Mellettünk élnek, mi mégsem vesszük észre őket, vagy csak nem akarjuk. Mindenki különleges és egyedi akar lenni, mégis, ha valakinek ez megadatik, inkább eltörölné és egy lenne a többi emberrel.
Több millió kutató, orvos igyekszik megfejteni a világ, az emberiség, a betegségek titkait és próbálnak orvosságot találni halálos betegségekre, kórokra, amik megrövidítik az életünket. De mi van akkor, ha léteznek olyan lények, akik sosem öregednek meg, akik pillanatok alatt meggyógyulnak, vagy ők maguk képesek a gyógyításra? Mi van akkor, ha olyan tehetségek élnek velünk, akik bármire képesek. Mi van akkor, ha ők egyszer a nyilvánosság elé kerülnek és mindenki megismeri őket?
Olyan különleges személyek és egyedek sétálnak el mellettünk nap, mint nap, akiknek köszönhetjük, hogy a világ még létezik. Olyan nagyszerű tetteket hajtanak végre, amiről az emberiségnek fogalma sincs, hiszen ezeket nem jegyzik a történelemkönyvek, még csak nem is suttognak róla, senki sem tud semmit. Csak az ő emlékeikben maradnak meg, örökre.
Sosem köszöntük meg nekik, hogy velünk vannak és segítenek nekünk. De hogy is tehetnénk ezt? Lehet, egy részünk elfogadná, sőt örülne neki, hogy vannak, akik mindennél hatalmasabb erőkkel rendelkeznek és segíteni tudnának, esetleg hősökként tekintenénk rájuk. De vannak, akik üldöznék őket, épp a birtokukban lévő erők miatt. Ez az a kétely, ami miatt nekik bujkálniuk kell és álarc mögé rejtőzniük.
Fogalmunk sincs, hogy éppen ki mellett állunk meg egy kereszteződésben. Lehet, hogy épp ő mentette meg az életünket. Ki gondolná, hogy egy különleges képességű tinédzser megmentheti a Földet, vagy csak több millió embert? Miért vannak a világon megmagyarázhatatlan események és jelenségek? Vajon senki se tud róluk? Vagy mindenki, csak titkolniuk kell? Mi van akkor, ha minden, amit látunk csupán egy különleges adottságú személy illúziója? Mi a valóság?
Mi lenne akkor, ha tudnánk miért születtünk ide, mi lenne akkor, ha befolyásolhatnánk a sorsunkat? Vannak, akik képesek mindezekre! Vannak, akik azért léteznek, hogy átírják a végzetet és az a küldetésük, hogy beteljesítsék sorsfordító küldetésüket. De köztük is lesznek olyanok, akik kiemelkednek, akiknek a végzet még fontosabb szerepet adott!

- Jól csinálod, Sam! Csak így tovább! Figyelj a levegővételedre, összpontosíts! Minden csak attól függ, hogy mennyire uralod önmagad! – bátorított Jensen. Most is, mint az utóbbi jó pár hétben megpróbálta velem megtanítani, hogyan tudom még jobban kezelni az erőmet, sőt új, ismeretlen utakat nyitott meg előttem. Nagyon hálás vagyok a fáradtságos küzdelméért, hogy végre megtanítsa, hogyan tudom rendesen kezelni a hatalmamat.
- Te könnyen beszélsz! – mordultam fel. Kicsit nehezen viselem a dolgokat, de hát nem tehetek róla, az érzéseim irányítanak ilyenkor. Amióta vége lett a küldetésünknek mindennap gyakorlunk, itt Jensennéknél, lent a pincében, ahol nemrég még egy repülőgép állt. Azt az óta átköltöztették egy új helyiségbe, a ház másik rejtett zugába, ez pedig nekem lett kijelölve gyakorlási szobának. Persze minden kacat ki lett innen véve, ki tudja, mikor okoznék bennük kárt, nekem meg nincs pénzem újfelszerelések beszerzésére, főleg amennyit ezek a cuccok érnek. Évekig kéne rá gyűjtögetnem.
- Csak nyugi. Figyelj! Most a kezedbe vezettél minden erődet, ezzel tudod növelni az előtted megjelenő burkot. De figyelj! – emelte fel a hangját hirtelen, miután a burok nem előre, hanem felfelé kezdett el nőni. Ha nem ezerszer, akkor egyszer sem mondtam el neki, hogy veszélyes ez a dolog, de őt nem érdekelte, sőt még tetszett is neki, hogy ilyenre is képes vagyok. Azzal jön, hogy mindig sikerül lenyűgöznöm. Persze, mert mindig csak rombolok.

Egy véletlen folytán jöttem rá, hogy képes vagyok ilyenre is. Adam, hülye szokásához híven, akkor tisztogatta a fegyvereit, mikor én a közelben voltam, csakhogy az egyiket véletlen kiejtette a kezéből. Azt hittem, hogy van benne golyó. Nagyon féltem, hogy esetleg elsül és eltalál minket. Hirtelen elfogott egy érzés, hogy meg kell védeni Jensent és természetesen magamat. A következő pillanatban pedig egy halvány, kékes burok vett minket körbe. A többiek persze értetlenül néztek engem. Mire én csak annyit tudtam mondani, hogy mi van? Ne nézzetek rám! Én sem tudom, hogy mit csináltam!

- Tudod, hogy ezt nem könnyű irányítanom! – néztem Jensenre kétségbeesetten. Egyelőre még szükségem van a két kezemre, hogy úgy ahogy irányítani tudjam, de van amikor, már nem kell hozzá, elég, ha a puszta gondolatommal irányítom az érzelmeket, csak azzal az a baj, hogy eléggé instabil még. – Oh, bocsi! – jöttem zavarba, miután Jensen köré is kiterjesztettem. Ennek az a legjobb tulajdonsága, hogy csak az léphet be, akinek én megengedem, akinek viszont nem, mégis hozzá ér, vagy egyéb dolgot művel vele, nos, azt baleset éri. Olyan, mintha jó nagyfeszültségű áramot vezetnének az illetőbe. Ki gondolná, hogy az érzelmek mi mindenre nem képesek?
- Semmi gond. Legalább, ha robbansz, nekem nem esik bajom, mert védve vagyok – nevette el magát, majd lassú lépteket tett felém. Kezét maga elé tartotta. – Csak ne hagyd, hogy kétségbeessél! Tudod, hogy ez az erőtér, csak az érzelmeidet tükrözi, érzések vesznek körül, semmi több. Ha te úgy akarod, akkor boldogság, szerelem, nyugalom, harmónia. Próbálj ezekre gondolni és törülj ki minden mást a fejedből.
- Oké! – próbáltam a szavait alkalmazni is, de nem nagyon ment. Megállt előttem és megfogta a kezemet. Ahogy csak tudtam igyekeztem kizárni a gondolataimból, csak egy baj van, hogy a szívemből nem tudom.
- Ne foglalkozz velem, próbálj másra gondolni, elterelni a figyelmed. Ne engedd, hogy befolyásoljalak! – minden egyes szavára figyeltem és úgy is tettem, legalábbis igyekeztem. Még egy lépést tett előre, így már teljesen összeértünk. Nem engedtem el a tekintettét, végig szorosan követtem, ahogy ő is az enyémet. Mind a két keze fogta az enyémet, majd elkezdte gyengéden simogatni végül összekulcsolódtak az ujjaink. – Ne engedd! – szólt rám, miután látta, hogy egy kicsit meginogtam. Ugyan, hogy lehetne ellenállni ennek a férfinak?

Folytatta a kísérletét és még tovább ment, mígnem megfogta a derekam. Ekkor viszont már végkép nem tudtam ellenállni. A közelsége, az illata és mindaz, amit érzek iránta, a felszínre tört, átvéve az irányítást és az erőterem utat tört magának. Egy hatalmas robbanással a falnak csapódtunk. Én pont szerencsétlenül érkeztem és sikerült bevernem a fejemet a kőkemény falba, nem beszélve arról, hogy Jensen a hatalmas lökéstől majdnem nekem csapódott. Az lett volna a szép, tuti palacsinta lett volna belőlem. Szerencse, hogy időbe észrevette rajtam, hogy nem vagyok képes tovább fenntartani a burkot, így időben arrébb tudott lépni, hogy ne nekem, hanem mellém csapódjon.

- Á! – fogtam meg a fejem, hogy ellenőrizzem épp e, vagy esetleg betört. De szerencsére megúsztam egy jó nagy koppanással, ha a szédülést nem számítjuk bele. Meggyőződtem róla, hogy mindenem megvan, két kar, két láb stimmel. Magam mellé néztem, hogy egy pillantást vessek Jensen állapotára is, de nem találtam magam mellett, helyette egy hatalmas lyuk terült elém.
- A francba! – jött a hang a tátongó üresség felől. Kicsit arrébb csúsztam, hogy benézhessek. Jensen már talpon volt és porolta magáról a föld és beton darabokat.
- Uh, sajnálom! – próbáltam mentegetni magam, de erre én sem számítottam. Direkt azért hozott ide Jensen, hogy ne törjek, zúzzak és okozzak balesetet, mert kiszámíthatatlan egyelőre ez az erőm (nem mintha a többi nem lenne az), de arra ő sem számított, hogy felülmúlom magam egy több mint öt méter hosszú alagúttal, a föld alatt.
- Ugyan, kincsem, semmi gond. Majd most már ezt is számításba vesszük – legyintett egyet, majd gyorsan ott termett mellettem. – Részben az én hibám is. Vágj egy szuper erős csávót a falnak és rögtön kapsz helyet egy új szobának! – nevetett fel, majd a kezét nyújtotta. Fogása gyengéd volt, mégis szoros, hogy ne essek össze, mihelyst talpra állok. Minden helyén volt, kivéve a talaj, az valahogy nem akart egyhelyben maradni. Szorosan magához húzott és átölelt. A szívem újra hevesen dobott és éreztem, ahogy kezd átjárni a forróság. Eltoltam egy kicsit magamtól, nehogy még jobban tetőzzem a dolgokat és véletlen felgyújtsam, vagy valami, mert nem tudom csitítani a hormonjaimat.
- Hát ti meg mi a szart csináltatok? – kiabált egy ismerős hang mögöttünk. Hátra fordultam, hogy megnézzem, milyen arcot vág erre Adam, de csak akkor láttam meg, hogy honnan is kiabál. Amellett, hogy minden tiszta törmelék volt, a lámpák kiszakadtak a falból és egy káosz sújtotta hely lett az egészből, emellett még sikeresen kárt tettem a konyhában és a nappali egy részében is. Nem beszélve a hiányzó lépcsőről.
- Izé, sajnálom! – Szemeimben elkezdtek gyűlni a könnycseppek és a bőgés kerülgetett. Nem hiszem, hogy szükségük lenne még egy hisztire, de hát ez van, ha túl sok érzés ér egyszerre. Viszont ezt tényleg nem akartam. Az a szar erőm tehet mindenről, mert nem tudom befolyásolni. – Véletlen volt! – próbáltam valami magyarázatot adni neki, illetve magamnak is, de ezzel nem zárhatom le a dolgokat. A bűntudatom nagyobb annál.
- Úgy gondoltuk, hogy rá férne a házra egy átalakítás, meg egy festés. A régi már úgy is olyan unalmas volt – viccelődött Jensen. Nevetett és csillogott a szeme, boldog, tiszta szívéből. Nem mellesleg tényleg jól mulatott ezen, illetve az én szerencsétlenkedésemen. Tetszik neki, hogy ennyire ki tud hozni a sodromból, és hogy ilyen nagyhatással van rám és az érzéseimre. Szeret azzal szórakozni, hogy teszteljen, meddig tud elmenni, míg a falnak nem csapom. Vagy azt élvezné? Lehet, titokban pont ezért csinálja?
- Oké, én benne vagyok, de akkor új konyhafelszerelést kérek, mert ezt sikeresen a falra kentétek – nézett le ránk sértődötten a konyhából. – Nem beszélve arról, hogy most vagy egy hétig nem tudok főzni! – tette csípőre a kezét. Tisztára olyan, mint egy vénkisasszony, vagy egy kiscsaj, aki épp hisztizik, mert elvették a játékát. Oké, tény, hogy mindenkinek megvannak a rigolyái, csak neki a kelleténél több is van. Remélem a fegyvereiben nem tettem kár, mert akkor napokig hallgathatom a szekálását. Mintha ő még az életében nem követett volna el hibát!
- Legalább több időd marad, hogy kinézd az új sütődet! – intézte el ennyivel a gondját Jensen. Nem is érdekelte tovább a dolog, az új vágyát követte és elment. Gondolom, ment sütőket lesegetni.
- Ez se normális! – tört ki röhögésben Jensen. – Ide meg csinálunk valamit – mutatott az ürességre.
- Tényleg nagyon sajnálom. Én nem akartam, minden olyan hamar történt és… - a mutató ujját a számra tette, megfogta az arcom és megcsókolt.
A derekamon lévő kezével teljesen magához húzott és nem engedett el. Nem is akartam neki ellenállni. Nyaka köré fontam a karomat, majd beletúrtam selymes tincseibe. Heves és forró csókokkal próbáltuk egymás szomját ontani, de a vérünk forrt. Megfogott, majd felemelt, lábaimat szorosan átkulcsoltam rajta, majd a falnak nyomódtunk. Élveztem, minden egyes érintését. Szenvedélyes volt, érzéki és velejéig férfi. Nem érzékeltem semmit a külvilágból, csak az eszméletlen vágyat, ez az, amit nem tudok kellően irányítani, mert egyrészt ott van az enyém, ami egyre csak nő a csókjai miatt. És ott van az övé, az a szenvedély, az a szerelem, az a határtalan szeretet és vágy irántam, ami megfékezhetetlenül hatol be a bőröm alá, a csontjaimba, a szívem kellős közepébe. Nincs megállás, éreztem, ahogy a testemet újra elönti a forróság, ahogy egyre jobban felhevülök, majd hirtelen elhúzza a fejét Jensen és véget ér minden.

- Szeretlek! – súgta halkan, majd vett egy nagy levegőt, hogy megpróbálja elnyomni a vágyát irántam, de nem sok sikerrel.
- Én is szeretlek! – engedtem kicsit a szorításomon, majd óvatosan hozzá bújtam.
Így maradtunk még egy kicsit. Nem akartuk elengedni egymást, csak hosszan ölelni. Ahhoz képes, hogy az első csókunk alkalmával mindent felforrósítottam és sikeresen megolvasztottam magam körül pár dolgot, sokat haladtam. Az összes erőm közül ez az, amit a legjobban szeretnék uralni, hogy tényleg, tiszta szívemből szerethessem és csókolhassam, de ehhez még sokat kell gyakorolnom. De érte bármit!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés