Jensen:
-    Megvan! – szólalt meg az ismerős hang. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Az előbbi mély szerelem szertefoszlott, egy ismerős, szörnyű úton. A hangja olyan fájdalmakat és emlékeket ébreszt fel bennem, amit sosem fogok tudni feldolgozni. És ebben az a legrosszabb, hogy a legfontosabb személy az életemben mindent érez, lát és hall. Mit reagálhatnék rá? Legszívesebben lecsapnám azt az átkozott telefont, de nem tehetem. Sajnos most nem.
-    Ki? – Mintha ezer évig tartott volna kimondani ezt a szót. Fájt és marta a torkomat. Igyekeztem, próbáltam eltitkolni az érzéseimet Sam elől, de nem tudtam neki gátat szabni.
-    Hírszerzőim Angliában látták Wayne-t. Követték és ráakadtak a búvóhelyére. – Olyan boldogság sugárzott hanglejtésén át, amit még sohasem hallottam. Vagy talán nagyon ritkán. Mindig is a munka volt számára a legfontosabb, amit a legjobban szeret. Hiába próbálom eltörölni az életemből, mindig jelen van, mindig akkor, amikor a legboldogabb vagyok. – Szeretném, ha Adammel elutaznátok, és utánanéznétek a dolognak. Felkeresnétek és kiszednétek belőle, hogy merre rejtőzik George. Szóval, mikor indultok, vagy hogy lesz?
-    Cöh! – Nem hiszem el. Ő is pont most tud megzavarni, és azt hiszi, hogy majd rögtön ugrok neki. Nem is ő lenne. Legalább annyi lenne benne, hogy megkérdezi, elintéznénk-e neki! De nem! Azt hiszi, hogy mi is az alkalmazottjai vagyunk, akikkel úgy bánik, ahogy csak akar. – Már nem azért, de Wayne nem olyan, mint mi, a te embereid is el tudják kapni és kiszedni belőle a szükséges információkat, ehhez mi nem kellünk.
-    Ezt ti kezdtétek el, fejezzétek is be! A másik, hiába kínozzuk, nem árul el semmit. Viszont nektek képességeitek vannak, fel tudjátok használni, hogy kibökje, amire szükségünk van. – Ezt nem hiszem el! Hogy lehet valaki ilyen? Egyre csak fokozza bennem a feszültséget, nem tudok lenyugodni, nem tudom megjátszani azt, hogy minden rendben van. Még az sem segít, hogy hátrább mentem, hogy ne lássa annyira Sam az arcomat, de az érzéseimet már nem tudom előle elrejteni. Talán egy kis friss levegő kellene, hogy ne robbanjak fel rögtön.
-    Szóval, mi végezzük el a piszkos munkát, mert a te embereid ezek szerint gyengék voltak. És mégis mikor akartad elmondani, hogy elfogtátok? Egyáltalán akartál róla szólni? Mert ahogy látom csak azért osztottad most ezt meg velem, mert nem kaptad meg, amit akartál. – Nem lett jobb. Kinn állok a párkányon és figyelem, ahogy a szél meglebegeti a faágakat. Azonban, ahogy tisztul a fejem, úgy rakom össze egyre jobban a kockákat és ez nem hagyja, hogy magamhoz térjek. Az a legrosszabb, hogy tudom, Sam mögöttem áll pár méterre, és ő is átéli ugyanezt.
-    Én nem éppen így fogalmaznám meg. Nem használlak ki benneteket! Csupán tudom, hogy ti vagytok erre a feladatra a legmegfelelőbbek.
-    Hogy te milyen egy képmutató ember vagy, az nem igaz! Hogy? – Hirtelen megállt minden. Mintha egy pillanatra megállították volna az időt. Az ágak nem mozogtak, a szél abbamaradt, levegőt alig kaptam, a lábam földhöz ragadt. Minden elnémult. Mintha még a Föld forgása is leállt volna egy pillanatra. Először úgy éreztem, hogy majd felrobbanok mérgemben. Elemésztette a düh testem minden egyes izmát, végigfolyt az ereimen, alig bírtam magam visszafogni, de sikerült. Majd jött egy fura érzés. Még soha nem volt ilyen. Elkapott egy nyugalom, de több volt annál, sokkalta, azóta is ez kering bennem. Csönd, béke, szeretet, talán így tudnám a legjobban leírni.
-    Halló, Jensen, itt vagy? Mi történt? Hallasz? – Egy mély hang próbált kizökkenteni, kisebb sikerrel. – Most nehogy megharagudj, amiért nem mondtam el! Te mondtad, hogy szeretnéd, hogy kimaradjak az életedből, hát megkaptad. Viszont most szükségem lenne rátok. Csak azt kérem, hogy most ebben az egyben segíts nekem! Ha azt véghezviszitek, amit kérek, tényleg kilépek az életedből.
-    Aha. – Most mit mondhatnék erre? Tudom, hogy hazudik, mint mindig. Csak arra lennék kíváncsi, hogy mi lehet számára ennyire fontos. Mihamarabb rá kell jönnöm, mit akarhat, hogy ki tudjam kerülni a csapását, vagy tudjak egy másik utat kreálni magamnak, ha szöknünk kéne előle. De ez az érzés? Csak nem? – Oké, benne vagyok. Küldess át minden információt a szokásos címemre, és majd utána közlöm a folytatást.
-    Rendben, akkor várom hívásod! – Ezzel letette a telefont.


-    Csak nem te voltál? – vettem egy hirtelen fordulatot, melynek következtében kicsit megingott az egyensúlyom és majdnem beleestem az üvegajtóba. Sam arcán egyszerre lett úrrá a meglepettség és a vidámság jele.
-     Miről beszélsz? - Arca hirtelen váltott át komolyra. Még soha ennyiféle érzelmet nem tudtam leolvasni róla, mint most. Nem ő lett volna? Akkor mi és hogyan? Nem, az lehetetlen!
-    Az előbbiről. Tudod, az az érzés. Az előbb. Ami elkapott és magával sodort. – Elnehezedtek a szavak, alig tudtam kiejteni őket. Hirtelen annyi információ áramlott végig a gondolataimban, hogy teljesen belekavarodtam.
-    Nem tudom, hogy miről beszélsz, szóval örülnék neki, ha elmondanád pontosan, mire gondolsz.
-    Az előbb elég fura állapotba kerültem, ha lehet így fogalmazni. Olyan volt, mintha valami nyugalom vett volna körbe, de annál sokkalta több volt. Ezt szavakkal el nem lehet mondani. Nem volt egyáltalán közöd hozzá? - Az nem lehet, hogy ez csak úgy elkapott. Biztos, hogy köze volt hozzá. Lehet, nem vette volna észre, mit csinál? – Nem éreztél az előbb valamit, amit ki akartál rám vetíteni?
-    Ami azt illeti, de. Elég ideges voltál, nagyon felment benned a pumpa. A telefon kezdete óta csak fokozódott benned a méreg, majd teljesen elöntött téged, és akkor arra gondoltam, bárcsak meg tudnálak valahogy nyugtatni. Bárcsak adhatnék neked egy kis pozitív energiát, és egy pillanatra olyan nyugalmat éreznél, amit még sohasem. – Egy kicsit elgondolkodott, majd újra furán nézett rám. - Az lehetséges, hogy véletlen ezt eljutattam hozzád?
-    Én is erre gondoltam. Eddig fogalmam sem volt arról, hogy a képességednek ilyen oldala is van. Mármint, hogy érzelmeket is át tudsz adni.
-    Hát, igen. Én vagyok az, aki a legkevesebb információval rendelkezik a saját erejéről. – Szomorú tekintetét az ágy mellett lévő szekrényre vitte. – Már szánalmas. Annyira félek attól, hogy megismerjem, milyen is vagyok, hogy inkább magamba zárom és nem engedem, hogy megismerjem a jó oldalamat.
-    Erről beszéltem én már neked mióta. Néha engedni kell a csábításnak, máskülönben nem tudod meg, hogy tényleg mire is vagy képes. De most arra lennék inkább kíváncsi, hogy mi az, amit nem mondasz el nekem.
-    Nem hiszem, hogy pont te kérhetsz számon! – Hangja kicsit érdes volt és elmélyült. Nem bántásként mondta, mégis valahol rosszul esett.
-    Jogos. De hidd el, vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudunk. – Vagy csak nincs bennem annyi erő, hogy elmondjam neki, mert már hozzászoktam, hogy nem beszélek róla. Bár az is igaz, hogy meg akarom óvni, de hogy melyik a fő ok, azzal már én sem vagyok tisztában.
-    Pedig hidd el, én nem akarok semmi mást, csak segíteni, de nem így. Nem az erőmmel, hanem emberien. Néha az sokkal jobb. Egy beszélgetés, kedves szavak, meleg ölelés, egy kis simogatás és megértés. Tudom, hogy vágysz rá, csak nem mered, mert félsz, mi lesz, ha elmondod. Fogalmam sincs, hogy mi lehet az a titok, nem is várom, hogy elmondd, de lassan nem bírom nézni, hogy mennyire szenvedsz. Nem kell elmondanod, de akkor azt mondd meg, hogy mit tegyek, hogy jól érezd magad és ne kínozzon ennyire a kétely?
-    Az a baj, hogy erre én sem tudok neked mit mondani. Akkor nyugodna meg teljesen a lelkiismeretem, akkor esne le az a nagy kő a szívemről, ha elmondanám neked, hogy mi is van, miért akadok ki ennyire, de nem megy. Én magam se tudom, hogy mit kéne most lépnem. Egy viszont biztos, ezt az erődet ki kell aknáznunk, viszont erre nem most kerül sor, mivel dolgunk lesz. Fel kell készülnünk, sajnos most neked is, bár lehet, jobb lenne, ha itt hagynálak. Úgyis a suli is, meg minden.
-    Ne próbálj lerázni, tudom, mire megy ki a játék, és hidd el, nem lenne kedved most egy nyafogást végighallgatni! Ne nézz úgy, tudod, hogy képes vagyok rá! És akkor nem tudsz nekem nemet mondani. – Néha már túlságosan is jól ismer. Nagyon jól megtapasztalt nálam már pár dolgot, bezzeg, ha a közelébe kerülök és el akarom csábítani!
-    Próbálkozni még szabad. Te is szoktál vele, hogy ne ess rögtön a karjaimba, de neked se megy! Főleg mikor az arcodat érintem meg, úgy ahogy most.

Sam:

Nem tudom, mikor és hogyan, de hirtelen ott termett, közvetlen velem szembe és ujjai már az arcomat simogatták. A szívem újra hevesen dobogott és elfelejtettem mindent. Akarom, de nem tudom. Nem megy. Nem tudom magamnak azt a határt meghúzni. Nem tudom ezeket a túlfűtött érzelmeket irányítani, és ez megőrjít!

-    Látod, milyen iszonyat nehéz néha uralkodni mindenen? – Továbbhúzta az agyam, ennyi nem volt neki elég. Meleg lehelete a fülemet érintette. Testemen teljesen belebizsergett. – Közelben maradni, mégis távolt. Nehéz elmondanom, mert félek, hogy milyen reakciót vált ki belőled, úgy, mint majd most, amit teszek. – Ebben a pillanatban átkulcsolta kezét a derekamon, felemelt, széthúzta a lábamat és a derekára kulcsolta. Hirtelen nem tudtam, mit csinál, mégis a testem úgy követte minden egyes mozdulatát, mintha tudná, mire készül. Kezem szorosan a vállához fonódott, majd beletúrtam a hajába. Égkék szeme csillogott a vágytól. Először csak meg akarta mutatni, milyen nehéz is neki. Milyen harcot küzd nap mint nap önmagával, de miután egymást néztük, miután ilyen közel kerültünk egymáshoz, elöntette a vágy. – Miért csinálod ezt velem?
-    Mert nagyon szeretlek és iszonyatosan kívánlak.
-    Ha tovább folytatjuk az egész szoba porrá lesz. – Csak mosolyog ezen? Hogy lehet? Tudja, hogy mi vár rá, mégis folytatja!
-    Nem fog, ha oda figyelsz az erődre. Engedj a kísértésnek, de szabj gátat az energiádnak!

Mintha az olyan könnyű lenne! Mikor kezei körülöttem vannak, teste melege égeti a bőröm, gyors szívdobogása, egyre hevesebb csókja teljesen begerjeszt. Mindezek mellett, hogy tudnék koncentrálni arra, hogy ne hatalmasodjon el rajtam az erőm és ne okozzak neki fájdalmat?

-    Mégis, ezt hogy képzeled? – löktem el magam tőle, még most, mielőtt tényleg bármi történhetett volna. – Hogy tudnék nem ártani neked? Hogy tudnálak úgy megérinteni, legalább pár percre, hogy ne égesselek szét se téged, se semmi mást?
-    Tudom, hogy ez most így iszonyat nehéznek tűnik és lehetetlennek, de én tudom és hiszek abban, hogy képes vagy rá. Erősebb vagy, mint te azt gondolod, csak bíznod kéne magadban. Részben ez is kelti a feszültségedet, ami mostanában egyre jobban felerősödött benned.
-    Mi lenne, ha néha nem kutakodnál abba, hogy megold az erőm és az én személyiségem rejtélyét?  Ez az én feladatom, nem a tiéd. Te lehet, úgy jöttél rá, hogy kell kezelned a képességedet, hogy leültél csevegni egyet magaddal és eldöntötted, de én nem ilyen vagyok. Engem a szívem vezet, a vérmérsékletem, néha az eszem, de nem a döntéseim és az, amit elgondolok. Ilyen vagyok, fogadd el! Talán majd egyszer rájövök, hogy hogyan is kezelhetem ezt az egészet.
-    Bocs!
-    Nem, ne kérj bocsánatot. – Teljesen igaza van. Az utóbbi időben iszonyatosan feszült vagyok, melynek következménye, hogy pár másodperc alatt ki lehet hozni a sodromból. Ja, és persze ez még az erőmre is hatással van. Ki tudja, hogy melyik pillanatban fogok felégetni mindent, tudtomon kívül. Nehezebb együtt élni velük, mint bárkivel. Otthon anya szinte sose volt ennyire ideges, ha meg igen, akkor se éreztem rajta ennyi feszültséget, nyugtalanságot és dühöt. Viszont Jensen. Az első hívás óta nyugtalan. Olyan kedélyingadozásai vannak, mint egy terhes nőnek, talán még rosszabb is. Én meg ennek következtében olyan vagyok, mint egy két lábon járó bomba, amihez, ha rosszul szólnak, felrobban.
-    Tudom, hogy most én is rásegítek mindenre. – Elhallgatott. Tekintetét az éjjeliszekrényre vitte és elmélyült a gondolataiban egy pár percre. Még csak sejteni se sejtem, hogy mi lehet vele, de van egy olyan érzésem, hogy nem is akarja, hogy tisztában legyek vele. – Jobb, ha most magadra hagylak egy kicsit. Úgyis dolgom van. Ö, nem tudom, talán pár perc múlva képes lennél egy bevetésre. Féltelek elvinni, és talán az lenne a legjobb, ha most itthon maradnál, mert jelenleg beszámíthatatlan állapotban vagy, de azt is tudom, hogy ha nem viszlek, akkor meg az lesz a gond. Úgyhogy a döntés rajtad áll, de előtte kérlek, mérlegeld, hogy milyen állapotban vagy most, és hogy képes vagy-e kizárni a külvilágot, mert ha nem, akkor…
-    Oké.
-    Én addig lemegyek, szólok Adamnek, meg összeszedem a dolgokat, úgyis még most kapom meg a koordinátákat. Addig döntsd el.
-    Rendben. – Apró csókot lehelt a homlokomra, a kézfejemre, majd távozott.

Tudom, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy ha akarok, nem okozok problémát, mert ha bevetésről van szó, akkor szinte minden megváltozik bennem. De vajon most mi lenne a legjobb? Hagyni őt, egyedül Adammel. Legszívesebben ezt tenném, de a távolság, a sok kétely, hogy mit csinálhatnak, hol lehetnek, vajon sikerült-e nekik vagy bajuk esett, csak feszültebbé tesz. De ha elmegyek, akkor meg lehet, Jensen hangulata fog rám kihatni, de addig is mellette lehetek. Bármelyik oldalt nézem, bármeddig is vitatkoznék magammal, a válasz ugyanaz lenne, igen, menni akarok.

Súgó 4 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2019.01.23. 01:36 Gg Hali lesz folytatás?

2014.10.20. 14:19 aliah mikor lesz folytatás?

2013.04.14. 00:04 Milagros Szia! Már nagyon várom a folytatást! Remélem folytatod és nem hagyod itt abba. Kár lenne ezért a történetért. Ez az egyik kedvencem.

2013.01.20. 15:24 Ani Szia nagyon tetszik a történeted. Mikor folytatod? Válasz: Szia! Már gondolkodtam rajta, hogy ideje lenne! Viszont ahhoz újra kell olvasnom a könyvemet, hogy miközben írok, tudjam mégis merre jártam! De lassan ideje lenne már!  A sok noszogatásra biztos lendületett adtok nekem, leülök és folytatom. Csak tudod fura másokat olvasni, hogy milyen jók, aztán meg magamat... De erőt veszek magamon! És újra belekezdek!