Rose lehetetlen ideig álldogált a fényben. Hetekig nélkülöznie kellett, s amikor Jake kivitte a szabadba, az is csak időleges szabadság volt számára. A hatalmas erkélyablak beengedett minden ragyogást, a szoba csak úgy úszott a fényárban. Rose mélyen belélegezte a friss levegőt – már amennyire a szmogtól friss. Nézett ki az ablakon, de nem látott semmit. Csak bámult a semmibe, és közben az agyából kiszállt minden.

Mikor az anyja szólt, hogy menjen le ebédelni, gépiesen megfordult, aztán lement az étkezőbe. Olyan sokáig állt az ablak előtt, hogy közben órák teltek el. Rose-nak fel sem tűnt az idő múlása. Lement, majd leült a régi, megszokott helyére az asztalhoz. A szülei csendben figyelték. Tegnap este a lány még beszélt, még jól volt – viszonylag -, mikor Jake szállásán voltak. De most…

Rose lassan, gépies mozdulatokkal kezdte belapátolni a szájába az ételt. Nem sokat evett meg belőle, de többet, mint amennyit szeretett volna. Nem akart a szüleinek csalódottságot okozni, így addig evett, míg már úgy nem érezte, mindjárt visszahányja az ételt. Pedig finom volt, nem erről volt szó. Csak egyszerűen képtelen volt enni. Valahányszor meglátott egy színt, vagy egy bútort, minduntalan Jake, Missy, vagy az a föld alatti lakóhely jutott az eszébe. Nem mellesleg Jack is ott motoszkált tudata alján. A szülei nem kérdeztek semmit sem, a lány úgy gondolta, Jake vagy Missy már beszámolt nekik a történtekről részletesen.

Napok teltek el így. A lány csak létezett, de nem élt. Amikor Jake elküldte, számára az maga volt a halál. Nem akart elmenni onnan, nem akarta otthagyni azokat az embereket, akiket megszokott és… megszeretett. Mert a törődésük nyomott hagyott a lelkében.

A nappalokat éjszakák, az éjszakákat nappalok váltották fel, s Rose minden nap úgy kelt fel, hogy a fény a szemébe sütött. Direkt nem húzta el a függönyt, hagyta beáramolni a melegséget.

Két teljes hónap telt el, mióta a szülei elhozták abból a föld alatti házból. Két teljes hónapja nem látta sem Jake-et, sem Missy-t. Sem pedig Jacket.

Október közepén a lány már úgy érezte, nem is él. Csak aludt és evett, többnyire ebben a sorrendben. A szüleivel csak néha váltott néhány szót, és így ők is érezték, hogy valami nincs rendben Rose-zal. Orvost nem akartak hívni, viszont Missy meghagyta nekik a telefonszámát, hogyha bármi baj lenne, hívják fel. És a szülők most látták alkalmasnak az időpontot tárcsázni a számot. Missy az első csörgés után felvette.

- Tessék! – szólt bele a kis készülékbe.

- Missy? Rose szülei vagyunk – mondta Mr. Jenkins azon a megszokott, mély hangján.

- Oh, hello! – Missy felpattant az ágyról, majd izgatott járkálásba kezdett Jake szobájában. Testvére meg szeretett volna beszélni valamit, de a telefon csörgése megzavarta mondandóját. Figyelte, ahogy húga izgatott lesz, arca kipirul, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Minden telefonhívásnál ezt csinálta. Most azonban valami mégis más volt. – Mi történt?

- Rose, mióta elhoztuk, alig eszik valamit és egész nap a szobájában van. Nem tudjuk, mit csinálhatnánk. Amikor nálatok volt, mintha boldog lett volna, vagy nem is tudom. Nem sokat voltunk ott, így nem vagyok benne biztos.

- Hát, az azért túlzás, hogy boldog volt, de tény, hogy nem szenvedett hiányt semmiben. Amit tudtunk, megadtunk neki, Mr. Jenkins. – Jake erre a névre felkapta a fejét, majd közelebb ment húgához és megállította, majd elvette a telefont tőle és kihangosította. Most már ő is hallott minden egyes szót.

- De mégis… Ott valahogy felszabadultabbnak érezte magát. Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy néhány személytől, aki ott tartózkodott…

- Mr. Jenkins! – köszönt Jake. – A lánya súlyosan megsebesült, nem fizikailag, hanem lelkileg. Ez a titok nyitja. Az itt tartózkodó emberek egyike sem merte volna bántani Rose-t, azonban Jack… Nos, ő más lapra tartozik, és nem is érdemes rá időt vesztegetni. Ha gondolja, Missy odamehet és beszélgethet a lányával, elég közel kerültek már egymáshoz, hogy Rose bízni tudjon benne. – Missy hüledezve nézett bátyjára. Hiszen a férfi sokkal közelebb került hozzá, mint ő valaha is fog, erre őt akarja odaküldeni maga helyett? Mi ütött belé?

- Azt nagyon megköszönnénk – hallottak egy női hangot is a vonalban.

- Szívesen megyek oda, Mrs. Jenkins! – szólt Missy, miközben szemrehányóan nézte Jake-et.

- Akkor várlak, kedvesem, amikor ráérsz, gyere, nem kell előre szólnod, itthon vagyunk.

- Rendben! Viszlát! – köszönt el Missy, majd kinyomta a telefont és az ágyra hajította. – Mégis, mit művelsz? – kérdezte felháborodva a lány, majd meglökte testvérét.

- Most mi van? Te nyavalyogtál, hogy mennyire hiányzik neked Rose!

- De rád lenne szüksége, te agyalágyult!

- Minek?

- Mert te sokkal több mindent tettél érte, mint én valaha is fogok, és benned jobban bízik, mint bennem!

- És mégis te tudsz róla többet.

- Ebben nagyon tévedsz. Még csak azt sem tudom, mi a kedvenc virága. Pedig ezt általában szoktam tudni a másikról. Te viszont tudod, nem igaz? – Jake lehajtotta a fejét. Igazat mondott a lány.

- Igen, tudom. Amikor kivittem a szabadba, elmondta.

- És még mindig úgy gondolod, több mindent tudsz róla, mint én? – kérdezte élesen a lány. El sem hitte, hogy a testvére van olyan hülye, hogy hagy futni egy lányt. Képletesen értve, persze.

Jake nem szólalt meg. A húga őt nagyon jól ismerte, talán jobban, mint ő saját magát. De akkor sem mehet oda a lányhoz, miután gyakorlatilag kidobta az otthonából! Nem, ezt nem teheti meg. Rose nem bocsátana meg neki, sem így, sem úgy. A lánynak nem attól van depressziója, mert elment innen, hanem attól, hogy Missy-t itt kellett hagynia. Jake bemesélte magának, hogy mindez igaz, és mikor Missy dühöngve kiment a szobájából, lefeküdt az ágyára és jó ideig nézte a plafont.

Igen. Az nem létezhet, hogy Rose miatt ilyen. Azt ő nem bírná elviselni. Csakis az lehet a gond, hogy hiányzik neki Missy. Semmi más. A húga jókedve magával ragadta őt is, és most nincs, aki beszélgessen vele. Jake sóhajtott egy nagyot, majd felkiáltott. Missy, mivel az ajtó előtt hallgatózott, hogy Jake nem hívja-e fel Rose-t, vagy a szüleit, most nagyot ugrott ijedtében. Az ajtó koppant egyet, majd pár pillanattal később Jake kinyitotta, és a könyökét dédelgető húgával találta szemben magát.

- A hallgatózást a törvény bünteti – mondta nyugodt hangon. Illetve azt hitte, hogy a hangja nyugodt. Missy észrevette benne a kétségbeesést és a dühöt, amelyet talán Jake saját maga ellen táplált.

- Na, persze – gúnyolódott a lány. – Arra meg nem tanítottak meg, hogyha egy lánynak fájdalmat okozol, akkor illik tőle bocsánatot kérni?

- Lehet, hogy én okoztam a fájdalmadat, de csakis saját magadnak köszönheted. Minek kellett az ajtóhoz ragadnod?

- Jake! – kiáltott fel Missy, miközben a szemét forgatta. – Nem magamról beszélek, te idióta!

- Oh. Az más. – Jake egyszerre volt döbbent és dühös, de a nyugalom a hangjában érezhetően múlófélben volt. – Nem fogok elmenni – döntött.

- Hohó, dehogynem! Méghozzá most azonnal! – mondta a lány, majd karon fogta testvérét és maga után húzta, nem törődve sajgó karjával, amely még mindig az ajtóval való kellemetlen találkozás utóhatásait viselte.

Missy mit sem törődve testvére ellenkezésével, kicipelte a szabadba, majd beültette a férfi kocsijába, az anyósülésre. Ő maga ugyan keveset vezethetett, de amikor alkalma volt, akkor tisztán - betartva a szabályokat - közlekedett. A forgalmi dugókat ügyesen kikerülte, és – mivel nem tudta pontosan a címet – kisebb kóválygás után megérkezett, és leparkolt a ház elé, a felhajtóra, hogy ne legyen útban.

- Missy…

- Nehogy megszólalj! – A lány tudta, hogy ha a férfi nem akarta volna jönni, akkor most nem lenne itt. Jake engedte magát húzni, ha azt szerette volna, akkor még mind a ketten otthon lennének, a föld alatt. És most kihasználta, hogy a férfi engedte magát. Nem most fog tiltakozni, mikor már itt vannak!

Kiszálltak a kocsiból, majd Missy megkerülte elölről és csatlakozott Jake-hez, aki már a bejárati ajtónál ácsorgott. Csengettek, majd vártak. Nem sokkal később nyílt is az ajtó, majd egy ismerős, idősödő nő halvány mosolya fogadta őket. Felismerte a két fiatalt.

- Oh, máris? Azt hittem, beletelik egy-két napba, míg ideérsz! – mondta Missy-nek, majd a férfihoz fordult. – Köszönöm, hogy mindketten eljöttek! Azt hiszem, Rose örülni fog.

- Remélem – mondta Jake komoran. Még mindig húga „merényletén” járt az esze.

- Fent van a szobájában, de lehet, hogy alszik. Mostanában sokszor csinálja ezt. Tulajdonképpen csak akkor látjuk, amikor eszünk, az összes idejét a szobájában tölti. Az iskolát is kihagyta… Az érettségit letette, és a főiskolát nem kezdhette el… - A nőnek idegességében gyorsan járt a nyelve, elkezdett hadarni, s nem vette észre, hogy a mondandója a fiatalokat a legkevésbé sem érdekli.

- Mrs. Jenkins – szólt közbe Jake -, felmennénk a lányához, ha nem okoz gondot.

- Jaj, dehogy, menjetek csak, elnézést, kissé szétszórt és ideges vagyok… Rose lehetetlen mostanában, pedig régen…

- Köszönjük, Mrs. Jenkins! – mondta Jake, majd otthagyta a nőt, aki meghökkenten ment vissza a konyhába mosogatni.

Missy és Jake felmentek a lépcsőn, majd – mivel nem tudták, melyik szoba Rose-é – bekopogtak mindegyikbe. Jobbra a harmadik ajtó volt a lányé, mint kiderült. Mikor beléptek, Rose az ágyán feküdt, hátát nekidöntötte a párnáknak, amelyek egy stócban a támlánál voltak. Csak ült, és bámult ki a hatalmas ablakon, de a szemei üresek voltak. Észre sem vette a belépőket, csak mikor már közvetlenül az ágya mellett álltak. Mikor ránézett Missy-re, mintha halvány mosoly jelent volna meg ajkain. Aztán továbbvezette tekintetét, és meglátta Jake-et, aki húga mögött ácsorgott, mint valami hülyegyerek. Értetlen képet vágott, de mikor találkozott a tekintetük, Rose elmosolyodott, a szemébe visszatért az élet, az arca kipirult, Jake pedig döbbenten figyelte a változást, amit az ő jelenléte okozott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés