Sam:

Tágas volt és otthonos. Ez volt az első dolog, ami megfogott, amellett, hogy mennyire régi módi volt, persze ezt jól értelemben gondoltam. A számos barna bőrbútor, kopott íróasztal, régi könyvespolcok és a rengeteg gyertya fénye adta nekem meg az otthon hangulatát, de nem tudom, miért. Talán mert kicsit olyan volt, mintha a nagymamámhoz tértem volna be. Mindvégig figyelte, hogyan mozgok, hogyan nézek, miként reagálok az illatra, a hatalmas festményre a kandalló felett, de csalódott bennem.
- Mit szeretnél, mit mondjak? – Már kezdett zavarni, hogy annyira szeretne valami reagálást látni tőlem, de semmit nem tettem. Vagy ez zavarta volna?
- Ezt hogy érted?
- Látom, hogy valamit nagyon vársz tőlem, de nem kapod meg. Mi az? Mi az, amit ennyire figyelsz rajtam?
- Nem tudom. Te vagy az első hús-vér nő, aki ide belépett és elkapott egy fura érzés, amit te is észrevettél. Fogalmam sincs, hogy mit várok tőled. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz hozzám, hogyan mozogsz, hogyan szemléled a dolgokat. Eddig elkerülte a figyelmed, hogy én ilyen vagyok, mert nem velem foglalkoztál, most tűnik csak fel igazán neked. Szerintem csak ennyi, amit most furcsának találsz bennem.
- Ah, értem. – Mindig is csodabogár volt, nem kéne meglepődnöm rajta. Nem hazudott, ez biztos, éreztem volna. Amúgy meg, mi haszna lenne vele, ha kitalálna valamit? Csak azt érné el, hogy nem segítenék neki, bár ezt még mindig nem döntöttem el. – És merre találom a könyvet?
- Tényleg, gyere, odaadom. – Előre lépett, majd a rengeteg könyv közül előhúzott egy kis kopott jegyzetfüzetet. Legalábbis ahhoz hasonlított a legjobban. Kicsit félve nyújtotta át nekem. Mondania se kellett, éreztem, hogy egy számára nagyon fontos dolog került a kezeim közé.
Félve értem hozzá. Éreztem, ahogy végigsimítottam a kezem a borításán, hogy szinte már alig tartja össze valami. A lapok össze-vissza csúszkáltak, kilógtak belőle, mintha már megunták volna azt a hosszú időt, míg a füzetben voltak és menekülni akarnának onnan. Címe nem volt, csak ugyanaz a jel volt az elején, mint amilyen tetoválás van mindannyiunkon. Ananké. Gyönyörű szép, fekete betűkkel belevésve. Az első oldalon ez állt: Sorsfordítók könyve. Feljegyzések az életemről, az erőmről. Ha mások egyszer ráakadnak erre és hasonló tulajdonsággal rendelkeznek, a lapok szabadak, hagyjátok hátra örökségetek! Aláírás: G. M.
- Nem muszáj itt lapozgatnod, nyugodtan elviheted, csak arra kérlek, hogy nagyon vigyázz rá, és ha megmutatod valakinek, az olyan legyen, aki hasonló kepeségekkel rendelkezik. De az lenne a legjobb, ha meg se osztanád ezt senkivel se. Csak pár ember tud ennek a könyvnek a létezéséről. – Kicsit mintha ideges lett volna.
- Miért csak páran tudnak róla? – Lehet, kicsit értetlennek tűnök, de nem értem, hogy egy ilyen dolgot miért kellene titkolni.
- Mert hatalmas erővel rendelkezik az, amit a kezedbe tartasz. Nem csak egy sorsfordító volt, aki jegyzeteket készített benne, hanem többen is. Többen is lejegyeztek mindent az életükről, a képességeikről és szerintem láttad nemrég, mibe kerül az emberi önzőség. Ha rossz kezekbe kerülne, felhasználhatnák ellenünk. Páran tudnak arról, hogy létezik egy könyv, ami mindenről beszámol, a kezdetről, a tudásunkról és a végről, de ezek csak mondák, szóbeszédek, és szeretném, ha továbbra is ebben a hitben élnének.
- És te csak itt tartod a szobádba, mindenki előtt? – Azért én biztos óvnám, vagy eldugnám, vagy valami.
- Ha valamit el akarsz rejteni, hagyd szem előtt. – Kis szünetet tartott, várta, hogy mit reagálok, felfogom-e, amit mond, de nem nagyon jutott el a tudatomig. – Ha valaki ezt a füzetet keresné, biztos nem egy könyvespolcon indulna neki a kutakodásnak, és mindenekelőtt, biztos nem egy ilyen régi, szétesett darabot keresne, hanem egy vaskos, keményborítású könyvet, tele mindenféle jelekkel, egy jól őrzött rejtekhelyen. Szerintem te se erre számítottál.
- Őszintén megvallva, egyáltalán nem. – Érdekes.
- Szóval, itt a házban nyugodtan cipelgetheted, de innen ne vidd ki, soha. Jah, és ha lehet, ha mondjuk, valami erőkitörésed lenne, vagy hasonlók…
- Ne aggódj, vigyázok rá! – Remélem, ez így is lesz, sajnos egy-két dologban elég béna vagyok.
- Oké. Nos, maradt még egy kérdésed. Hogy hogyan tudnál életre kelteni egy olyan személyt, aki már évek óta halott. – Ezt már el is felejtettem. – Ez elég összetett dolog, még én sem fogtam fel teljesen. Rengeteg következménye lehet. Sok dolog van, amit ki kéne játszani, de nem lehetetlen. – Szavainak súlya rögtön elvonta a figyelmem a könyvről. Ő sem bírta. Éreztem a fájdalmát, ahogy a boldogságért küzd, de valahogy mindig zsákutcába jut. A közelében lévő fotelbe kuporodott és lesett ki a fejéből. Megint elmerült a gondolataiban.
- Ezt hogy érted? – Most nem hagyhatja abba, ha már belekezdett.
- Nos, elég sok mindent mondtam már neked így is. Először fogd fel azokat. De erre a kérdésedre a választ megtalálod a füzetben, néhol elég kimerítően, olvasgasd, próbáld elemezni, és ha még mindig kérdésed van, én itt vagyok. Oh! – Szemei hirtelen kikerekedtek, boldogság, majd hirtelen izgatottság fogta el. – Kedvesem. – Hirtelen mintha elvágták volna és egy másik világba került volna. Se kép, se hang. Nem is vette észre, hogy én még mindig ott állok, csak nézett előre, hatalmas mosollyal az arcán. Nekem meg nem volt képem továbbra is maradni, Sisi így is kicsit ideges volt, hogy miért vagyok benn a szobában, gondolom, hogy inkább Adammel akar beszélgetni, így kislisszoltam.

Odakint viszont meglepetés várt. A konyhában Jensenbe botlottam bele, szó szerint. A füzet kicsúszott a kezemből és szertehullottak a papírjai a márványpadlón.
- Oh, ne! – Kicsit furán nézett rám, mikor meglátta, hogy azon aggódom, hogy pár papírdarab szétesik. Azért mégis csak fontos darabok, és Adam világosan megmondta, hogy vigyázzak rájuk, úgyhogy van okom az aggodalomra, mikor az első dolgom az volt, hogy még jobban szétcsesszem a füzetet. De leguggolt mellém, és segített összeszedni minden egyes darabját.
- Minden rendben? – Kezeit végig húzta a kézfejemen, mire végigfutott rajtam a hideg, és újra elöntött a vágy. Hogy lehet ilyen hatással rám?
- Öm, persze, csak kicsit megijedtem. – Igyekeztem elszakadni tőle és olyan messzire kerülni, amennyire csak lehet, hogy ne érezzem bőre melegét és kellemes illatát. De már az a gondolat, hogy a közelemben van, megőrjített. Csak mentem. Szedtem a lábaim, fel a lépcsőkön, egészen be a szobába. Nem tudtam, mit akarok, csak mentem.
- Ne mondd, hogy nincs semmi, hisz’ menekülsz előlem. – Hangja kétségbeesett volt, nem tudta, hogy most megfogjon, vagy hagyjon inkább. Végül a kíváncsisága győzött. Megfogta a kezem és megállított. Oldalt álltam neki, nem bírtam felé fordulni. Miért van ez, hogy ennyire megőrjít? Miért?
- Tényleg semmi, csak ezt jobb, ha lerakom valami biztonságos helyre. – Igyekeztem a füzetet bámulni és azon gondolkodni, most hol lenne biztonságba. Hol lenne tőlem védett helyen. De hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Csak egy dolog, minél hamarabb tegyem magamtól jó messzire!
- Akkor miért nem nézel rám? – Hangja annyira kecsegtetett, hívott magához. Nem figyeltem, és testem önkéntelenül is az övéhez bújt. Halottam szívének dobogását. Végem volt. Teljesen.
- A füzet! Le kell raknom!
- Mi? – Teljesen megzavarodott, fogalma se volt, hogy miről beszélek, ami azt illeti, nekem se. Ez tartott még mindig a földön, hogy volt egy értékes dolog a kezembe, amire vigyáznom kell! Mindenáron.
- Szerinted hol lenne jó helyen? Mármint tőlem? – Hátráltam, ahogy csak tudtam. Immár pár méter távolság volt köztünk, de az érzései egyre jobban felzaklattak. Nagyon jól tudta, hogy azért viselkedem így, mert zavarba jöttem tőle. Iszonyatosan élvezi, ha zavarba hozhat. – Tudod, hogy nehogy megégjen, vagy valami.
- Hát… Az ágy melletti éjjeliszekrény elég jó menedékhely lehet számára. – Persze, egy szekrény. Ahova berakhatom és elzárhatom. Egy kicsit véd, de most ez mindennél többet ér. Gyorsan odaléptem, kihúztam a felső fiókját és gyorsan belehelyeztem. Azért némileg figyeltem, nehogy még jobban szétcsússzon, mivel olyan ideges voltam, hogy a kezeim is remegtek egy kicsit.
- Egyelőre jó helyen van.
- Talán – jött egy halk hang a vállam felől. Lehelete végigsúrolta a nyakamat, keze végigsimított a hajamon, majd letért a derekamra, csókja megérintette az arcomat. – Miért lettél hirtelen ilyen ideges? Hmm?
- Jensen! Ezt ne, nem tudod, mit csinálsz velem!

Jensen:

- Mit csinálok veled? – Azt hiszi nekem könnyebb ellenállni? Mikor minden egyes pillanatban, mikor meglátom, eszembe jut, hogy mennyire szeretem, és hogy mi mindent kaptam már tőle. Annyi szeretet, annyi jóság. Még soha egyetlen nő sem volt rám ilyen hatással. Hogy tudnám nem kényeztetni? Nem ellátni millió öleléssel? – Rossz érzés?
- Nem, ezt te is tudod. És azt is, hogy nem tudok még uralkodni az erőmön, és ha tovább folytatod, itt valami lángolni fog. – Szembefordult velem, és immár belenézhettem gyönyörű szemébe. Mindig elfelejtem, milyen lehet, hogy két ember érzését táplálja egyszerre. – Tudod, hogy az érzelmeidtől teljesen elgyengülök.
- Tudod, hogy a közelségedtől megszédülök. Semmi másra nem vágyom most, csak arra, hogy megölelhesselek és megcsókolhassalak. Fogalmam sincs, hogy milyen nehéz lehet neked, de az erőd a te irányításod alatt áll, tudod kezelni, csak higgy magadban! – Néha én magam sem tudom, mi lenne a legjobb, ha hagynám, vagy ez, amit most csinálok vele, küzdeni hagyni. Csak én sem tudok ellenállni neki, mikor meglátom, hogy mit érez irántam. Én feladom.

Sam:

- Szeretlek! – Éreztem, ahogy teljesen elgyengül. Mintha egy belső harcot vívott volna magával, majd végül a gyengébb fele feladta volna. Kezeit az arcomra tette, közelebb húzott magához, majd összeért a szánk. Gyengéd volt, nagyon. Puha ajkai alig érinttették az enyémet, várt, hogy fel tudjak készülni, meg tudjam emészteni, mire készül, és hogy még jobban kényeztethessen. Majd nyelveink összetalálkoztak és heves táncba kezdtek.

Jensen:

Szorosan ölelt, szorosan magához húzott, és nem engedett. Csókja mindennél többet mondott. Illata elbódított. Gyengéden a hajamba túrt, melytől még jobban beindultam. Kezei végigjárták hátam minden egyes szegletét. Hirtelen nem tudtam, hol a határ, elfelejtettem a jelent, de szerencsére újra észhez tértem, még mielőtt továbbléptem volna és bekövetkezett volna a baj. Eleresztettem, de ugyanúgy közel tartottam magamhoz, majd homlokára egy leheletnyi csókot nyomtam. A tenyere már égetett, de nagyon jól kordában tartotta most a képességét.
- Ne haragudj, amiért állandóan megkísértelek és ilyen helyzetbe hozlak. Tudod, nekem meg az érzelmeimen nehéz uralkodni, mondjuk, nem is nagyon akarok – próbáltam kimagyarázni.
- Ne is, addig jó, míg kimutatod. Amúgy is csak velem van annyi baj, az erőm miatt. – Miért hiszi mindig ezt? Nem értem. Mit kellene neki mondanom, hogy végre elhiggye, egyáltalán nem nyűg a hátamon, sőt épp ellenkezőleg, nagyon is szeretem, hogy harcolnom kell érte és a szerelmünkért.
- Tudod, hogy nagyon büszke vagyok rád!
- Most miért is?
Mert szépen hárítottál. Egyre tovább bírod, ügyes vagy. – Azért jobb, ha most egy kicsit pihentetem, úgyis olyan zavarodott volt, mikor összefutottunk. Tényleg, nem is figyeltem, miért olyan fura. – Amúgy miért volt olyan fontos azt az ütött, kopott, régi darabot eldugnod? Mit kerestél Adamnél egyáltalán? – Mikor megláttam lent, el is felejtettem, hogy utána indultam el, hogy megtaláljam. Adamnél végképp nem is kerestem volna.
- Ez elég hosszú sztori. Ahhoz ismerned kell a legelejétől. – Kicsit hátrébb húzódott és nekidőlt a szekrénynek. Gondolom, még mindig zavaró volt a bennem keringő érzelmek kavalkádja. Most jobb, ha hagyok neki egy kis teret. – Nem is tudom, hogy egyelőre bármit is mondjak-e róla.
- Előttem ne legyenek titkaid. Tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz.
- Nem csak nekem vannak titkaim. Mégis elfogadom, ha azt kéred, ne faggassalak róla. – Szóval mégiscsak zavarja. Erre még nem állok kész. Szeretném, ha nem is tudna semmit a múltamról, de nem sokáig titkolózhatok.
- Szóval nem szeretnéd megosztani velem? – Azért fáj, hogy ennyire nem bízik bennem. Mi lehet az, ami ennyire felzaklatja és még csak nem is akarja elmondani?
- De, elmondom, mert segítségre van szükségem, hogy megértsem a dolgokat. – Kis szünetet tartott, kinézett az ablakon, majd vissza rám. Gyönyörű, ahogy a fény megcsillan a szemében, ahogy bevilágítja egész alakját. Még mindig olyan hihetetlen, hogy ez a fantasztikus nő mellettem van, olyan, mint én, szeret engem és hű hozzám. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de ő megérdemli, hogy mindig boldoggá tegyem. – Reggel volt egy különös találkozásom. Azért kerestem fel Adamet. – Azonban nem tudta folytatni, mert a zsebemben a telefon megcsörrent. Elővettem, hogy kinyomjam, de a kijelzőn egy ismerős szám jelent meg.
- Vedd fel nyugodtan. – Látta rajtam. Érezte. Tudja. Mit tegyek? Pont most tudott megcsörreni, pont most tud hívni! Ezt nem hiszem el. Az egész életemet teljesen a feje tetejére állítja megint. Most mi legyen? Nekem kell döntenem, de vajon a döntésem jó lesz, vagy rossz? Legyen az, hogy felveszem, és ha olyan, rögtön kinyomom. Remélem, Sam attól még nem sértődik meg és folytatja.
- Gyorsan mondd! – Próbáltam olyan merev, higgadt és hideg lenni vele, amilyen csak tudtam. Csak ebben az volt a legrosszabb, hogy Sam mindent érzett, hallott és látott.
- Megvan!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés