- Rose, mi a fene… Rose? – Jake – miután kivágta az ajtót, mert másképp ugye nem is tudott volna bejönni – majdnem nekiesett Rose-nak, hogy a lány végre válaszoljon. Azonban a barna lány a térdeit felhúzva, könnyes szemekkel pislogott az ágyról, így kénytelen volt Jake félbeharapni a saját mondatát. – Mi történt?

- S-semmi – dadogta a lány. Tudta, a könnyes szemeit nem tudja eltüntetni, azokat Jake már meglátta, de megpróbált hazudni a férfinak, amíg még lehet. Ha kiderül, hogy az ő harmad-unokatestvére volt az, aki… bántotta, akkor itt hatalmas patália lesz.

Rose félt kimondani az érzéseit mindig is, ebben a helyzetben pedig még rosszabb volt. Vagy kínosabb. Ahogy tetszik.

- Ne mondd nekem, hogy semmi, mert látom rajtad, hogy baj van! – Jake nem vett vissza a hangjából, inkább egyre erősödött. A lány összerezzent ijedtében, a férfi pedig mintha észre sem vette volna. – Válaszolnál végre a kérdésemre? – Megvárta, míg Rose bólint. – Találkoztatok korábban? Te és Jack?

- Igen – jött a halk felelet. A féri megdöbbent, de sejtette a választ.

- És miért nem árultad ezt el nekem elsőre?

- Nem tudom – suttogta a lány.

- Mikor találkoztatok? – faggatózott tovább Jake. Nem hagyta nyugodni egy baljós sejtése.

- Pár hete. Vagy hónapja. Már nem emlékszem.

- Mielőtt idehoztalak volna?

- Igen.

- Őmiatta kerültél ide?

A csend elhatalmasodott. Rose-nak egy pillanatra elakadt a lélegzete. A férfi rájött, mi történt, talán már korábban is, mint amit ő az álmaiból sejthetett. Jake tudja az igazságot, gondolta. Amióta beszélt neki a férfiról az álmában, azóta tudta. Vagy ha nem is biztosan, de sejtette. Ezért kérdezett rá akkor a tetoválásra. Akkor éjszaka, mikor végigálmodta azt a korábbi szörnyűséget.

- Igen.

Jake idegességében újra meg újra beletúrt a hajába, miközben fel-le járkált a szobában. Nem tudta, mit tegyen.

Rose meg csak ült, és nézte, ahogy a magas, nyúlánk férfi ruganyos léptekkel szeli a szobát, miközben az ujjai bele-beleszántanak fekete hajába.

Kora reggel volt, így pár hangot lehetett hallani a folyosón. Az őrök, akik vigyáztak a „kis” házra és figyelték a környéket már ébren voltak és a reggelijüket fogyasztották. Az ő kiabálásukat lehetett csak hallani, meg ahogy ugratják egymást. Aki ébren volt, az hallotta őket, aki aludt, az meg azt hitte, csak álmában kiabál valaki.

Amikor leváltották az éjszaka kinn maradt őröket, akkor kezdődött az igazi élet. Rose hallotta, hogy sikítgatnak a gyereke, amikor a három őr rémtörténeteket mesél nekik, hogy mit láttak aznap éjjel odakint. A lányhoz csak hangfoszlányok jutottak el a történetekből, de a gyerekeket hallhatóan megijesztették.

- Ezt jelentened kell. – Rose összerezzent ijedtében. A szemét eddig behunyta, hogy jobban el tudjon mélyedni a mesékben, Jake-et már teljesen el is felejtette. A férfi márpedig teljes valójában ott volt. Már nem mászkált fel-alá, hanem egy helyben toporgott, de elszántság tükröződött az arcán.

- Tessék?

- A rendőrségen jelentened kell, hogy mi történt.

- Megvert. Ennyibe még senki nem halt bele.

- De te majdnem! És nem csak ez történt, ugye jól mondom? Valamit még tett veled.

Rose könnyei patakokban folytak végig az arcán, de egy hangot nem adott. Csak rázta a fejét, vadul, mint egy őrült. A történtek teljesen kicsúsztak az irányítása alól. De valaha is irányította egyáltalán?

- Rose, nem hiszem el, hogy csak azért félsz mindenkitől, mert majdnem halálra vert. Tőlem megijedsz, de Missytől nem. Elárulnád, ez miért van?

- Nem tudom.

- Nem tudod, vagy nem akarod tudni? – kérdezte Jake ingerülten.

- Ugyanaz.

- Nem, Rose, tévedsz. El kell mondanod nekem, különben nem tudok rajtad segíteni.

- Ki kért meg, hogy segíts? Hagynod kellett volna meghalnom! Ott, a folyó partján nem is kellet volna találkoznunk! Már hónapok óta halott lennék, békésen aludnák, és nem kéne itt… - Rose hangja elcsuklott, és a sírás kitört belőle. – Hagyj engem békén! – sírta a lány.

Szeretett volna egyedül maradni, szeretett volna egyedül megküzdeni a könnyivel, a fájdalmával. De Jake nem hagyta ott, ahogy kérte, hanem leült mellé az ágyra és átölelte. A lány rögtön elhúzódott, de amikor Jake lassabban közelítette meg, és vonta a fejét mellkasára, engedett.

Percek teltek, miközben Rose egyre nyugodtabbá vált. A könnyeivel a fájdalma is kezdett kiszállni belőle, de még mindig kínozta valami. Valami, amit nem tudott megmagyarázni és nem is értette.

- Jobban vagy? – kérdezte Jake, aki már az ágyon feküdt hanyatt, rajta pedig Rose, arccal a mellkasába temetkezve. A lány szipogása már jó ideje elhallgatott, csak halk szuszogása törte meg az egyébként mély, sűrű csendet.

- Kicsit.

- Gondolkodtál? Feljelented végre Jack-et? – Rose megmerevedett a férfi ölelésében.

- Hisz’ az unokatestvéred!

- És?

- És? Jake, ő a rokonod, és engem mégis arra biztatsz, hogy… adjam fel?

- Igen. Mi ebben a meglepő? Ő is csak egy ember, egy bűnöző, aki bántott téged. Szerinted nem érdemli meg? Gondold végig. Ha neked lenne az unokatestvéred bűnöző, és bántana egy olyan személyt, aki neked kedves, te nem biztatnád arra őt, hogy jelentse fel?

- De igen… Azt hiszem, igen. Igazad van.

- Tudom, hogy igazam van. – Egy halvány mosoly jelent meg Jake arcán. Sokkal fiatalabbnak tűnt ettől az apró gesztikulálástól. – De akkor ki kell ürítenünk a házat.

- Hogyhogy?

- Ha a rendőrség ráakad, akkor ránk is ránk találnak. Nem ismered jól őt, azt hiszem. Ha történik vele valami, akkor ránt magával bűnöst és ártatlant egyaránt. Vannak kapcsolatai, és tuti, hogy feladja ezt a házat, ha a rendőrség megkeresi.

- Akkor nem jelentem fel.

- Rose, ezzel csak magadnak teszel rosszat! Muszáj szólnod a rendőrségnek! Ha téged bántott, mást is fog!

- Tudom. Nem kerültem volna bele ebbe az egészbe, ha akkor éjjel, a tizenkilencedik születésnapomon engedtem volna, hogy hazavigyenek, vagy legalább elkísérjenek. Akkor találkoztam Jackkel – nézett fel Rose Jake smaragdzöld szemeibe. – Valakire pisztolyt fogott, az meg mentegetőzött valami miatt. Aztán Jack lelőtte. – Rose újra behunyta a szemét. A lelki szemei előtt újra lepergett minden. Annak az éjszakának az emléke. Jake figyelmesen, türelmesen hallgatta a lányt. – Én felsikítottam, és ez lett a vesztem. Jack észrevett és elcipelt magával.

- Sajnálom.

- Te nem tehetsz róla, Jake. Nem volt semmi közöd hozzá, nem szükséges magadat hibáztatnod.

- Az a férfi, akit akkor éjjel lelőtt… Én mondtam Jacknek, hogy segítsen nekem. Az is egy bűnöző volt, de kisstílű, viszont tartozott nekem. Én nem merészkedtem ki innen, túl kényelmes volt a másik út, hogy a bűnöző unokatestvérem csinálja a piszkos munkát helyettem. De csak annyi volt a dolga, hogy beszedje a pénzt, semmi több.

- A-azt mondta neki akkor Jack, hogy ő meghiúsította élete legjobb rablását – kezdte akadozva a lány.

- Akkor személyes is volt, nem csak az én pénzem – töprengett Jake. – Mit csinált veled? Mikor észrevett?

- Berántott egy furgonba. Egy kis ablaktalan szobában ébredtem fel, összekötözve, hogy még csak moccanni se bírjak. A többit pedig nem akarod hallani.

- Hogy érted, hogy nem akarom? – rökönyödött meg Jake. Meghökkenésében kiegyenesedett, így Rose az ölébe csúszott.

- Jake… Olyan dolgokat… tett… velem… - A lány alig bírt beszélni. Nem mert erről a férfinek semmit elmondani, félt, hogy dühbe gurul. És nem szerette volna Jake-et mérgesen látni.

- Úgy is bántott?

- Igen – sóhajtotta Rose. Jake végre tudta.

- Megölöm!

- Jake, ne! – Rose visszarántotta a férfit, mikor az fel akart állni a ágyról. – Kérlek, ennek semmi értelme!

- Még hogy nincs értelme?

- Jake, nem leszel jobb nála, ha megölöd. Csak lealacsonyodsz a szintjére. És te is gyilkos leszel – ejtette ki Rose mély hangsúllyal a szavakat. Jake visszahuppant az ágyra.

- Igazad van. Igazad van – ismételte. – Héj, nem szeretnél egy kicsit levegőzni? Vigyázok rád, ígérem! – mondta Jake, miután meglátta a lány arckifejezését.

- Rendben – hangzott a válasz.

Felkeltek az ágyról, majd a férfi kivezette Rose-t az épületből, ki a fák közé. A lány boldogan szívta be a friss levegőt. Napok óta csak a szellőzőrendszer adta az oxigént, így felüdülés volt Rose-nak a kinti levegő. A lány megnyugodott a zöld látványtól, amit a fák lombkoronái és a fű jelentett. A kék égnek csak apró szeletkéi látszódtak. Augusztus eleje volt, a madarak boldogan dalolgattak és ugrálgattak, repkedtek fák ágai közt. Itt-ott egy-egy bagoly huhogott fel, mint aki nem tud rendesen aludni – köztudott, hogy a bagoly éjjeli madár, a napjaikat alvással töltik.

Jake és Rose, mint egy szerelmespár, úgy andalogtak a környéken. A lány megkérte Jake-et, mutassa meg, hol talált rá. A férfi, vonakodva bár, de teljesítette a kérést.

A kint töltött idő mindkettejüket lenyugtatta. Rose-nak ez egy kellemes, szabadon töltött nap volt, míg Jake-nek szintén kellemes, nyugodt órákat jelentett, ahol teljesen kikapcsolódhatott, és elfelejthetett minden apró kis gondot. A feszültsége engedett, szinte teljesen el is felejtette a kora reggel történteket.

Azonban mikor visszaértek a házba, a föld alá, Jake-et megint elöntötte a harag a rokona iránt. Rose ebből semmit nem vett észre, csak bement a fürdőbe, hogy a kellemes nap után lezuhanyozzon. Az erdőben koránt sincs tisztaság és Rose el is fáradt a sok sétálás közepette. Ráfordította a kulcsot, hogy nem tudjanak bejönni, majd ledobálta magáról a ruháit és beállt a zuhany alá.

A fürdő elég nagy volt ahhoz, hogy ott el tudjanak bújni, ha netán vészhelyzet adódna. Mellesleg kisebb alagutak vezettek minden helyiségből a felszínre, váratlan rajtaütés esetén.

Rose a csobogó víz hangjától pillanatnyilag megsüketült, nem hallott más zajt, csak a zuhanyrózsából kizúduló vízcseppeket.

Azt sem hallotta meg, mikor kinyílt a kabin ajtaja. Már csak az éles, gonosz hangot hallotta maga mögött.

- Szia, kiscicám!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.