugyanaz volt a sorrend, a falon egy kis plakát hirdette a személyzetnek, hogy melyik nap mi szükséges. Jessica első nap betanulta az egészet és néha, ha volt ideje, akkor besegített egy kicsit a szakácsoknak. Azok szívesen fogadták a segítséget. Csodálták a lányt az eszéért, ugyanis amikor épp hiányzott valamelyik alapanyag, akkor a lány egy csipetnyit változtatva a recepten, megmondta, mi kell, hogy pótolják a hiányt. A vendégek általában megdicsérték ilyenkor az ételt, hogy mert úgy jobban ízlett nekik, mintha a rendes alapanyagokkal dolgoztak volna.

Fél hétkor megérkeztek a szakácsok is, és azonnal nekiálltak a reggelinek. Az étterem hét órakor nyitott, addigra általában az egyszerűbb ételeket összeállították, a bonyolultabbak pedig nyolc órától szerepeltek az étlapon.

Mivel Jessicának egyelőre még nem volt dolga, besegített kicsit a szakácsoknak.

Hét óra nyolc perckor betért az első két vendég. Holly azonnal odament hozzájuk. Pár perccel később az étterem majdnem teli volt, a két lány meg azt sem tudta, hol áll a feje. Szaladgáltak mindenfele, a vendégek pedig türelmetlenkedtek. Holly nyolc órakor szólt Jessicának, hogy segítsen be nekik, mert már nem bírják győzni a munkát. A lány szívesen felvállalta, bár kicsit ideges volt. Itt még nem dolgozott felszolgálóként, nem tudta, milyen az emberek reakciója. Azonban volt egy nagy előnye; kívülről tudta az étlapot, és mellesleg tudta, milyen ételnek mik a fontosabb összetevői.

Első útja egy csapat lányhoz vezetett, akik úgy nagyjából egyidősek voltak vele.

- Sziasztok! Mit hozhatok? – állt oda Jessica az asztalukhoz.

- Kérnénk először is hat lightos kólát, a reggelit pedig még nem döntöttük el. – Egy barna lány volt az, aki kérte, és Jessica önkéntelenül is végignézett a lány testén. Atletikus alkat volt, de olyan hangja volt, mintha épp most jött volna ki a plázából pár „új ruci” társaságában. Fennkölt modora megdöbbentette Jessicát, de nem szólt neki. Még csak az hiányozna, hogy kirúgják e miatt a lány miatt, csak mert nem volt képes udvariasan visszaszólni neki.

- Rendben, akkor hozom az italokat, míg eldöntitek – mondta Jessica, majd elsétált pulthoz. Kitöltötte a kért italokat, egy tálcára tette őket, majd visszament a lányok asztalához, ahova már csatlakozott három fiú is, szintén egykorúak a lánnyal. A barna lányra – aki az előbb beszélt – rámászott egy szőke srác, úgy nézett ki, mint aki az edzőteremből jött. Durvák voltak az izmai, nem olyan, mint aki dolgozik, hanem mint aki csak a lányok kedvéért jár „gyúrni”. Jessica letette az asztalra a poharakat, a lányok pedig nem is törődtek vele, még csak meg sem köszönték. – Elnézést! – szólt oda Jessica a csapathoz. – Eldöntöttétek már, mit kértek reggelire?

- Igen, én tudom, mit kérek – mondta a szőke srác elszakítva magát a barna lánytól. A körülötte lévők felvihogtak, mintha valami vicceset mondott volna. A srác ahogy kimondta a szavakat, újra ráhajolt a lányra, de úgy, mint a tigris a bárányra. Mint aki fel akarja falni a másikat. Jessica elfordította a fejét, hogy még csak ne is lássa, de aztán kénytelen volt visszafordulni, mert az egyik lány elmondta a rendelését. Utána aztán sorolták a többiek is, így a lánynak már használnia kellett a noteszét is. Felírta bele a kilenc rendelést, aztán bement a konyhára – amit egy lengőajtó választott el az étteremrésztől – és sorba elkészítette az adagokat. A szakácsok csak az ételt készítették, nem ők tették ki tányérokra, az is a felszolgálók dolga volt.

A lány minden rendelést kitett, majd két tálcára téve kivitte az ételeket a fiataloknak. Azok meg sem köszönték, csak annyit tettek, hogy kicsit odébb hajoltak, hogy Jessica le tudja tenni az edényeket eléjük.

- Esetleg hozhatok még valamit? – kérdezte udvariasan.

- Nem, köszönjük! – szólt fennkölt modorban az egyik lány.

Jessica bólintott, majd bement a pult mögé, hogy onnan figyelhesse a vendégeket. Tíz percen belül ketten fizettek, és négyen kértek desszertet. A lány futkosott a konyha és a kassza között. Holly és Anna szintén forogtak össze-vissza, láthatóan teljes volt a káosz. Nyáron, kora délelőtt mindig sokan voltak, de sosem ennyien.

Ebédidőre az étteremben egyetlen szabad hely sem maradt, a három lány állandóan mászkált, órák óta nem pihentek. És akkor Jessicának még mosogatnia is kellett… Nem volt elég edény, és általában ő a konyhán maradt és ott dolgozott. Mosogatott, felmosta a padlót, amire kilötykölték az ételt… És most nem tudta mindezeket megcsinálni, mert annyian voltak, hogy a két lány nem engedte a dolgára, mondván, a vendégek fontosabbak, mint a mosatlan edények. Jessica hiába magyarázta nekik, hogy koszos tányérból meg nem ehetnek a vendégek, a lányok hajthatatlanok maradtak. Még a mindig kedves Holly is rápirított a lányra. Jessica aztán két órakor bejutott a konyhára és gyorsan megcsinált mindent. Épp időben, csak alig pár tiszta tányér maradt a tálalószekrényben. Ahogy végzett, ment is vissza a pult mögé és már töltötte is az italokat a vendégeknek, miközben a másik két lány továbbra is forgolódott a vendégek közt.

A délután rohamosan eltelt, vacsorára kevés vendég tért be az étterembe, általában otthon ettek az emberek. Munka után csak beültek a tévé elé, ölökben a vacsorával, aztán el is aludtak. Másnap pedig kezdték újra. Este alig néhányan ültek be a boxokba, Anna hatkor haza is ment, Holly pedig nyolcig maradt. A szakácsok is hazamentek, aztán kilenckor Jessica aznapra végre bezárhatta a kis éttermet. Miután Holly elment, elmosogatott, eltörölgette az edényeket és szépen a helyére is tette őket, majd összesöpört és felmosott, ahogy előző este is megtette. A csillagok most is gyönyörű fényekkel szikráztak az éjszakában. A Hold múlt éjjel még telt volt, és egy felületesen vizsgálódó ember most is annak látta volna. De Jessica alaposan megbámulta a Holdat. Észre lehetett venni az égitesten egy apró „harapást”, mint a sajtban. Nemsokára olyan lesz, akár egy kifli.

A lány elgondolkodva végigsétált az utcán, majd hazaindult. Már megint alaposan elfáradt, de szeretett sétálgatni, főleg éjjel, a csillagok alatt. Olyan varázslatos volt az egész. Mintha egy másik dimenzióban járna, ahol nem léteznek gondok, csak a varázslat…

Hamar hazaért, és azonnal az édesanyját szólongatta. Utálta egyedül hagyni, de muszáj volt, ha lakni akartak valahol.

- Anya! Megjöttem! – kiáltotta el magát. Tudta, hogy az anyja megvárja, míg hazaér, addig nem tud nyugodtan aludni, míg nem beszéltek pár szót elalvás előtt.

- A nappaliban, szívem! – hallotta anyja hangját. És még valakiét.

- Szia! Megjavítottam az ajtót – mosolygott rá a fiú. Jason ott maradt, és most az anyjával beszélget.

- Köszi, de mit keresel még mindig itt?

- Jess! – szólt rá az anyja.

- Bocsi, anya, nem udvariatlanságból, vagy ilyesmi… csak nem tudom, hogy fejezzem ki magam. Úgy értem, miért nem vagy már otthon? Nem fáradtál el? Azt hittem, már rég hazamentél.

- Nem, anyukád itt tartott, megettük a tegnapi pizzát, neked sajna nem hagytunk, de ha gondolod, összeütök neked valamit.

- Nem kell, ne fáradj, de kedves tőled, köszi. A fejed hogy van?

- Már semmi baja, köszöni szépen. És az ajtó is remekel, de gyere, megmutatom, hogyan működik.

- Gondolom, úgy, mint egy ajtó.

- Na, igen. De nem egészen. Gyere csak! – Jason megfogta a lány kezét és odahúzta az ajtóhoz. – Próbáld meg bezárni! – utasította a lányt. Jessica elfordította a kulcsot a zárban… És az ajtó nem záródott be. Megpróbálta erősebben, de semmi. A kulcs nem fordult.

- Én ezt nem értem. – Jason elmosolyodott, majd elhúzta a lány kezét a kilincsről és felhúzta azt. Majd utána – tartva fent a kilincset – elfordította a kulcsot.

- Ez nem olyan, mint amit megszokhattál. Ja, és a szobádban kicseréltem az ablakot is. Most már könnyebben tudod nyitni, és biztonságosabb is. Nem omlik rád az egész berendezés, ha megpróbálod kinyitni.

- Oh, köszi. De azt hiszem, mondtam, hogy…

- Nem tudod kifizetni. És nem is kell. Én jobban érzem magam tőle, hogy segíthettem.

- Miért?

- Mert biztonságosabb nektek. A csapot is megjavítottam – kacsintott a fiú.

- Ahmm… Köszi szépen.

- Nincs mit. Most viszont hazamegyek, anyáék már biztosan aggódnak. Ma szabadnapos lennék a pizzériánál, szóval szerintem elképzelésük sincs, hol maradhatok egész nap. Vagy az is lehet, azt hiszik, a haverokkal lógok.

- És miért nem? – kérdezte Jessica.

- Mert mondjuk nektek segítettem? – kérdezett vissza mosolyogva a fiú.

- Ez csak kifogás. Miért vállaltál munkát, és miért nem nyaralsz, ahogy azt a veled egykorúak teszik?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés